2018. november 17., szombat

2.évad 13.rész

Az elmúlt napok csendesen teltek. Szerencsére sikerült elmagyaráznom a gyerekeknek, hogy a mellékhatás nem feltétlenül jelent rosszat. Bár lehet, hogy csak ezt akartam bemagyarázni magamnak is. Tény, hogy borzasztó fájdalmakon fog a fiam keresztülmenni, az elkövetkezendő hónapokban és már előre félek ettől. Az egyetlen reményem, hogy Ryo továbbra is jól fogja viselni a kezeléseket és nem akarja majd feladni, ahogyan én is tettem jó párszor, mikor beteg voltam. A másik ami miatt nagyon aggódom, az Hikari állapota. Nagyon félek, hogy a túl sok idegeskedés árthat a babának. Nem bírnám ki, ha el kéne veszítenünk a kisbabát, akit mindenki már nagyon vár. A mai napunk nyugodtan indult. Hikari csinálta a reggelit, míg a lányok az asztalnál rajzoltak. Egyedül Ryo volt az, akit nem láttunk. Furcsa volt, hiszen általában mindig itt sündörög körülöttünk.
- Drágám, mi lenne ha szólnál Ryo-nak, hogy kész a reggeli? - nyomott egy puszit az arcomra Hikari, mire bólintottam egyet.
- Ryo, gyere kész a reggeli! - kiabáltam, de válasz nem érkezett. Eléggé megijedtem, de végül megint szóltam neki. - Ryo, ha nem sietsz, nem kapsz reggelit!
- Megyek, papa! - hallottam meg a hangját. A legnagyobb félelmem vált valóra, mikor megláttam a fiamat. Ryo ugyanis képtelen volt talpra állni és csak húzta maga után a lábait. Tudtam, hogy ez az újabb mellékhatás, mégis alig bírtam a szemébe nézni. Hikari rögtön letette a tányért és felkapta Ryo-t, a földről. - Mama, miért nem mozog a lábam? - nézett szomorú szemekkel ránk. Látszott, hogy nagyon össze van zavarodva. Nem tudtam mit mondani neki, így Hikari segített ki.
- Tudod kicsim, ez csak azért van, mert növésben vagy! De ne aggódj, nem fog sokáig tartani! - hebegte, én pedig csak bólintottam. Talán ez egy időre meg fogja őt nyugtatni.
- Akkor majd velünk is ez fog történni papa? - kérdezte Saya, mire felsóhajtottam. Remek, kellett nekünk hazudnunk.
- Na jó, most együnk szépen és utána elmegyünk a doktorbácsihoz, hogy megvizsgáljon! - átvettem Hikari-tól Ryo-t és leültettem a székére. Reggeli után Yuya is betoppant és felajánlotta, vigyáz a lányokra, míg mi a kórházba megyünk, Hikari is el akart minket kísérni, szóval hárman mentünk. Miután megérkeztünk, bementünk Kuroda-sensei irodájába.
- Nocsak, hogy van a kedvenc betegem? - mosolygott rá Ryo-ra, aki kicsit összébb húzta magát.
- Nem tudom mozgatni a lábamat! A papa és a mama azt mondták azért, mert növésben vagyok. Igaz ez doktor bácsi?
- Igen persze, ne aggódj. Mindjárt kapsz egy kis gyógyszert és meglásd már nem is fog zavarni. - végül Ryo szobájába mentünk, ahol rákapcsolták az infúzióra, az egyik nővér pedig rákötötte a gyógyszereket.
- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztuk! - suttogtam a doktornak.
- Ugyan már, néha jobb nem minden dolgot közölni velük. Nem kell, hogy még jobban megijedjenek. Ne aggódjatok, néhány nap és el fog múlni. - ebben reménykedtem én is. Nem akartam, hogy a fiam, még a kelleténél is jobban aggódjon. Délután egy kis meglepetés várt minket, jobban mondva Ryo-t.
- Hello, mindenkinek! - jelent meg Kei az ajtóban, mögötte pedig Hana-chan volt, aki egy kis csokrot szorongatott a kezében.
- Kei bácsi! - kiáltotta boldogan a fiam, ám mikor meglátta, hogy Hana-chan is ott van, a szemei elkezdtek csillogni.
- Tessék, ezt neked szedtem! - motyogta a kislány és Ryo-nak adta a csokrot.
- De a fiúknak kell virágot adni, nem pedig a lányoknak! - csodálkozott, mire elnevettük magunkat.
- Igen, de a papa azt mondta, hogy attól jobb lesz a kedved, ezért szedtem neked virágot+ Ugye ma ki fognak engedni? - mászott fel a fiam mellé, Ryo pedig megrántotta a vállát.
- Azt nem tudom. Papa, mikor fogok meggyógyulni?
- Nemsokára, csak légy türelemmel!
- De ha nem tudom mikor gyógyulok meg, hogyan fogom feleségül venni Hana-chant? - nézett rám nagy szemekkel, mire a kislány elpirult. A két apróság nagyon jól mulatott együtt és nekünk is volt alkalmunk beszélgetni, Igyekeztem Kei-t kifaggatni Yuya-ról, tekintve, hogy az egyik legjobb barátja, de nem igazán akart elárulni semmit. Sejtem, hogy titkol valamit, csak arra lennék kíváncsi, hogy micsodát. Miután Kei és Hana-chan elmentek, Ryo nekilátott a délutáni csendes pihenőnek. Én addig Hikari-val beszélgettem.
- Drágám, ugye hamarosan tényleg meggyógyul a fiúnk? - nézett rám Hikari, mire felsóhajtottam.
- Fogalmam sincs, de bízzunk benne, hogy igen. Tényleg, szerinted kisfiúnk lesz, vagy kislányunk?
- Hmm, szerintem fiú lesz és akkor majd Ryo biztosan őt fogja ajnározni. 
- Nem is baj az, legalább végre öröm is lesz a családban a sok szenvedés után! 
- bízzunk benne, Ryosuke, bízzunk benne!

2018. november 4., vasárnap

2.évad 12.rész

A napok egyre gyorsabban teltek és mire észrevettük volna, már a tél küszöbén voltunk. Persze a gyerekek egyre türelmetlenebbül várják a telet, elvégre jön a karácsony és lesz hó, szóval ez lesz számukra a paradicsom. Ryo persze kivétel. Lassan elérkeznek a mellékhatások, így a kis törpének még nagyobb kihívásokkal kell majd szembenéznie. Félek a reakciójától. Én se reagáltam túl jól, de ő még kicsi és másképp reagál a dolgokra. Szerencsére eddig még minden rendben ment. Ma meghívtuk Yuko-chant ebédre, hogy ne legyen egyedül. Kou-kun nevelése úgyis lefárasztja, meg aztán Hikari-val nagyon megkedvelték egymást. Amíg Hikari-val az ebédet csináltuk, a gyerekek ott teáztak a konyhában. A lányok minden dologba bele tudják vonni az öccsüket, legyen az bármilyen lányos dolog. Ryo nagyon ragaszkodik hozzájuk, ami egy kicsit zavar. Jobban örülnék ha lennének barátai akivel játszhat és akiket át hívhat magához. Persze tudom, hogy ez most a betegség miatt lehetetlen. Miután elkészültünk az ebéddel, vártuk, hogy Yuko-chan megérkezzen. Mikor megérkezett beendegtük.
- Köszönöm a meghívást, remélem nem késtem el!
- Ugyan már, köszönük, hogy eljöttél! Azt hiszem a lányokat még nem ismered. Lányok, gyertek köszönni! - kiabáltam a gyerekeknek, akik már az asztalnál ültek.
- Mi történt papa? Milyen szép a néni! - csodálkozott Saya, mire elmosolyodtunk.
- Ti vagytok Sora és Saya, igaz? - a lányok bólintottak és közelebb jöttek.
- A néni a mama barátja? - kérdezte Sora.
- Igen, de nem vagyok néni! Hivjatok csak Yuko-nak, rendben?
- Papa, mikor eszünk végre?
- Menjetek az asztalhoz és akkor eszünk, rendben? - nem kellett nekik kétszer mondani, már szaladtak is. Mikor Ryo meglátta Yuko-chant, elmosolyodott. Miután leültünk, nekiláttunk az ebédnek.
Nagyban ebédeltünk, mikor Ryo letette a villát.
- Mi a baj picur? - bökte meg a hasát Hikari.
- Mama, miért nem sóztad meg az ennivalómat? - ezt nagyon furcsáltam, így belekóstoltam az ebédjébe, ami nagyon ízletes volt. Azonnal tudtam, hogy mégis mit jelent ezt. Kétségbeesve néztem rá Hikari-ra, amit Ryota is észrevett és lelökte a földre a tányérját, ami ripityára törött.
- Papa, miért nincs íze az ennivalónak! - kiabálta és elsírta magát. - Most meg fogok halni ugye? Hazudtatok a mamával, azt mondtátok hogy a kistestvérem majd segít, de nem is igaz! - ránéztem Ryora majd a lányokra, akik csak kicsire voltak a sírástól.
- Ryo öcsi meg fog halni? De azt mondtátok nem fog! Miért hazudtatok nekünk! - kész káosz alakult ki. Hiába akartuk nyugtatni őket, csak tovább sírtak. Elpattant nálam valami az biztos, mert hangosan rájuk kiáltottam.
- Elég legyen! - a hangomtól a gyerekek összerezzentek. Soha nem emeltem fel a hangomat, de muszáj volt valahogy lecsillapítanom őket. - Gyere ide! - néztem rá Ryo-ra, aki kissé rémülten odajött hozzám. Felvettem és az ölembe ültettem.
- Papa, most haragszól rám? - Figyelj picur, tudom, hogy mennyire félsz, de hidd el az, hogy nem érzed az étel ízét azt jelenti, hogy hat a gyógyszer amit kapsz és ez jót jelent.
- Akkor nem fogok meghalni?
- Persze, hogy nem kicsim.  Nyugodj meg, jó? - bólintott és a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Szeretlek Papa, ne haragudj rám, jó? - nézett rám boci szemekkel, mire nyomtam egy puszit a homlokára.
- Mi lenne, ha felmennétek és pihennétek egy kicsit? - a gyerekek megköszönték az ebédet és Hikari-val együtt felmentek.
- Ne haragudj a kis közjátékért! Általában nem szoktak így viselkedni.
- Ne aggódj, igazából csodállak amiért így meg tudod őket nyugtatni. Remélem majd én is ilyen szülő tudok lenni, mint te! - Yuko-chan elmosolyodott, majd miután elköszöntünk egymástól, hazament. Én felmentem a szobánkba, ahol Hikari feküdt az ágyon, a gyerekek pedig ott aludtak körülötte.
- Látom sikerült elaltatnod őket! - közelebb mentem hozzá és megcsókoltam.
- Nagyon jó apa vagy, ugye tudod? Nálad jobb példaképünk nem is lehetne!
- Csak arra gondoltam, hogy meg kell nyugodjanak. Nem szeretem őket szenvedni látni, ahogy téged sem!
- Nem fekszel ide hozzánk? - bólintottam, majd felvettem Ryo-t és egy kicsit alrébb raktam. Lefeküdtem Hikari mellé és engem is elnyomott az álom.

2018. október 14., vasárnap

2.évad 11.rész(Hikari)

A tegnapi ijedséget szerencsére nyugalom váltotta fel. Ryo kezdett jobban lenni, bár éjszakára bent tartották őt megfigyelésen. Másnap hajnalban feltettek neki egy újabb adag gyógyszert, így már reggel elhagyhattuk a kórházat. Ryosuke-t megkértem, hogy most had maradjak egy kicsit kettesben Ryo-val. Tudom, hogy ő már elmagyarázta neki a dolgokat, de szerettem volna én is beszélni vele, ha felébred. Reggel, Ryo ott feküdt a mellkasomon, így amíg ő aludt én is igyekeztem kipihenni magam.
- Mama, a kisbaba miért van a hasadban? A papa azt mondta sokáig lesz ott, pedig már előbújhatna!
- A baba még nagyon pici, szóval azért, hogy nyugodtam megnőhessen és ne legyen semmi baja, a hasamban kell, hogy legyen!
- Akkor én miért nem mehetek a hasadba anya? Akkor nem lennék beteg se.
- Te már túl nagy vagy ahhoz, hogy bekerülj oda, de ne aggódj, mert a baba majd segít neked meggyógyulni, oké? A kistestvéred majd meggyógyít téged, meglásd! - nyomtam egy puszit a tarkójára, majd egy picit feljebb csúsztam.
- Mama, szerinted a baba hallja amit mondok neki?
- Talán igen. - erre Ryo feltápászkodott és a hasamra hajtotta a fejét.
- Baba, ne haragudj, amiért olyan csúnyákat mondtam rólad, de a papa már elmondta, hogy nem vagy rossz, szóval nőj meg gyorsan és gyere ki, jó? - elkezdte simogatni a hasamat, miközben épp a babához igyekezett beszélni. Elmosolyodtam és egy picit megemeltem Ryo állát.
- Ugye tudod, hogy nagyon jó dolga lesz melletted? nyomtam egy puszit az orra hegyére, mire a nyakamba csimpaszkodott.
- Szeretlek mama!
- Én is téged, picur! Hé, mi lenne ha elmennénk reggelizni? A papa meg a lányok már biztosan lent vannak. - nem kellett neki kétszer mondanom, már szaladt is le a konyhába. Erre kicsit szükségem volt, mert már túlságosan is kifáradtam.
- Nagyon kifárasztott? - jött be Ryosuke a szobába.
- Az nem kifejezés. Mikor lett ilyen fárasztó minden? - felkeltem a ágyból és igyekeztem rendbe szedni magam.
- Sikerült beszélned vele?
- Igen és képzeld már nagyon várja, hogy a kistestvére megszülessen!Ne aggódj, már ennyit Ryosuke! - elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szája szélére.
- Na jó, menjünk le és reggelizzünk, aztán majd kitaláljuk mi lesz később! - lementünk a gyerekekhez, akik már türelmetlenül várták a reggelit. Igazából pont olyan volt, mint minden átlagos reggel. Szerencsére ma hétvége van, így a gyerekeknek sem kell mennie az óvodába, így együtt lehet az egész család. Reggeli után megbeszéltük, hogy én ma Ryo-val, a férjem pedig a lányokkal lesz egy kicsit ami amúgy is ritkaság nálunk.
- Mama, te leszel a hercegnő és én fogok vigyázni rád jó? - harsogta Ryo, miközben felmentünk a szobába.
- Hé, én nem szeretem, ha elkényeztetnek!
- De én most el foglak és kész! - mérgesen karba tette a kezét, én pedig elnevettem magam. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít az apjára. Nem csak a külseje, hanem a viselkedése is egy az egyben az apja. Végül is rábólintottam a dologra, ha ez boldoggá teszi, akkor csinálja csak nyugodtan. Végül megállapodtunk abban, hogy mesélek neki, az legalább kicsit megnyugtatta és már nem volt annyira izgága. A mesélés után Ryo elaludt, vele együtt pedig én is. Nagyon kifárasztó három gyereket nevelni, pláne ha terhes is az ember. Persze nem panaszkodhatok, hisz csodálatos gyerekeim vannak, ráadásul Ryosuke is nagyon sokat segít nekem. Mire felébredtünk, már ebédidő volt, Ryosuke pedig bejött a szobába.
- Na, megcsináljuk az ebédet? - nézett rám azzal a csábos mosolyával, de Ryota-nak ez nem tetszett.
- Apa, most neked kell megcsinálnod az ebédet, mert a mamának vigyáznia kell a babára, hogy Ryo meggyógyulhasson, ugye? - Ryosuke-t meglepte a dolog, de elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Ryo szemei megtelnek könnyekkel.
- Hát persze, hiszen az a legfontosabb, hogy meggyógyulj! - felkapta a földről és nyomott egy puszit az arcára.
- Na, akkor vigyázz a mamára, rendben?
- Jó papa, szeretlek! - végül Ryosuke elment megcsinálni az ebédet, én pedig újfent ki voltam téve a fiúnk kényeztetésének. Az elején még élveztem, de a végén már kicsit kényelmetlen volt. Persze ezt nem mondtam meg neki, mert nem akartam őt megbántani. Ryo elég ragaszkodó típus, szóval mindig kell lennie mellette valakinek akibe csimpaszkodhat. Egyrészt talán egy kicsit elkényeztettük, másrészt elég visszahúzódó, szóval nem igen vannak barátai. Még szerencse, hogy itthon egyáltalán nem ilyen, be nem áll a szája és általában mindig mosolyog. Persze azért neki is votlak rossz napjai, főleg mostanában a betegsége idején. Elég sokszor sír és ingadozik a hangulata. Egyszer még boldog és nevet, máskor pedig sír és fél attól, hogy meg fog halni. Persze ez ilyenkor érthető. Annak idején Ryosuke is ilyen volt, szóval már megtanultam kezelni a dolgot.
- Mama, mikor lesz kész az ebéd? - nyafogott Ryo, mire megráztam a fejem.
- Mi lenne, ha lemennénk és megnéznénk, hogy áll apa? - ennek hallatára Ryo már rohant is előre. Úgy sietett, hogy féltem megbotlik és leesik a lépcsőről. Persze hiába mondanánk neki, ugyanúgy fogja csinálni, mint eddig. Mikor lementünk, láttuk, hogy az asztal tele van süteményekkel és teával, a lányok és Ryosuke pedig a konyhában sürgölődtek. Szóval ötórai teára készülnek?
- Mama, nézd mennyi süti van itt! - Ryo vigyorogva kapkodta a szemét a sokféle sütemény között.
- Hát remélem ezzel majd mindenki jól lakik! - Ryosuke kihúzta a széket, én pedig leültem.
- Papa, ugye mézes kekszet is csináltatok?
- Hát persze, hogy csináltunk!
- Akkor extra adagot kérek! - már nyúlt is volna a sütis tálba, de Saya ellökte a kezét.
- Hé, mi is akarunk enni belőle, ne edd meg az egészet! - duzzogta Sora is, nekem pedig el kellett fojtanom a nevetést. Végül a gyerekek megbékéltek és nyugodtan fejeztük be a sütizést.

2018. október 3., szerda

2.évad 10.rész

A tegnapi nap, tényleg csodálatos volt. A tudat, hogy lesz még egy gyermekünk, aki ráadásul megmentheti a fiúnk életét, tényleg a legjobbkor jött. Bár osztottam Hikari véleményét azzal kapcsolatban, hogy nehéz menet lesz a gyerekekkel. Mivel Ryo alapjáraton nagyon félénk és visszahúzódó, jobbára csak velünk lenne. Ha ez még nem lenne elég, még azt is érezheti, hogy le akarjuk őt cserélni a kisbabára. Mindenesetre nem halaszthatjuk tovább, muszáj lesz elmondanunk nekik, hogy hamarosan kistestvérük fog születni. Viszont nem akartuk elsietni a dolgokat, ezért kitaláltuk, hogy előtte elvisszük őket az állatkertbe, hátha ez feldobja őket a nagy hír előtt. 
- Ryosuke, mond, hogy nem lesz semmi baj és a gyerekek el fogják fogadni a dolgot!
- Ne aggódj drágám, minden rendben lesz, el fogják fogadni és örülni fognak a hírnek. - megsimogattam az arcát majd megcsókoltam. Miután elkészültünk, mentünk is a gyerekekért.
- Mama, Papa!  - mindhárman boldogan szaladtak oda hozzánk. Jó érzés volt látni, hogy ennyire boldogak és nem foglalkoznak már Ryo betegségével.
- Na gyerekek, mit szólnátok hozzá, ha ma elmennénk az állatkertbe? - kérdezte tőlük Hikari, mikor már a kocsiban voltunk.
- Lesznek majd kiscsibék is ugye? - kérdezte csillogó szemekkel Ryo, mire megráztam a fejem.
- Félek a kiscsibéket, nem az állatkertben fogod megtalálni.
- De olyan aranyosak! - lehajtotta a fejét, én pedig elmosolyodtam.
- Sok aranyos állat lesz ott, meglásd! - erre megnyugodott és már mehettünk is. Előtte még hazamentünk, ahol csomagoltunk szendvicset és teát, úgy indultunk az állatkertbe. A gyerekek már nagyon türelmetlenek voltak, alig bírtuk őket lecsitítani. Miután megérkeztünk, már rohantak is befelé. Azt se tudták hirtelen, hol is kezdjék. Végül először, a medvékhez mentünk.
- Az a maci olyan, mint Ryo öcsi! - mutatott Sora az egyik medvebocs felé, aki épp a szüleivel akart játszani. Felnevettem, ugyanis valóban meg volt a hasonlóság. Szerencsére a gyerekek nagyon jól érezték magukat. Főleg Ryo, aki miután meglátta az állatsimogatóban a kiscsibéket, rögtön odaszaladt hozzájuk.
- Éljen, kiscsibék! - elkezdte kergetni őket és miután elkapta az egyiket, az arcához akarta dörgölni, én azonban odaszaladtam és kikaptam a kezéből az állatot.
- Picur, ezt nem szabad! Tudom, hogy nagyon szeretnéd, de nem szabad elkapnod semmit sem, különben nem fogsz meggyógyulni!
- Akkor meg fogok halni? - elsírta magát, nekem pedig bűntudatom lett. Felkaptam a földről és magamhoz öleltem.
- Ne beszélj zöldségeket, meg fogsz gyógyulni, picur! Hiszel a papának, ugye?
- Igen, papa, de nagyon félek!
- Tudom, de a mamával itt vagyunk és vigyázunk rád, jó? - bólintott és megtörölte a szemét. Hikari és a lányok előtt igyekeztünk úgy tenni mintha nem történt volna semmi. A lányok az öccsükkel szaladtak az oroszlánokhoz, Hikari viszont egyből rájött, hogy valami nem stimmel.
- Ryosuke, mi történt? Láttam, hogy Ryo nagyon sírt.
- Magához akarta ölelni az egyik csibét, de rászóltam, hogy nem szabad mert a végén nem fog meggyógyulni. Erre ő sírva azt kérdezte tőlem, hogy meg fog-e halni? Borzasztóan éreztem magam, Hikari! Akárhogy is igyekszem őt boldoggá tenni, a végén úgyis szomorú lesz!
- Erről nem te tehetsz Ryosuke! Most menjünk, meglásd nem lesz semmi baj! - teljesen igaza volt. Nem akartam, hogy a szomorúság eluralkodjon rajtam. Még egy ideig maradtunk, aztán hazamentünk. Most jöhetett a nap nehezebbik része, mikor is el kellett magyaráznunk a gyerekeknek, hogy kistestvérük fog születni.
- Gyerekek, a papával szeretnénk nektek mondani valamit! - Hikari ölébe Ryo ült, a lányok pedig az enyémbe.
- Mi az mama, valami meglepi? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Saya, mire bólintottunk egyet.
- Gyerekek, nemsokára lesz egy kistestvéretek! - a lányok mosolygtak és úgy látszott örülnek, ám Ryo csak nézett maga elé.
- Kicsim, mondj valamit! - bökte meg Hikari Ryo hasát.
- Nem akarom! Azért lesz babátok, mert én meg fogok halni ugye? - kiabált rá Hikari-ra és leugrott a lábáról.
- Ryo, ne beszélj így a mamával! - szóltam rá, de ő csak megrázta a fejét.
- Ti nem is szerettek engem és le akartok cserélni! Utállak titeket! - azzal sírva kiszaladt az ajtón. Hiába futottam utána, mert mire kiértem a házból, ő már nem volt sehol. Biztos voltam benne, hogy nem mehetett messzire, inkább elbújt valahol a ház körül. Sajnos esni kezdett, nekem pedig gyorsan be kellett mennem, hogy keressek egy esernyőt. Sietnem kellett, hogy minél előbb megtaláljam a fiamat.
- Ryosuke, hol van Ryo?
- Fogalmam sincs, de meg fogom találni, ne aggódj!
- Miért kellett erőltetned, hogy mondjuk el neki? Barcsak ne hallgattam volna rád! - most először kiabált velem így. Tudtam, hogy csak ideges, ezért inkább nem reagáltam rá, csak kiszaladtam a házból, hogy megkeressem Ryo-t. Bevallom, fogalmam sincs, hova mehetett, de nem lehetett túl messze. Először a ház körül keresgéltem, de nem találtam meg őt. Végigjártam az utcákat és rettegtem, mert könnyen megbetegedhet ilyen időben. Végül az utolso hely ahová el tudtam menni, az a park volt. A legnagyobb félelmem akkor vált valóra, mikor a fűben fekve, megtaláltam a didergő fiamat, akinek folyt az orrából a vér.
- Ryo! - odaszaladtam hozzá és magamhoz öleltem.
- Papa, nagyon félek! - zokogta, mire a karomba kaptam és rohantam vele a kórházba. Mikor odaérkeztem, rögtön Kuroda-senseihez mentünk.
- Sensei, kérem segítsen!
- Mi történt Yamada-kun?
- Elszökött, miután megtudta, hogy Hikari gyereket vár és mikor megtaláltam már vérzett az orra! - Kuroda-sensei átvette tőlem, majd bevitte a szobájába és ott rákapcsoltám a gyogyszereket és az infúziót. Nagyon féltem, hogy valami baja eshetett, de szerencsére komolyabb baja nem lett.
- Yamada-kun, minden rendben? -jött be Yuko-chan a szobába
- Nos, azt nem mondhatnám! Kou-kun, hogy van?
- Szerencsére most nem volt nyűgös, így én is tudtam pihenni egy kicsit. Szeretnél most kettesben maradni a fiaddal?
- Ha nem haragszol, akkor igen! Valami fontosat kell mondanom neki! - végül magunkra hagyott minket. Amíg Ryo aludt, felhívtam Hikari-t, hogy megtaláltam a fiúnkat. Bár kértem, hogy nyugodjon meg és maradjon otthon a lányokkal, de nem tudta meggyőzni, ő is itt akart lenni. Szerencsére Ryota hamar felébredt.
- Papa, mi történt?
- Jaj, kis buta, miért kellett elszöknöd? Annyira féltem, mikor megtaláltalak téged és láttam, milyen rosszul vagy! - kibuggyantak a könnyeim, mire Ryo az apró kezeivel letörölte a könnyeim.
- Ne sírj papa, jó? Ryo volt a buta, nem a Papa!
- Annyira örülök, hogy nem lett semmi bajod, picur! Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Akkor nem fogtok lecserélni arra a babára?
- Még szép, hogy nem! Egy kicsit sem örülsz neki? Hiszen lesz majd egy nálad kisebb, akit babusgathatsz majd és akinek majd te leszel a nagy testvére!
- Tényleg? Akkor nem én leszek a kicsi? - erre felcsillant a szeme és elmosolyodott.
- Hát persze, hogy nem! Na most próbálj pihenni, nemsokára a mama is itt lesz! - Ryo behunyta a szemét és elaludt, én pedig kimentem a szobából. Láttam, hogy Hikari könnyes szemmel lépdelt, egyik lábáról a másikra. Magamhoz öleltem és belepusziltam a nyakába.
- Ne haragudj, amiért ilyen hülye voltam, nem gondoltam komolyan!
- Tudom drágám, hogy megijedtél, de ne aggódj, már vége! - így telt el végül ez a nap és szerencsére a gyerekek elfogadták, hogy lesz még egy testvérük.

2018. szeptember 15., szombat

2.évad 9.rész

A mai nap csodásan kezdődött. Ma van Hikari-val a barátság fordulónk. Egy különleges meglepetést készítettem, szóval remélem tetszeni fog neki. A gyerekek ma is Daiki-val lesznek, hogy kettesben lehessünk. Foglaltam asztalt egy étteremben, szóval a hangulat is meg lesz.
- Jó reggelt hercrgnőm! - simogattam meg az arcát, mire elkezdett ébredezni.
- Máris reggel van? Mit terveztél mára Ryosuke? - kérdezte még félálomban.
- Meglepetés, szóval siess és megtudod! - elmosolyodtam, majd bevittem neki a reggelit.
- Ryosuke, áruld el mit tervezel mára!
- Ha elmondom nem lesz meglepetés, szóval légy türelemmel! Egyébként, hogy érzed magad? Tegnap nem voltál túl jó formában.
- Már sokkal jobban, hála neked. Köszönöm, hogy nem vágtad a fejemhez, milyen hisztis vagyok.
- Mert nem is vagy az. Csak túl sok feszültség volt benned és ki kellett adnod magadból, ez természetes! Most inkább együk meg a reggelit, aztán irány a meglepetés! - reggeli után, elkezdtünk készülődni. A zsebembe rejtettem Hikari ajándékát, hogy biztosan meglepetés legyen. Miután elkészültünk, el is indultunk.
- Készen állsz a meglepetésre? - kérdeztem, miközben befogtam a szemét.
- Ryosuke, ne szórakozz! - hisztizett, mire elnevettem magam.
- Csak nem félsz?
- Nem, csak megijedtem! - Az étterem ahová mentünk különleges volt, ugyanis az egész szabadtéri volt, mint egy klassz piknik. Levettem a kezem Hikari szeméről, hogy ő is meg csodálhassa a látványt. - Ryosuke, ez gyönyörű! Olyan, akár egy piknik! - áradozott, én pedig elmosolyodtam. Jó érzés volt mosolyt csalni az arcára. Leültünk a nekünk kikészített asztalhoz és leadtuk a rendelést.
- Hihetetlen, hogy már 20 éve ismerjük egymást! - sóhajtottam fel.
- Igen, 20 évvel ezelőtt ismertem meg a legfélénkebb és legsírósabb fiút, akit csak ismertem! - felnevetett, én pedig felhúztam az orrom.
- Ez egyáltalán nem igaz! Nem is sírok annyit!
- Dehogyisnem, Ryosuke, túlságosan is érzékeny vagy! De nem baj, mert én pont így szeretlek! - elmosolyodtam és megcsókoltam. Elég ideges voltam, mert nem tudtam mit fog szólni az ajándékomhoz. Ebéd közben is rengeteget beszélgettünk. Nagyon jó volt egy kicsit nosztalgiázni a gyerekkorunkról. Már ovis korom óta ismerem őt és máig ő az egyetlen, akivel minden problémámat meg tudom beszélni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem ismerkedünk meg egymással. Még ha nem is jött volna össze köztünk ez az egész, biztosan ugyanolyan jó barátok maradtunk volna, mint eddig. Miután végeztünk az ebéddel, már csak a desszert maradt hátra. Beszéltem a pincérrel, már jó előre, hogy desszert helyett az ajándékomat rejtse a fedő alá, hogy tényleg igazi meglepetés legyen.
- Na, készen állsz a desszertre?
- Viccelsz velem? Mindjárt kilyukad a gyomrom annyit ettem!
- Ez nem olyan desszert, mint amire te gondolsz! - végül a pincér kihozta a tálat rajta a fedővel.
- Mi ez?
- Vedd le a fedőt és megtudod! - levette és alatta ott volt a kis vörös doboz, benne az eljegyzési gyűrűvel, amit neki vettem.
- Ryosuke, ez meg...? - kinyitotta és még a szája is tátva maradt. Elmosolyodtam és megfogtam a bal kezét.
- Tudom, hogy az esküvőnk nem olyan volt, amilyet te elképzeltél, ráadásul abban a hitben voltunk, hogy bármikor meghalhatok. Épp ezért szeretném, hogy mikor Ryo meggyógyul lenne egy olyan esküvőnk, amilyet csak szeretnél, a kórházon kívül. Ott lenne a családunk, a barátaink és akkor végre már nem kell azon aggódnunk, hogy elveszíthetjük egymást! Hikari, szeretnél másodjára is a feleségem lenni?
- Persze, hogy szeretnék, Ryosuke! - közelebb hajoltunk és megcsókoltuk egymást. Az ujjára húztam a gyűrűt, ő pedig egyre csak gyönyörködött benne.
- Ez tényleg csodálatos meglepetés volt Ryosuke! A hely, a gyűrű és a tény, hogy miért kaptam ezt a gyűrűt, minden olyan tökéletes!
- Na és mi van az én meglepetésemmel? Vagy azt akarod mondani, hogy én nem kapok tőled semmit?
- De igen, természetesen én is készültem neked valamivel, szóval gyere ide! - odamentem hozzá, majd kérte, hogy guggolja le hozzá. Miután ezt is megtettem, fogta a kezemet és a hasára simította. - Az én ajándékom itt növekszik a hasamban! - hirtelen szóhoz sem jutottam. Ez csak egy dolgot jelenthetett.
- Akkor ez azt jelenti, hogy...?
- Igen Ryosuke, babát várok! - madarat lehetett volna fogatni velem. Felrántottam a megszeppent Hikari-t és magamhoz öleltem. Nem érdekelt, hogy körülöttünk mindenki totál hülyének nézett minket, egyszerűen csak boldog voltam.
- Ez hihetetlen! Ez a kisbaba fogja majd megmenteni a fiúnk éltét, fel tudod ezt fogni?
- Az őssejt, hát persze! A baba köldökzsinórjában lévő őssejt, valóban segíthet abban, hogy Ryo biztosan meggyógyuljon. Úgy tűnik ez a kisbaba épp a legjobbkor fog érkezni!
- Már csak Ryo-nak kell kitartania addig, de biztos vagyok benne, hogy a fiúnk sokkal erősebb lesz, mint amilyen én voltam!
- Ne mondj ilyet, hiszen te is nagyon erős voltál, máskülönben, nem lennél itt.
- Csak miattad voltam erős. Hajtott előre a tudat, ha meggyógyulok, akkor majd boldogok lehetünk együtt, lesznek gyerekeink és együtt lehetünk! - láttam, hogy Hikari szemei könnybe lábadtak, ezért újból magamhoz öleltem. Lassacskán besötétedett, mi azonban még ott maradtunk. Az étterem egy domb oldalra készült, így leültünk egy fa alá és ott folytattuk tovább a beszélgetést.
- Ez a mai nap csodálatos volt, Ryosuke! Köszönöm, hogy elhoztál ide.
- Én köszönöm, hogy mindig mellettem vagy és, hogy csodálatosan neveled a gyerekeinket!
- Tényleg ne mondj ilyeneket, mert el fogom sírni magamat! Egyébként is, azért vagyok melletted, mert szeretlek és soha nem is akarlak téged elhagyni!
- Mostantól kérlek nagyon vigyázz magadra, rendben? Nem szeretném, ha a babának és neked bajod esne. Tudom, hogy nagyon aggódsz a fiúnkért, de szeretném, ha nem idegeskednél emiatt. Biztos lehetsz benne, hogy meg fog gyógyulni! - magamhoz húztam és nyomtam egy puszit a halántékára.
- Ugye tudod, hogy a gyerekekkel nem lesz ez egy könnyű menet, főleg Ryo-val nem. Félek azt fogja hinni, hogy le akarjuk majd cserélni őt, a kisbabára.
- Majd rá érünk akkor gondolni erre, ha elmondjuk nekik. Most inkább élvezzük még ki, hogy kettesben vagyunk! - bólintott, majd a fejét a vállamra döntötte. Valóban csodálatos nap volt e a mai és azt hiszem, sokkal több ilyen napunk is lehetne még.

2018. szeptember 9., vasárnap

2.évad 8.rész

Másnap reggel egyikünk se akart ki kellni az ágyból. Magamhoz húztam az ébredező Hikari-t és belepusziltam a nyakába.
- Bárcsak egész nap így maradhatnánk. - motyogta, mire elmosolyodtam.
- Ki mondta, hogy nem tehetjük meg? Mi lenne ha a gyerekeket elvinném Daiki-hoz és egy kicsit kettesben lennénk?
- Szerinted jó ötlet ez? Holnap vissza kell mennünk a kórházba és nem hiszem, hogy Ryo szívesen elmenne máshová.
- Drágám, nem tarthatjuk örökre itt. Addig kell élveznie, hogy szabad lehet, míg be nem kell költöznünk a kórházba, utána már úgyse járkálhat el a kórházból. Gondolj bele, mi lett volna, ha az anyám bezárt volna és nem tehettem kedvemre amit szerettem volna!
- Igazad van, butaságokat beszélek! - magam felé fordítottam, majd egy csókot nyomtam a szájára.
- Dehogy butaság, teljesen természetes, hogy félted őt, hiszen az anyja vagy! Akkor benne vagy, hogy ma egy kicsit kettesben legyünk? - bólintott, majd miután sikerült felkelnünk, a gyerekeket is felébresztettük. Közösen megreggeliztünk, majd a gyerekekhez fordultam.
- Na srácok, nincskedvetek ma Daiki bácsihoz menni? - a lányok nagyon örültek, de Ryo megrázta a fejét.
- Én nem akarok papa, itt akarok veletek maradni! - ült bele Hikari ölébe. Ránéztem a feleségemre, aki csak bólintott egyet. Ezek szerint tudta, most mi következik.
- Lányok, mi lenne ha addig összekészítenénk, mit visztek magatokkal? - Ryo-t az ölembe ültette, majd a lányokkal együtt kettesben hagyott minket.
- Miért mentek el a mamáék? Valami rosszat csináltam?
- Dehogyis kishaver, csak a mama szerette volna, ha kettesben beszélgetünk. Mesélj, mi bánt?
- A kórházban úgysem lesznek barátaim, viszont ti a barátaim is vagytok, ezért maradok inkább veletek, jó? - lebiggyesztette a száját, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Olyan édes és ártatlan még és ezt nagyon irigylem benne.
- Mi lenne, ha elmesélném hogyan barátkoztam össze Yuri bácsival?
- De Yuri bácsi a testvéred nem? Akkor hogyan lehet a barátod is?
- Nem mindig volt a testvérem. Mikor megismertem, még nem voltunk testvérek.
- Az meg, hogy lehet? Akkor a nővérkéim nem is a testvéreim?
- Ne butáskodj, persze hogy a testvéreid. Tudod, mikor egy kisbaba elveszíti a szüleit és már nincs aki vigyázzon rá, egy kedves pár akik szeretnének gyereket, magukhoz veszik. Pont ugyanez történt Yuri bácsival és velem.
- Akkor a nagyi megszerette és magukhoz vették?
- Valahogy úgy. Yuri a szobatársam volt és mivel mindketten egyedül voltunk, elkezdtünk beszélgetni egymással és a végén barátok lettünk. Aztán mire észbe kaptunk, már olyanok voltunk, mint a testvérek. Szóval nem kell félned attól, hogy nem lesznek barátaid, mert sose tudhatod mikor futsz bele egybe. Egyébként is, mi van Hana-channal? Ő talán nem a barátod?
- Nem papa, ő a szerelmem! - felcsillantak a szemei, mire elnevettem magam. Ryo már sokszor említette, ha nagy lesz akkor feleségül akarja venni.
- Tudod, nekem a mama volt az első barátom.
-Tényleg? De akkor, hogyan lett a feleséged?
- Csak később szerettünk egymásba. A lényeg, hogy attól még, hogy szereted attól lehettek barátok. Szóval ne félj attól, hogy nem lesznek barátaid, oké?
- Oké, papa! Akkor megyek a mamihoz! - leugrott az ölemből és vigyorogva szaladt a lányok után. Azt hiszem  nem ez volt az utolsó alkalom, hogy valamit el kellett mesélnem neki, de ez nem is baj, legalább ő ne kövesse el azokat a hibákat amiket én, mikor beteg voltam. Miután a gyerekek elkészültek, elköszöntem Hikari-tól és Daiki-ék háza felé vettük az irányt. Rég találkoztam már vele, neki is meg van a saját élete és nekem is. Miután megérkeztünk, bementünk. A gyerekek azonnal birtokba vették Yuma szobáját, így nekem volt egy kis időm beszélgetni Daiki-val.
- Mesélj, hogy bírja?
- Egész jól, bár olyan sok mindent nem ért még belőle, de azt hiszem jobb is, ha nem tudja még mi fog várni rá! Na és Yuma, még mindig focizik?
- Persze, le sem teszi a labdát amit tőled kapott! Egyébként nem gondolkoztál még azon, hogy megint megpróbálkozz a focival?
- Nem gondoltam rá. Most a legkevésbé sem vágyok arra, hogy távol legyek a családomtól. Ha ennek az egésznek vége, akkor majd gondolkodom rajta! - végül elköszöntem a gyerekektől és hazamentem. Elég rossz érzésem volt, bár magam sem tudtam pontosan miért.
- Megjöttem! - kiabáltam be, azonban választ nem kaptam. Először még azt gondoltam, hogy Hikari elaludt egészen addig, amíg be nem mentem a szobánkba. Mintha bomba csapott volna bele, az éjjeli szekrényről, az asztalról minden le volt söpörve a földre, a feleségem pedig a szoba közepén zokogott, a fiunk első fotóját szorongatva. Oda szaladtam hozzá és magamhoz öleltem.
- Elegem van abból, hogy erősnek kell látszanom, mikor egyáltalán nem vagyok az! - kiabálta, miközben egyre szorosabban csimpaszkodott belém.
- Sajnálom, amiért nem vettem ezt észre korábban! Olyan hülye vagyok! - erre könnyes szemekkel rám nézett és megsimogatta az arcomat.
- Nem a te hibád Ryosuke, de már nem bírom tovább! Annyira félek, hogy el fogjuk őt veszíteni, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, nem akarok még egyszer keresztülmenni ezen! - igyekeztem letörölni a könnyeit és ekkor vettem észre, hogy tüzel a homloka. A karomba kaptam és lefektettem az ágyra.
- Mindjárt jövök, csak hozok borogatást jó? úgy tűnik felment a lázad! - bólintott, én pedig a fürdőbe mentem. Mire visszaértem, Hikari már félálomban volt. Egy vizes rongyot tettem a homlokára, hogy levigyem a lázát.
- Ryosuke, ugye itt maradsz velem? - motyogta, mire lefeküdtem mellé és magamhoz húztam.
- Nem engedem, hogy tönkretedd magadat! Nem kell aggódnod, mert én itt leszek veled és együtt végigjárjuk ezt, ahogy korábban is tettük.
- Szeretlek Ryosuke!
- Én is szeretlek drágám! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd szép lassan mindketten elaludtunk.

2018. szeptember 6., csütörtök

2.évad 7.rész

Másnap elérkezett a hétvége, így Ryo-nak nem volt kezelése, illetve a lányoknak sem kellett óvodába menniük. Így úgy döntöttünk, tartunk egy családi napot. Délutánra terveztünk egy pikniket, így délelőtt míg a gyerekek játszottak, Hikari meg én előkészítettük az uzsonnát és mindent amit magunkkal akartunk vinni. Ryo viszont szomorúan betipegett a konyhába.
- Hé öcsi, mi a baj? - vettem fel és láttam, hogy mindjárt elsírja magát.
- A nővérkéim nem akarnak játszani velem!
- Na és miért nem?
- Azt nem tudom, de nem engedték, hogy játsszak velük! - erre elpityeredett. Hikari átvette tőlem és igyekezett megvigasztalni, majd együtt mentünk a lányok szobájába. Mindketten a sarokba kuporodva szomorkodtak. Nagyon furcsálltuk, mert ők hárman mindig is jól kijöttek egymással.
- Lányok, mi a baj? - nem válaszoltak, csak csendben ültek ott ahogyan eddig.
- Azt mondták az a baj, hogy beteg lettem! - motyogta az orra alatt Ryo, mire eszembe jutott valami. Hirona-val egymásra néztünk, majd elmosolyodtunk.
- Csak nem az a baj, hogy az utóbbi időben többet foglalkoztunk az öcsétekkel, mint veletek? - kérdezte tőlük Hikari, mire ránk néztek, azokkal a nagy szemeikkel.
- De hát igaz, nem? - kérdezte szomorúan Saya, Sora pedig csak bólintott.
- Na gyertek ide! - az ölünkbe ültettük mindhárom gyereket, majd a lányokra néztünk.
- Figyeljetek. Az, hogy az öcsétekre most jobban odafigyelünk, az nem azért van, mert titeket kevésbé szeretünk. Ha ti lettetek volna betegek, akkor veletek törődnénk többet. Nem számít, hogy mennyi időt töltünk veletek, ti akkor is a kis hercegnőink maradtok, jó? - nagyon büszke voltam Hikari-ra. Csodálatos anya és mindig képes elérni, hogy a gyerekek hallgassanak rá. Így történt ez most is.
- Akkor ugyanúgy szerettek minket is, mint Ryo öcsit? - nézett ránk, Sora, mire bólintottunk.
- Nővérkéim, akkor játszhatok veletek, ugye? - kérdezte Ryo félénken a nővéreitől, mire a lányok elmosolyodtak.
- Persze, te leszel a herceg és mi leszünk a hercegnők. Kapsz koronát is! - a lányok megfogták az öccsük kezét és átfutottak Ryo szobájába.
- Vajon kire emlékeztetnek engem ezek a gyerekek? - nézett rám Hikari.
- Rám ne nézz, a lányok egyértelműen a te nevelésed eredményei!
- Nem is rájuk gondoltam. Én ismertem egy ugyanennyire szégyenlős és sírós kisfiút, mint amilyen a miénk is. Csak tudnám, hogy a fenébe hívták! - elkezdett gondolkozni, mire lebiggyesztettem a számat.
- Ez nem ér, akkor még kicsi voltam!
- A középiskolába is? Az első nap be se akartál menni, mert attól féltél nem lesznek majd barátaid!
- Tudod, hogy alsóban se volt valami sok, szóval ne nevess ki.
- Csak arra akartalak rávilágítani, mennyire hasonlítotok egymással a fiúnkkal. Azt hiszem te többet mesélhetsz neki, mint én.
- Az lehet, de egy gyerek mindig az anyját szereti jobban és ez rendben is van, elvégre ő volt az aki életet adott neki. Már pedig téged komolyan van miért szeretni. Nagyon keményen dolgozol azért, hogy a gyerekek tisztességesen felneveld és ezért nagyon büszke vagyok rád. Nem csak csodálatos feleség, de csodálatos anya is vagy!
- Ne mondj ilyeneket, mert a végén még elsírom magam! - magamhoz öleltem és belepusziltam a nyakába. Nem tudom elégszer elmondani milyen boldog vagyok, amiért Hikari a feleségem és a gyerekeim anyja. Mindig ott volt mellettem, még a legrosszabb percekben is és ezt soha nem tudnám elégszer meghálálni neki. A nap délelőtt további része nyugodtan telt. Megebédeltünk, majd vártuk, hogy a gyerekek összerakják a játékaikat amiket hozni akarnak magukkal. Ryo azonban ismét szomorúan kullogott a házban.
- Öcsi, már megint mi a baj?
- Félek papa, nem akarok megcsúnyúlni, mert ki fognak nevetni!
- Hogy érted, hogy megcsúnyúlsz? Hiszen neked van a legaranyosabb arcod a világon.
- De ha már nem lesz hajam, akkor nagyon csúnya leszek! - és itt esett le az amit Hikari mondott nekem arról, mennyire hasonlítunk egymásra Ryo-val. Én is ugyanígy reagáltam arra, hogy ki fog hullani a hajam.  Úgy döntöttem nem hagyom, hogy a fiam magába zuhanjon, ezért kitaláltam valamit.
- Mi lenne, ha elmesélném én hogyan veszítettem el a hajam?
- Oké, papa! - leültem a kanapéra, ő pedig az ölembe ült.
- Tudod, az elején én is féltem attól, hogy kihullik a hajam és a mamának is nagyon sokat panaszkodtam emiatt. De ő azt mondta nem érdekl, hogy nézek ki, ő akkor is szeretni fog engem.
- Tényleg? - a fiam szeme felcsillant, ezt pedig jó jelnek vettem.
- Igen. Aztán mikor már nem bírtam tovább, hogy mindenki aggódik miattam, fogtam és én magam vágtam le. Tudod, hogy mit éreztem akkor? Hogy lezárult egy szakasz és onnantól kezdve még keményebben küzdöttem a betegség ellen és sikerült is legyőznöm!
- Nekem is sikerülni fog, ha levágom a hajam?
- Azért azzal még várj egy kicsit, jó?
- Rendben papa, de a fiúk az oviban úgy is ki fognak engem csúfolni. De legalább te meg a mami meg a nővérkéim szeretni fogtok úgy is. - végül visszakullogott a szobájába. Láttam, hogy bár megértette amit mondtam neki, de mégsem vidította fel a dolog, ezért valami mással kellet bizonyítanom neki, hogy én mellette állok. Bementem a fürdőbe és csak egyetlen lehetőség jutott eszembe, amivel mosolyt csalhattam az arcára.  Fogtam a nullásgépet és végigszántottam a fejemen. Csak az érdekelt, hogy a fiam boldog legyen és ha ehhez az kell, hogy megszabaduljak a hajamtól ismét, ám legyen. Mikor végeztem, nem akartam elfedni, ahogyan régen, azt akartam hogy Ryo lássa bármit megtennék érte.
- Papa? Mi történ a hajaddal? - kérdezte Ryo, mikor meglátott.
- Csak azt akartam, hogy lásd, hogy én sem szégyenlem, hogy már nincs hajam, szóval neked sem kel majd! - és végre a mai napon először láttam a fiamat mosolyogni, méghozzá nem is akárhogy. Szélesen mosolygott, a szemei pedig csillogtak. Odaszaladt hozzám, én pedig felkaptam.
- Mama, nézd csak mit csinált a papa! - kiáltott a konyhába, mire Hikari is megjelent. Teljesen ledöbbent mikor meglátott és könnybe lábadt a szeme. Letettem Ryo-t és magamhoz öleltem.
- Annyira büszke vagyok rád, de ezt már nem kellett volna megtenned Ryosuke!
- Csak nézz rá, milyen boldog! Pont ez volt a célom, boldoggá tenni. Nem számít, hogyan nézek ki, ha őt boldoggá tehetem. Egyébként is te így is szeretsz engem, igaz?
- Hát persze, hogy szeretlek kis haj nélküli szerelmem! - puszilta meg a homlokom, mire magamhoz húztam és megcsókoltam. Végre semmi sem álhatott az útunkba ahhoz, hogy megejtsük a pikniket.

2.évad 6.rész

A tegnap estém Hikari-val csodásan alakult. Végre kicsit kettesben lehettünk és egy rövid időremegfeledkezhettünk a fiúnk betegségéről. Ez azonban nem tartott sokáig, ugyanis hajnalban hívott az anyám, hogy Rytoa nem akarja abbahagyni a sírást. Gyorsan összekaptuk magunkat és már indultunk is az anyámékhoz. Nagyon féltem, hogy valami komoly baja van, mert csak akkor sír ha fáj valamije, vagy megijed valamitől. Miután megérkeztünk, egyből az én régi szobámba mentünk, ahol Ryota aludt. Ő még mindig a sorokba kuporodva sírdogált.
- Mama, papa! - szipogott és  nyújtotta felénk a kezét. Hikari felvette és magához ölelte.
- Kicsim, mi a baj? 
- Azt álmodtam, hogy angyal lettem, de én nem akarok az lenni, kisfiú akarok maradni! - szipogta, mire Hikari leült vele az ágyra, én pedig melléjük ültem
- Ne butáskodj, nem lesz belőled angyal! - simogattam meg a fejét, mire a sírása kicsit alább hagyott.
- Ugye itt alszotok velem? Félek egyedül maradni! - biggyesztette le a száját. Mivel soha nem tudnánk nemet mondani neki, végül Ryo középre feküdt, mi pedig két oldalra és úgy igyekeztünk aludni. Kózben észrevettem, hogy Hikari-nak potyognak a könnyei, ezért letöröltem az arcáról és megszorítottam a kezét. Tudom, hogy retteg, ahogyan én is de megígértük, hogy az ő érdekében megpróbálunk erősnek látszani.
Másnap szerencsére nyugodtan indultunk a kórházba. A lányok is nagyon örültek, amiért ott voltunk. Miután elvittük őket az oviba, indultunk is a kórházba. Ma már Ryo könnyebben kezelte a dolgot mint eddig, így könnyebben indult a napunk.
- Hé, Ryo mi lenne, ha a papa elmenne és hozna neked sütit Kei bácsitól?
- Oké papa, de siess vissza! - megpusziltam őt is és Hikarit is, majd mentem is a cukrászdába. Kei helyett most Momo-chan volt ott.
- Ryosuke-kun, örülök, hogy látlak! Hogy vagytok?
- Jól vagyunk, bár Ryo reggel eléggé nyűgös volt, de szerencsére már megnyugodott. Kérhetnék néhány eperhabos tortácskát? Szeretném meglepni vele a fiamat.
- Persze, mindjárt elkészítem, addig várj itt kérlek! - leültem az egyik asztalhoz és vártam. Mikor Momo-chan elkészült, a kezembe nyomta a sütis dobozt és egy ajándék tasakot is.
- Mi ez? - néztem rá a tasakra.
- Egy kis ajándék Ryo-kunnak. Kérlek mond meg neki, hogy drukkolunk neki!
- Rendben és nagyon köszönöm! - miután elköszöntem tőle, visszamentem a kórházba. Ott azonban már nem voltunk egyedül. Ryota ágya mellett, egy számomra vadidegen, barna hajú lány ült, kb Hikari-val egyidős lehetett, az ölében pedig egy két év körüli kisfiú ült.
- Papa! - kiáltott fel Ryo, mikor meglátott. A szeme csillogásából láttam, hogy boldog és csak ez számított.
- Elnézést! - biccentettem egyet a fejemmel és bementem. Az ismeretlen lány felállt és viszonozta.
- Araki Yuko vagyok, a szomszéd szobában lakom a kisfiammal! - ránéztem a kisfiúra, akinek ki volt pirulva és látszott, hogy hullani kezdett a haja. Odaléptem hozzá és megsimogattam az arcát.
- Milyen aranyos. Hogy hívják? - néztem rá Yuko-chanra.
- Kou a neve. Az apja elhagyott mikor őt vártam, szóval születésétől kezdve egyedül nevelem.
- Yuko-chan bármikor jöhetsz, legalább a feleségemnek is lesz társasága, ha már el sem mozdul innen! - Hikari olyan vörös lett mint a rák és ez nagyon tetszett. Imádtam őt zavarba hozni.
- Akkor ha nem bannátok, még maradnék egy kicsit. Hikari-channal épp az esküvőtökről beszélgettünk. Hihetetlen, hogy ebben a kórházban házasodtatok össze!
- Nos ige, szerencsére a bátyám barátai elintézték nekünk az esküvőt. Tényleg öcsi, ezt Momo-chan küldi! - adtam neki oda az ajándék tasakot.
- Éljen! - vett ki belőle egy focimezt és magához szorította. Mama, segítesz felvenni? - nyomta vidáman Hikari kezébe a mezt, mire elnevettük magunkat. Míg Hikara a fiúnknak segített felvenni a mezt, addig felhívtam Yuto-t, hogy nincs-e kedve benézni. A munkája miatt úgyis sokat tölt gyerekekkel, szóval a keresztfiára is szívesen vigyázz ha úgy adódik. Szerencsére igent mondott, szóval nekem is lesz társaságom. Szerettem volna ha Ryo-nak meglepetés lesz, szóval még Hikari-nak sem meséltem róla. Úgy fél óra múlva meg is érkezett Yuto.
- Ryosuke, jöttem ahogy hívtál! Ki ez a bombázó- mutatott a szemével Yuko-chanra, mire elmosolyodtam.
- Ő Yuko-chan a szomszéd szobában lakik a kisfiával.
- Milyen aranyos! - áradozott, amit Yuko-chan is észre vett és alaposan elpirult. Biztos azt hitte, hogy róla beszél Yuto.
- Araki Yuko vagyok! - vigyorgott rá Yutora, amit ő viszonzott is.
- Milyen aranyos! - csipkedte meg Kou arcát Yuto, miközben a szemét le se vette Yuko-chanról. Azt hiszem itt szerelem várható! Végül Yuto is maradt egy ideig, amitől Ryo csak még boldogabb lett. Végül, mikor lecsöpögött a gyógyszer, elköszöntünk Yuko-chantól és hazamentünk. Ott azonban továbbra sem lehettünk magunkban.
- Öcsi, de jó látni téged! - a két bátyámon kívül Hikaru, Kei valamint Kota is ott voltak. Szóval ezért nem volt ma Kei a cukrászdában.
- Ti meg mit kerestek itt?
- Yuyan hívott meg minket! Ember eszméletlen ez a ház! - veregette meg a vállam Hikaru, mire csak megforgattam a szememet. Hiába, ezek sosem fognak megváltozni. Végül mind maradtak vacsorára és az este további része kellemesen telt.

2018. augusztus 17., péntek

2.évad 5.rész

Másnap hajnalban, a fiam hangos zokogására ébredtem fel.
- Ryo, mi a baj? - kérdeztem tőle, mire az apró kezeivel belecsimpaszkodott a ruhámba.
- Papa, nem akarok meghalni! Azt akarom, hogy neked meg a mamának ne kelljen sírnotok miattam! - hirtelen szóhoz sem jutottam. Először mondta ezt nekem és még csak a betegség elején járunk. Ha ez most így megy, mi lesz később? Nem szóltam semmit, csak felvettem és szorosan magamhoz öleltem.
- Semmi baj öcsi, nem kell félned. Meglásd, nagyon hamar megfogsz gyógyulni! Annyira sajnálom, hogy nem én lettem megint beteg! Akkor nem kellene ezt most átélned neked!
- Nem, nem, azt akarom, hogy mindig mosolyogj papa, mert szeretem mikor mosolyogsz! - úgy éreztem mosolyognom kell. Ha tényleg boldoggá teszi őt, akkor muszáj mosolyognom, még ha legbelül mardos a bűntudat, amiért nem tudtam őt megvédeni a betegségtől.
- Akkor mostantól majd sokat fogok mosolyogni, de akkor neked is mosolyognod kell, jó? - erre a sírása alább maradt és elmosolyodott.
- Mikor mehetünk már haza? Azt szeretném, ha anya csinálná a reggelit és fogócskázhatnék a nővérkéimmel!
- Hát, még megvárjuk a doktor bácsit és utána hazamegyünk jó? De figyelj, nagyon vigyáznod kell magadra rendben? 
- Aha, de te is vigyázz magadra papa és mindig mosolyogjál! - annyira ártatlan és tudatlan még, talán ezt irigylem benne a legjobban, hogy nem tudja igazán mi is ez a betegség, így ehhez méltóan áll hozzá a dolgokhoz. Bárcsak én is ezt tehettem volna, de sajnos a saját bőrömön tapasztaltam meg milyen amikor csak egy hajszálon függ az életed. Bárcsak azt tudnám neki mondani, hogy majd jobban lesz és egy nap majd úgy fogunk tenni, mintha semmi sem történt volna, de a helyzet az, hogy nem tudhatjuk előre mi fog történni. Egyébként is az ő fejlődő szervezetére biztosan rosszabb hatással lesznek a gyógyszerek, mint az enyémre. Szerencsére Kuroda-sensei nem várakoztatott minket túl sokáig és miután megígértette Ryo-val, hogy nagyon vigyáz magára, haza is engedett minket. Már alig vártam, hogy újra együtt lehessünk Hikari-val és a lányokkal. Mikor hazaértünk, legnagyobb meglepetésemre a szüleim is ott voltak. A fiam természetesen egyből rávetette magát a szüleimre, akiknek ez egyáltalán nem volt ellenükre.
- Anya, Apa, mit csináltok itt?
- Hát vigyázni fogunk az unokáinkra, amíg te és Hikari-chan élvezitek, hogy végre kettesben lehettek. Tudjuk, ilyen megterhelő számotokra a dolgok, szóval gondoltuk kicsit könnyítünk a dolgon. - jobbkor nem jöhetett volna ez. Való igaz, hogy rég nem voltunk már csak kettesben, szóval ez pont jól fog jönni. Mivel Hikari a konyhában volt, úgy döntöttem meglepem őt. Mivel láttam, hogy nem figyel, a háta mögé lopóztam és megcsikiztem a derekát.
- Ryosuke! - kiáltott fel, majd szorosan magához ölelt. - Úgy örülök, hogy megjöttetek. Lassan kész van az ebéd. Mindjárt szólok a lányoknak is, már nagyon vártak titeket.
- Hé, nincs véletlenül közöd ahhoz, hogy az anyámék vigyázni akarnak ma a gyerekekre, hogy kettesben legyünk?
- Hááát... - egyből tudtam, a választ a kérdésemre. - Csak szerettem volna, ha egy kicsit magunk leszünk és nem a fiúnk betegségével foglalkozunk, hanem egymással. Tudom, ez a jelen esetben önzőségnek tűnik, de... - nem hagytam, hogy befejezze, mert egy csókkal elhallgattattam.
- Egyáltalán nem vagy önző, hiszen te is nagyon keményen dolgozol, hisz gondoskodsz a lányokról, amíg én a kórházban vagyok a fiúnkkal és ellátsz itthon mindent. Egyébként, reggel sírva fakadt és azt mondta nekem, hogy nem akar meghalni. Aztán meg azt, hogy mindig látni akarja a mosolyunkat, szóval előtte mindig mosolyogjunk jó? Talán ha ezt látja, akkor több ereje lesz leküzdeni a betegséget.
- Ezt még kérned sem kell. Ahogyan te is, én is azt akarom, hogy a fiúnk meggyógyuljon. De nehéz lesz megmondani neki, hogy nem járhat majd óvodába és mikorra teljesen leküzdi a betegséget, már iskolába kell járnia. Azt hiszem még nem vagyok rá képes, hogy elmondjam ezt neki.
- Akkor várunk vele még egy kicsit. Egyelőre had élvezze ki, amíg még lehet.
- Lányok, megjöttek a papáék! - kiabált fel Hikari az emeletre, mikor elkészült a reggelivel. A lányok sebesen szaladtak lefelé a lépcsőn.
- Papa! - rohantak oda hozzám, én pedig felkaptam őket és egy puszit nyomtam az arcukra.
- Ugye szót fogadtatok a mamának?
- Igen, a mama azt mondta, hogy nagyon ügyesek voltunk, mert segítettünk vacsorát főzni Yuya bácsival!
- Tényleg, ő most hol van?
- Épp munkát keres! - szólt közbe az anyám. Nos, jó ha keres magának valami munkát, mert nem jó ha egész nap itt kuksol nálunk és nem csinál semmit. Végül leültünk ebédelni. A lányok egész végig Ryo-t pátyolgatták, aminek nagyon örültem, jó így rájuk nézni. Én gyerekként sosem álltam olyan közel a bátyáimhoz. Persze nem mondom, hogy nem voltam elkényeztetve, de sosem pátyolgattak engem. Az ebéd végeztével, itt volt az idő, hogy a gyerekek a szüleimmel elmenjenek az állatkertbe. Persze megígértettük velük, hogy nagyon odafigyelnek rájuk, különösen Ryo-ra, nehogy valami baja essen. Miután elmentek, Hikari-val leültünk a kanapéra.
- Akkor, mit csináljunk?
- Mondjuk mi lenne, ha elmennénk sétálni, utána pedig főznék neked valamit és este pedig használatba vennénk az ágyat? - suttogtam a fülébe, mire elnevette magát.
- Ryosuke, olyan pimasz vagy! De nagyon jól hangzik. Akkor átöltözöm és mehetünk, jó? - elkaptam a csuklóját és visszahúztam magamhoz.
- Csak siess vissza, jó? Tudod, hogy milyen türelmetlen vagyok! - Hikari elmosolyodott és egy csókot nyomott a számra. Végül kénytelen voltam elengedni, különben sosem indultunk volna el. Miután elkészült, indultunk is. Arra a helyre vittem őt, ahol a baratság évfordulónkat tartottuk attól kezdve, hogy megbetegedtem. Az a hely mindkettőnknek nagyon különleges lett.
- Ryosuke, már megint ide hoztál?
- Hiszen tudod milyen külünleges ez a hely. Hikari, szeretnék megköszönni mindent amit a gyerekeinkért és értem teszel. Csodálatos anya vagy és még csodálatosabb feleség. Még akkor is mellettem maradtál, mikor épp haldokoltam és sose egy percre sem hagytál engem cserben. Igazából annyi mindenért lehetek hálás neked Hikari! - láttam, ahogy potyognak a könnyek a szeméből. - Örömkönnyek? - megrázta a fejét.
- Inkább büszke könnyek. Büszke vagyok arra, hogy olyan férjem lett mint amilyen te vagy Ryosuke. Minden egyes pillanatban boldoggá teszel engem és neked köszónhetően már van 3 csodálatos gyerekünk, akiket mindenél jobban szeretek. Köszönöm, hogy a férjem és a gyerekeink apja lettél! - magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam. Olyan jó volt végre kettesben lenni. Most nem számított a fiúnk betegsége, csak mi ketten voltunk és ez csodálatos volt. Olyan megnyugtató volt, hogy nem volt ott rajtunk kívül más. Mivel kezdett besötétedni, hazamentünk. Igaz azt ígéretem neki, hogy először főzni fogok, de egy kicsit változtattam a dolgokon. Mikor megérkeztünk, a karomba kaptam és felvittem a szobánkba.
- Ryosuke, mit művelsz? - kapálózott, mire nevetve letettem őt az ágyra.
- Szerinted mit csinálok? - fölé hajoltam és hosszan megcsókoltam. - mi lenne ha most kihagynánk a vacsorát? Van egy sokkal jobb ötletem! - elmosolyodott, majd behunyta a szemét én pedig csókolgatni kezdtem a nyakát. A gyerekek miatt ezt már régen nem csinálhattuk. Nagyjából úgy néztünk ki, mint az idősek akiknek már kínos lenne lefeküdniük egymással. Ezért is volt olyan jó ez a ma éjszaka. Végre újra közel érezhettem magamhoz Hikari-t. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy mióta megvannak a gyerekek, egy kicsit eltávolodtunk volna egymástól. Persze tudom, hogy ez butaság, hiszen nagyon szeretjük egymást.
- Mikor jönnek haza a gyerekek? - kérdeztem, miközben magam felé forditottam Hikari-t.
- Majd csak holnap. A szüleid szerették volna, ha tényleg csak kettesben vagyunk. - Láttam, hogy nem túl jó a kedve, ezért megcirógattam az arcát.
- Hikari, mi a baj? Az előbb még olyan jó volt a kedved.
- Tudom, csak eszembe jutott Ryo és nagyon elszomorodtam.
- Drágám, hiszen épp te mondtad nekem, hogy a mai napon ne gondoljunk arra, hogy a fiúnk beteg.
- Igen, de még olyan kicsi és törékeny. Félek, hogy valami baja esik és én nem lehetek ott vele!
- Hidd el, a fiúnk erősebb mint gondolod.
- Pont mint az apja! Talán ez az amiben a leginkább hasonlítotok egymásra. Mindketten nagyon erősek vagytok, ezért is szeretlek titeket annyira. - elmosolyodtam, majd újból megcsókoltam. Ez tényleg egy fantasztikus nap volt, végre egyszer nem a betegséggel kellett foglalkoznunk, hanem egymással.

2018. július 29., vasárnap

2.évad 4.rész

Újabb nap és újabb kezelés következett. Ezúttal egy kicsit megváltoztattuk a dolgokat, most Hikari vitte a lányokat az oviba, én pedig Ryo-val mentem a kórházba. Ma úgyis be kell mennem a céghez, ezért előtte még szerettem volna a fiammal lenni. Ryo még most is félt, bár közel sem annyira, mint legutóbb.
- Papa, ugye most is itt leszel velem? - csimpaszkodott belém, miközben a kórterem felé vettük az irányt.
- Még szép, hogy itt leszek veled, öcsi! Ugye tudod, hogy nem kell félned? A Papa itt lesz veled és fogja a kezed, jó? - bólintott, majd az ölembe ültettem, hogy be tudják szúrni neki a tűt. Miután ez megtörtént, a nővér felcsatolta a gyógyszeres tasakot, én pedig lefektettem őt az ágyba.
- Papa, én is így fogok kinézni? - vett elő a táskámból egy képet, amin én voltam kopaszon, sápadtan egy tolószékben ülve.
- Valószínűleg! - szomorúan bólintottam és láttam, hogy ő is elszomorodik.
- Most mindenki ki fog nevetni, ugye? Nem akarom, hogy kinevessenek a barátaim! - a szája minduntalan lefelé görbült, attól féltem elsírja magát, ezért felvettem és az ölembe fektettem.
-  Nem fognak nevetni rajtad, és tudod miért? Azért mert az én fiam vagy és nem hagyom, hogy bárki is bántson.
- Szeretlek papa! - feltamaszkodott, majd a mellkasomra hajtotta a fejét és lassan elbóbiskolt. Úgy éreztem magam, mintha újraélnék minden egyes borzalmat, amin már egyszer keresztül mentem. Legszívesebben helyet cseréltem volna a fiammal. Ryo olyan kicsi és törékeny még, nem igazságos, hogy ez történik vele. Mivel a fiam mélyen aludt a karjaimban és nem is akart engem elengedni, így annyit tehettem, hogy néztem ahogyan csöpög le a gyógyszer. Úgy egy óra múlva megérkezett Hikari, hogy leváltson.
- Jól viselkedett? - simogatta meg a fejét, majd egy puszit nyomott az arcára.
- Igen, bár egy kicsit elszomorodott, de azért viszonylag nyugodt volt. - Hikari át vette tőlem Ryo-t, én pedig felálltam. - Akkor én megyek is!
- Ryosuke, nagyon vigyázz magadra, jó? - igazgatta meg a ruhámat, én pedig hosszan megcsókoltam őt.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! - azzal elhagytam a kórházat. Sietni akartam, hogy minél előbb végezhessek és mehessek vissza a fiamhoz. Miután megérkeztem, bementen az apám irodájába.
- Megjöttem! - csuktam be magam mögött az ajtót.
- Ryosuke, jó, hogy jössz úgyis beszélni akartam veled! Azt hiszem az lenne a legjobb, ha nem dolgoznál már itt!
- De apa, akkor mégis miből fogom fizetni Ryo gyógyszereit?
- Várd meg, míg befejezem! Tudom, hogy most legszívesebben a fiad mellett lennél és én ezt teljesen megértem. Ezért döntöttem úgy, hogy a munkáidat elég otthon elvégezned, így több időt lehetsz majd a fiaddal, ha már én nem lehettem melletted, mikor beteg voltál! -  szóval innen fúj a szél? Az apám bűntudatot érez, amiért nem volt velem, mikor beteg voltam?
- Apa, kérlek ne hibáztasd magad! Hiszen mi mind megakartuk kímélni a szívedet ettől a feszült helyzettől.
- Ez lehet, de nekem mint apádnak ki kellett volna állnom melletted, de nem tettem.
- Köszönöm apa! - öleltem őt magamhoz, aztán siettem vissza. Út kózben viszont ismerős alakokat pillantottam meg.
- Dori! - kiàltottam oda Hikari nővérének. A teljes neve Midori de azt utálja, szóval ő csak Dori. Egyébként ő Yabu-sensei felesége, szóval már ő is a családom egy tagja. Ja igen, mióta Yabu-sensei a családunk tagja, azóta Ko-channak kell őr hívnom.
- Ryo-chan, örülök, hogy látlak! - mosolygott rám Kota, amit viszonoztam is.
- Hová készültök?
- Meglátogatjuk az én kedvenc unokaöcsémet!
- De hiszen nincs is több unokaöcséd.
- Pont ezért ő a kedvenc!
- Viszünk neki egy kis ajándékot is! - húzott elő a tasakból egy focilabdát. Ryo odalesz a boldogságtól, ugyanis imád focizni. Mikor megérkeztünk, Ryo már ébren volt.
- Papa! - kiáltott fel egy széles mosoly kíséretében. Felkaptam az ágyról és jól megölelgettem.
- Jól viselkedtél, ugye? - hevesen bólogatott, én pedig nyomtam egy puszit a halántékára. - Ugye nem hitted, hogy egyedül jöttem?
- Dori néni! - mikor meglátta Dori-t, a szemei felcsillantak. Ryo nagyon ragaszkodó típus, ezért mindig kell lennie valakinek, akin csimpaszkodhat, különben nagyon magába fordul. Elég visszahúzódó, ezért barátja sincs túl sok, viszont a rokonait egyszerűen imádja. Dori átvette tőlem Ryo-t, hogy ő is megszorongathassa a fiamat. Viszont mikor Ryo meglátta Kota-t, egy kicsit megilletődött.
- Ryo, köszönj szépen! - bökte meg a hasát Hikari.
- Csókolom! - motyogta az orra, alatt, mire felnevettünk.
- Ne légy ilyen csendes, én Kota bácsi vagyok!
- Kota bácsi? Miért bácsi, papa?
- Azért mert ő Dori férje!
- Olyan, mint amilyen te vagy a mamának? - nézett rám azokkal a boci szemeivel, mire bólintottam.
- Ryo-kun, hoztunk neked egy kis ajándékot! - vette ki a tasakból Kota a labdát, mire széles mosoly kúszott a fiam arcára.
- Focilabda! Olyan boldog vagyok! - ölelte magához a labdát, én pedig visszavettem a fiamat. Elég hamar elszaladt az idő és ideje lett volna hazamenni.
- Hikari, nem kéne már hazamennünk? A gyógyszerek màr rég lecsöpögtek.
- Szeretnék, de Kuroda-sensei nem engedi haza. Nem akartam mondani, de míg nem voltál itt felment a láza, ezért ma éjszakára bent tartják!
- Miért történik velünk minden rossz?
- Ne aggódj, azt mondta csak a gyógyszer miatt volt mert próbál védekezni a szervezete. Nem lett rosszabb az állapota Ryosuke, hiszen csak most kezdtük a kezelést.
- Ma megkérdezte tőlem, hogy ő is úgy fog-e kinézni mint én mikor már látszottak a mellékhatások. Borzasztó volt ilyet hallani tőle.
- Tudom drágám, de emlékezz, együtt mindent megoldunk! Erősnek kell lennünk miatta! - teljesen igaza volt. Ennyivel nem adhattuk fel a dolgot. Ryo már aludt, így úgy döntöttem jobb ha Hikari hazamegy és a lányokkal lesz, míg én itt maradok a fiammal.
- Most menj haza, a lányoknak is jó lesz, ha velük maradsz.
- Nem akarlak itt hagyni titeket!
- Nyugalom, én itt maradok vele! Neked is muszáj lesz pihenned! - erre Hikari a mellkasomra döntötte a homlokát.
- Nem vagy egyedül Ryosuke! Együtt vagyunk és majd együtt megoldjuk a dolgokat!
- Pont ezért szeretlek! Még a legkeményebb pillanatokban is mosolyt csalsz az arcomra. Köszönöm, hogy itt vagy nekem Hikari! - kicsit megemeltem az állát, majd megcsókoltam. Végül Hikari hazament, én pedig a fiammal töltöttem az éjszakát.

2018. május 17., csütörtök

2.évad 3.rész

Másnap már nagyon ideges voltam, ugyanis ezen a napon volt Ryo első kezelése. Féltem, hogy nem fog túl jól reagálni a gyógyszerekre, elvégre még nagyon kicsi. Miután a gyerekek megreggeliztek és a lányokat elvittem az óvódába, Hikari-val és a fiúnkkal együtt a kórház felé vettük az irányt. Neki is Kuroda-sensei lesz az orvosa, mint annak idején nekem, benne ugyanis maximálisan megbízunk. Miután megérkeztünk, felkaptam Ryo-t, majd az onkológiára mentünk. Kuroda-sensei már a szobában volt ahol Ryo fog majd lakni mikor elkezdődnek a mellékhatások.Miután beértünk, le akartam ültetni Ryo-t, a székre de úgy csimpaszkodott belém, hogy képtelen voltam rá.
- Hé, öcsi mi a baj? - néztem rá, mire könnybe lábadt a szeme.
- Papa, ugye nem fogsz elmenni? - nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mire magamhoz öleltem.
- Dehogy megyek el. A mama meg én itt leszünk és fogjuk a kezedet, jó? - bólintott, mire Hikari meg én leültünk, Ryo-t, pedig a lábunkra ültettük, így mindketten ott voltunk mellette.
- Ryo-kun, apukád beszélt már arról mi fog történni?
- Azt mondta nem fog fájni, de tudom, hogy úgyis fog! - lebiggyesztette a száját, én pedig a szabad kezemmel letakartam a szemeit, hogy ne lássa mi történik. Pillanatok alatt, a tenyerem nedves lett a könnyeitől. Miután Kuroda-sensei végzett, eltört nála a mécses. - Apa, miért hazudtál? Ez nagyon fájt! - pityergett és nem engedte, hogy én fektessem be az ágyba. Kicsit elszomorodtam, ugyanakkor igaza is volt, elvégre én nem gyerekként lettem beteg. Ha az lettem volna, biztos én is ezt éreztem volna.
- Ryo, ne legyél ilyen a papával! - szólt rá Hikari, mire lehajtotta a fejét és felém nyúlt, én pedig felvettem.
- Ne haragudj papa, egy gyáva nyúl vagyok, igaz? - hogy én mennyire imádom azokat a boci szemeit. Egyszerűen mindig képes levenni a lábamról, legalább annyira mint a lányoké. Egyszerűen lehetetlen ellenállni nekik.
- Már, hogy lennél az? Meglásd, legközelebb már nem fog ennyire fájni.
- Reménytelen vagyok! - hajtotta a vállamra a fejét, én pedig óvatosan az ágyra fektettem, hogy a nővér rá tudja csatolni a gyógyszeres tasakokat az állványra.
- Ne butáskodj! Te vagy a papa meg a mama bátor kis hercege, igaz Ryosuke? - bólintottam, de Ryo megrázta a fejét.
- Én szuperhős vagyok, aki lányokat ment meg mint amilyen a mama is! - felcsillant a szeme, mi pedig elnevettük magunkat. Hiába a gyerekek már csak ilyenek, minden apró dologba valami nagyot képzelnek bele. - Papa, mikor mehetek haza?
- Amint a gyógyszerek lecsöpögtek a tasakból. Mi lenne, ha utána elmennénk a nővéreidért az óvodába?
- Az szuper lesz! - a reggel egészen jól telt. Ryo aludt egy kicsit, plusz tudtunk játszani is. Még dél előtt a drága kisöcsém is benézett hozzánk.
- Yuri bácsi! - kiáltott fel és a mosolya még szélesebb lett, mint eddig volt.
- Hoztam egy kis sütit. Ugye bátran viselkedtél?
- Igen és egy kicsit se sírtam!
- Hé, ez nem iga...- nem hagyta, hogy befejezzem, mert a kicsi kezét a számra tapasztottam. A kezét a sütis doboz felé nyújtotta, majd el is vette. A dobozban eperhabos kis torták voltak, amiket mindannyian imádunk.
- Apáé az első darab, mert nagyon bátor volt ő is! - kivett egy darabot, majd a kezembe nyomta. Én azonban, a szájába tettem az egyik kis tortát, amit nyammogva evett meg. Hiába, tényleg az én gyerekem. Miután Ryo elaludt, Chinen még én beszélgetni kezdtünk.
- Hogy vagy bátyus?
- Nem jól. Valahányszor csak belegondolok, hogy mennyi szenvedésen kell majd keresztülmennie szegénykémnek, összeszorul a gyomrom. Nem akarom, hogy úgy szenvedjen majd mint én!
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden jól fog menni és az unokaöcsémnek a lehető legkevesebb fájdalmon kell majd keresztülmennie! - elég jól elbeszélgettük az időt, ezért megkértem Daiki-t, hogy vigye haza a lányokat. Miután a gyógyszerek lefolytak, mi is hazamentünk. Daiki helyett viszont más várt bennünket.
- Üdv itthon! - nyitotta ki az ajtót Yuya, összekócolt hajjal. Az arca csupa liszt volt és az én kötényem volt rajta.
- Te meg mit keresel itt? Úgy volt, hogy Daiki hozza haza a lányokat. Tényleg, ők most mit csinálnák? - néztem körül, mert a lányoknak semmi nyoma nem volt.
- Épp a szobájukban babáznak. Egyébként jó hírem van. Itt fogok lakni veletek! - elvigyorodott, mire összeráncoltam a homlokom. Ryo közben a nővéreihez ment, így ő ezt nem hallotta.
- Na várjunk csak, mégis ki engedte meg? Egyáltalán mi van a saját lakásoddal?
- Hát, azt vissza kellett adnom, mert kiléptem az iskolából és nem maradt pénzem fizetni a lakást, így most se munkám, se otthonom! - húzta el a száját, mire segítettem neki levakarni az arcáról a lisztet.
- Engem igazán nem zavar, ha egy darabig itt kellene maradnia, így lenne valaki, aki vigyázna a lányokra! - ült le a kanapéra Hikari.
- Egyáltalán miért hagytad ott az iskolát?
- Az hosszú történet. A lényeg, hogy mostantól többször is élvezheted, az imádni való bátyád társaságát! - beljebb mentem és az orromat égett szag csapta meg.
- Mi ez a szag? - kérdeztem, majd elkezdtem körbeszaglászni és a konyha felé vezetett a szaglásom. A sütőbe egy nagy tálca takoyaki égett oda. Hát ez remek, még ezt is nekem kell elintéznem. Végül kitessékeltem a bátyámat a konyhából, így ő a gyerekekkel kezdett el játszani, én pedig addig csináltam egy másik adagot és azt tálaltam fel nekik. Még szerencse, hogy tudok főzni, mert ha a bátyámon múlna, akkor nem lenne belőle semmi. Vacsora után megcsináltuk a vendégszobát Yuya-nak, mi pedig Hikari-val lefektettük a kicsiket. Sajnos nem tudtunk túl sokat aludni, mert az éjszaka közepén Ryo sírására ébredtünk fel. Mindketten a szobájába szaladtunk, ahol Sorya és Saya ölelgették az öccsüket, aki épp ott pityergett az ágyban.
- Hé, mi történt? - ültettem az ölembe, mire a sírása alábbhagyott.
- Az álmodtam, hogy egy csúnya bácsi egy nagy tűt szúrt a kezembe és nagyon fájt és te meg a mama nem voltatok ott! - szipogott, mire nyomtam egy puszit a halántékára.
- Hékás, egy ilyen miatt nem szabad sírnod. Hiszen tudod, hogy a mama meg én soha nem hagyunk magadra! A papa kedvéért, most már aludj szépen, jó? - becsukta a szemét és lassan elaludt. A lányok nem akartak elmenni, ezért végül mind az öten átmentünk a mi szobánkba és összekuporodva aludtunk el az ágyban. Hikari jobbján és balján a két lány, a karjaimban pedig Ryo feküdt. Szerencsére sikeresen túléltük az első kezelést, de tudtam ez még csak a kezdet.

2018. május 13., vasárnap

2.évad 2.rész

A diagnózis után Hikari olyan rosszul volt, hogy kénytelenek voltak nyugtatókat adni neki, így kénytelen voltam én közölni a fiammal, hogy mi is vár rá pontosan. De hogyan is lehet elmagyarázni egy ilyen súlyos dolgot egy kisgyereknek? Hiszen úgysem értené meg a dolgot. Ezért úgy döntöttem, más szemszögből közelítem meg a dolgot és igyekszek szépíteni a dolgokon amennyire csak tudok. Ryo épp a kórteremben lévő ágyról lógatta le az apró lábait és a feje is le volt hajtva.
- Papa, emelte fel a fejét mikor meglátott, én pedig odamentem hozzá, felültem az ágyra és az ölembe ültettem.
- Nem kell félni, most már itt vagyok veled! - nyomtam egy puszit a halántékára, mire mélyen a szemembe nézett.
- Azért vagyok itt, mert beteg vagyok? - szomorúan bólintottam egyet, majd mielőtt még többet kérdezett volna, belekezdtem a mesébe.
- Tudod, a véredben apró sejtek vannak, amik olyanok, mint a cukorkák!
- Cukorkák? Meg is lehet enni őket?
- Nem, ezeket nem lehet megenni. Vannak piros és fehér cukorkák, amiknek meg van a saját helyük, de nálad ezek a cukorkák kicsit összekeveredtek és már nem ott vannak, ahol lenniük kellene!
- Akkor a piros cukorkák helyett fehérek vannak és a fehérek helyén pedig pirosak?
- Majdnem. Inkább azt mondaná, hogy a fehér cukorkák kiszorítják a helyükről a piros cukorkákat, ezért lettél most beteg. Szóval, hogy az a sok fehér cukorka eltűnjön kapni fogsz majd gyógyszereket a kezedbe. Aztán meglásd sokkal jobban fogod érezni magad és az orrod se fog már vérezni.
- Na és a gyógyszerek fájni fognak? Nekem azt mondták, ha valakinek ilyen baja van az a mennybe kerül! - borzasztó dolog volt ezt hallani tőle. Hiszen melyik szülőnek esik jól, ha a még óvodás gyereke a halálról beszél? De muszáj volt erős lennem miatta, mert ha azt látja rajtam, hogy szomorú vagyok és félek, akkor ő is félni kezd majd.
- Ne aggódj, nem fog fájni. Én is kaptam ilyen gyógyszereket, mikor beteg voltam és egyáltalán nem fájnak. Különben is, mit mondtam neked mindig a feladásról?
- Hogy soha nem szabad feladni, mert akik feladják, azok gyáva nyulak! - ismételte meg olyan hangsúllyal, ahogy én is szoktam mondani, mire elnevettem magam. Legalább a humor érzékét nem veszítette el és ez jó dolog.
- Majd együtt túl leszünk rajta meglásd! Na de most alvás, mert ha nem alszol eleget, nem fogsz majd nagyra nőni! - nyomtam a homlokára egy puszit, mire ő behunyta a szemét és elaludt. Visszamentem Kuroda-sensei irodájába, ahol Hikari aludt. Már felébredt és halkan sírdogált az üres szobában.
- Hé, ne sírj jó? Most kell a leginkább erősnek lenned! - magamhoz húztam és hagytam hogy kisírja magát. Persze én könnyen papolok, de hat éve mikor beteg voltam Hikari mindig ott volt mellettem és mindig erősnek mutatta magát, de ez teljesen más helyzet. Most a gyerekünket kell majd abban a helyzetben látnunk, mint amilyenben én is voltam.
- Nem akarom, őt ilyen állapotban látni, sem azt hogy fájdalmai legyenek, nem akarom Ryosuke! - erre a kezembe vettem az arcát és mélyen a szemébe néztem.
- Tudom, hogy milyen rossz ez most neked, de itt vagyok én is és majd együtt túl leszünk ezen, ahogyan mindig.
- Úgy félek, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, én ezt nem fogom kibírni még egyszer!
- Nem kell egyedül végigcsinálnod érted? Itt vagyok és együtt leküzdjük ezt a betegséget, ahogyan régen is tettük, emlékszel! - bólintott, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Borzasztó volt, hogy így kellett őt látnom. Legbelül én is így éreztem magam, de muszáj volt tartanom magamat miatta és a fiúnk miatt is.  - Kuroda-sensei azt mondta este hazavihetjük, de holnap mindenképp el kell kezdenünk a kezelést, ő pedig igyekszik donort találni a csontvelő átültetéshez.
- Ryosuke, nem lehetne, hogy te beszélj a lányokkal? Tudom, hogy milyen nehéz de képtelen lennék elmondani nekik a dolgot.
- Ne aggódj, majd én beszélek velük, te csak vigyázz Ryo-ra!
- Köszönöm, hogy vagy nekem Ryosuke! Nélküled fogalmam sincs mi lenne velem! Köszönöm, hogy életben maradtál és hogy a gyerekeim apja lettél! - elmosolyodtam, majd megcsókoltam. Hikari és a gyerekeink a legfontosabb számomra és soha nem akarom őket elveszíteni. Miután elköszöntem Hikari-tól, benéztem Ryo-hoz is aki már mélyen aludt. Nyomtam egy puszit a homlokára és kettesben hagytam Hikari-val, én pedig elmentem a lányokért az óvodába. Közben azon gondolkodtam vajon nekik is azt mondjam mint Ryo-nak vagy találjak ki valami mást. Mondjuk a mese a piros és fehér cukorkákról egészen beválhat. Miután megérkeztem, az óvoda előtt vártam, hogy a lányok kijöjjenek.
- Papa! - rohantak ki az épületből. Mindketten nagyon aranyosan néztek ki az egyforma cicás pólójukban és a fodros rózsaszín szoknyájukban. Felkaptam mindkettőt és agyon puszilgattam őket.
- Na a barátaitoknak ízlett a torta amit vittetek?
- Igen, az óvónéninek is nagyon ízlett. Hol van a mama? - kérdezte Saya, mire letettem őket a földre.
- Majd később elmesélem. Most nyomás, különben bezár a cukrászda!
- Ugye Kei bácsihoz megyünk? - Kei-nek és Momo-channak van egy közös cukrászdája, ahová a gyerekek imádtak járni. Miután beültettem őket a kocsiba, már indultunk is
 Mikor megérkeztünk, a lányok beszaladtak az épületbe.
- Kei bácsi! - kiáltottak fel a lányok mikor meglátták, Kei pedig felkapta őket a földről és puszit nyomott az arcukra.
- A szülinapos hercegnők! Ne haragudjatok, hogy nem tudtunk elmenni, de ajándékot viszont vettünk nektek. Menjetek Momo-val majd ő odaadja nektek! - a lányok Momo-channal mentek, én pedig ott maradtam Kei-el. - Yuya elmondta mi történt. Jól vagy?
- Nem igazán. Borzasztóan félek jobban mint mikor én lettem beteg.
- Teljesen megértem. Ha Hana-val történne valami akkor fogalmam sincs mihez kezdenék! - Hana Momo-chan és Kei lánya, Ryo-val egyidős és nagyon közel állnak egymáshoz.
- Hikari nagyon ki volt borulva, jobban mint én.
- Ez érhető, hiszen másodjára kell ilyennel szembenéznie. Ohh, most már tényleg hercegnők vagytok! - nézett az ajtó felé. A lányok hercegnő ruhában voltak. Saya világos, Sora pedig sötét rózsaszínben. Tényleg úgy néztek ki, mint az igazi hercegnők. Leültünk az egyik asztalhoz, majd kaptunk egy-egy szelet eperhabos torta szeletet, amit mindannyian imádunk. Miközben ettünk, Sora megszólalt.
- Ryo öcsi miért nem lehet itt apa?
- Tudjátok az öcsétek beteg lett, ezért sokat lesz majd kórházban.
- Miért papa? Ugye nem lesz belőle angyalka? - biggyesztette le a száját Saya, mire megsimogattam a fejét.
- Tudjátok, a véretekben apró sejtek vannak ami olyanok mint a cukorkák. Sajnos az öcséteknél kicsit túl sok fehér cukorka van, mint piros ezért lett beteg. De ne aggódjatok, kap gyógyszereket és jobban lesz tőle.
- De ugye nem fog fájni neki?
- Persze, hogy nem! - miután megettük a sütiket, elköszöntünk a Kei - Momo-chan párostól és hazamentünk. Úgy döntöttem meglepem Hikari-t és Ryo-t egy kis vacsorával, a lányok pedig segítettek nekem. Ők is nagyon szeretik kényeztetni az öccsüket, én pedig nagyon büszke vagyok rájuk. Miután elkészültünk megterítettük az asztalt és vártuk, hogy megjöjjenek.
 - Megjöttünk! - jöttek be az ajtón.
- Üdv itthon, köszöntöttük őket, majd jöhetett a szokásos családi ölelés. Jó volr látni, hogy a három gyerek milyen jó testvérekként viselkednek egymással.
- Csináltunk egy kis vacsorát! - kaptam fel Ryo-t, majd leültettem az asztalhoz, majd utána a lányokat is.
- Köszönöm Ryosuke, szuper férj vagy! - nyomott egy puszit a számra, én pedig elmosolyodtam. A vacsora kellemesen telt és egy pillanatra el tudtuk felejteni az előttünk álló nehézségeket. A vacsora végeztével itt volt az idő, hogy lefektessük a gyerekeket. Én Ryo-t dugtam ágyba, Hikari pedig a lányokat.
- Papa, akkor tényleg nem fog fájni ugye?
- Hát persze, hogy nem. Meglásd hamar túl leszel rajta! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd jól betakartam. Ezek után a lányokhoz mentek, akik ugyanezt kérdezték tőlem. Egy gombóc volt a torkomban és sehogy sem akart elmúlni. Kisiettem az udvarra, ott pedig utat engedtem a könnyeimnek. Nem bírtam tovább játszani, hogy erős vagyok, mikor nem vagyok az. Nagyom félek attól mi fog várni a fiamra.
- Hé, mi lett azzal, hogy együtt mindent megoldunk? - ölelt át hátulról Hikari, mire megtöröltem a szemem.
- Igazad van, csak annyira félek!
- Ahogyan én is, de most kell a legjobban összefognunk drágám! Menni fog együtt igaz? - bólintottam, majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Tudtam, hogy kemény menet lesz de mindenképp mi fogunk győzni!

2018. május 10., csütörtök

2.évad 1.rész

A gyerekkori álmom volt, hogy focista lehessek. Már akkor tudtam, hogy az akarok lenni, mikor először rúgtam a labdát a bátyáimmal. Aztán a középiskolában az álmom már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. De jött egy betegség és tönkretett mindent. Én viszont még mindig látom a szemeim előtt, ahogy az egész iskola engem biztat, én pedig nekifutamodok és egy tökéletes góllal megnyerem a verseny az iskolámnak.
- Igazgató úr! - zökkentett ki a gondolatvilágomból az egyik alkalmazott.
- Igen, mi történt?
- Az elnök úr látni kívánja! - biccentettem a fejemmel, majd egyenesen az apám irodájához mentem és bekopogtam.
- Szabad!
- Látni akartál? - biccentettem a fejemmel, majd beléptem az irodába. A hely viszonylag nagy volt és világos szemben az enyémmel, ami jóval kisebb volt és fekete sötétítőkkel volt eltakarva a fény, ugyanis mostanában eléggé érzékeny rá a szemem.
- Csak szerettem volna gratulálni a legújabb üzletkötésedhez! - az én gondolataim viszont újból máshol jártak. Már nagyon hazakívánkoztam az otthonom melegébe, ugyanis utálok üzletember lenni. Igen az apámnak ez a munka tökéletes, de nekem nagyon nem az. Daiki egyébként sem dolgozik már itt, szabadúszó lett és a felesége munkáját támogatja. - Ryosuke, már megint hol jár az eszed?
- Ne haragudj, csak egy pillanatra elgondolkodtam.
- Már megint a foci körül járnak a gondolataid igazam van?
- Csak tegnap mikor láttam, hogy Yuma és Ryo milyen élvezettel játszanak, eszembe jutott, hogy akár én is csinálhattam volna ezt.
- Hiszen pont te választottad ezt a pályát, hogy el tudd tartani a családodat! Most menj haza, mára végeztél a munkával! - biccentettem egyet a fejemmel, majd miután összepakoltam beszálltam a kocsiba, amit még karácsonyra kaptam a szüleimtől és már mentem is haza. 5 év telt el azóta, mióta gyakorlatilag visszatértem a halálból. Azóta már gyógyultnak nyilvánítottak, de továbbra is kell gyógyszereket szednem. Hikari és nagyon boldog házasságban élünk ráadásul ahogyan szerettem volna, három csodálatos gyerekünk van. Saya és Sora 5 évesek, Ryo pedig a múlt héten lett négy éves. A kis törpe szinte a kiköpött másom, legalábbis a szüleim és a bátyám szerint biztosan. Hikari már nem dolgozik, hogy vigyázhasson a három kicsire, amíg én az apám cégénél dolgozik, mint vezérigazgató. Elég kemény munka, de megéri mert így mindent megadhatok a családomnak, amit csak szeretnének. Azért, hogy ne csak róla legyen szó, Daiki ugye szabadúszó lett, most nem dolgozik, helyette abban a nevelőotthonban vigyáz a gyerekekre, aminek a felesége lett az igazgatója. Yuma azóta már iskolába jár és nagyon ígéretes focista karrier előtt áll, már kilenc évesen. Yuya és Mai-chan végül szakítottak, így a bátyám szingli, bár nagyon érdeklődik az egyik egyetemista diákja után, akinek viszont van barátja. Kei és Momo-chan is boldog házasságban élnek és már egy kislányuk is született, akinek a Hana nevet választották. Hikaru, és Keito még mindig szinglik, azonban ez sem tántorítja el őket attól, hogy rossz dolgokba vigyék a bátyáimat. Yabu-sensei már házas, de gyereke még mindig nem született. Oh, majdnem kihagytam az én imádni való kisöcsémet. Nos, Yuri-nak is jutott elég szomorúság, ugyanis Umika-chan a szüleivel Amerikába költözött úgy egy éve, ezért szegény kis törpe azóta vigasztalhatatlan. Még szerencse, hogy ott vagyok neki én a szeretett bátya, aki mindig megvigasztalja őt. Mikor hazaértem, leparkoltam a kocsit és bementem.
- Megjöttem! - tettem le a táskámat.
- Üdv itthon drágám! - jött oda hozzám Hikari és egy csókot nyomtam a szájára. - Furcsa, sosem vagy otthon ilyen korán. Történt valami?
- Nem, az apám előbb hazaengedett. Ma valahogy nem voltam a toppon, szóval jobb is, hogy hazajöttem. Tényleg, mi van a gyerekekkel?
- Az egyik barátjuk anyja hazahozza őket, szóval ne aggódj miattuk. Jut eszembe, Chinen-kun keresett téged, de mondtam neki, hogy épp munkában vagy.
- Majd beszélek vele. Nincs kedved idebújni hozzám? - szélesre tártam a karjaimat, mire ő odabújt hozzám. Noha már nem vagyunk olyan fiatalok, mégis úgy szeretjük egymást mint mikor középiskolások voltunk. Ez a szép pillanat egészen addig tartott, amíg meg nem érkeztek a gyerekek.
- Megjöttünk! - rontott be Saya és Sora a házba, Ryo pedig ott kullogott mögöttük. A két kislány egypetéjű ikrek, de mi mindig tudjuk melyikük kicsoda. Saya-nak ugyanis nagy és barna szeme van, Sora-nak, viszont kisebb és kicsit zöldeskés a szeme. Ryo pedig úgy néz ki, ahogyan én is kiskoromban. Rövid sötétbarna szinte majdnem fekete haj és nagy barna szemek. Miután a lányok arcára nyomtam egy puszit, az elég levert fiamhoz sétáltam.
- Papa, nagyon álmos vagyok! - láttam, hogy már megint elkezdett vérezni az orra, ami aggodalommal töltött el, ugyanis nem ez az első eset. Az elmúlt pár hétben többször is előfordult már. Felvettem a földről és akkor vettem csak észre, hogy a fiam teste tűz forró.
- Mi történt? - jött vissza Hikari, majd mikor észrevette, a félájult fiúnkat a kezemben, kiejtette a lányok bögréit a kezéből. Szerencse, hogy nem voltak törékenyek.
- Mi történt? - szaladt oda hozzánk.
- Már megint rosszul van. Szerintem jobb lesz, ha most bevisszük a kórházba! - biccentett egyet, majd a lányokkal együtt a kórházba mentünk. Hikari miközben a lányokat vigasztalta, akik egyfolytában az öccsük miatt sírtak, igyekezett ébren tartani Ryo-t, ami nem volt túl könnyű. Csak remélni tudtam, hogy az orvosok adnak valamit arra, ami ezt az egészet megszünteti, mert borzasztó érzés volt így látni a fiamat. Miután megérkeztünk a karomba kaptam Ryo-t Hikari pedig a két lányt és már siettünk is be.
- Kuroda-sensei! - kiáltottam az orvosnak akinek hála most életben lehetek.
- Yamada-kun, mi történt?
- Elkezdett vérezni az orra és felment a láza! Sensei, kérem csináljon valamit! - elvette tőlem Ryo-t, majd beszaladt vele az egyik kórterembe.
- Papa, Ryo öcsi most beteg? - nézett rám könnyes szemekkel Sora, mire egy puszit nyomtam a halántékára.
- Majd meglátjuk kicsim, ha a doktor bácsi megvizsgálta. - szerencsére Saya és Sora hamar elaludtak, addigra Kuroda-sensei is megérkezett.
- Doktor úr mi van a fiúnkkal? - állt fel Hikari.
- Már kezd lejjebb menni a láza, de fel tehetnék nektek néhány kérdést? - végül a lányokkal együtt Kuroda-sensei irodájába mentünk. - Vérzett már az orra korábban is?
- Igen, az elmúlt néhány hétben többször is előfordult, de azt hittük ez csak a meleg miatt van.
- Voltak más tünetek is?
- Nem, az orrvérzésen kívül nem volt semmi baja. Sensei, ugye nincs semmi komoky baja?
- Nos ezt még nem tudom biztosan elmondani. El kell végeznünk egy vérvizsgálatot. Ha a láza lement haza is mehet, egy hét múlva gyertek vissza, addigra meg lesz az eredmény. - miután a vizsgálatnak vége lett és Ryo láza is lement, hazamehettünk. Csak remélni tudtuk, hogy az eredmény pozitív lesz és megkönnyebbülhetünk.
1 héttel később
Elérkezett Saya és Sora 6.születésnapja, ebből az alkalomból pedig az egész család összegyűlt. Épp az anyámmal vagyunk a konyhában és gyújtjuk meg a gyertyákat a tortákon.
- Mikor fogjátok megtudni az eredményt?
- Holnap elmegyünk és megkérdezzük. Ma szeretnénk ha ez a nap a lányokról szól! - sajnos a szülinap katasztrofális irányt vett.
- Papa! - hallottam meg Saya kiáltását, mire kiszaladtam a nappaliba. Csak akkor láttam meg, hogy Ryo orra már megint vérzik. Gyorsan a karomba is kaptam és egy zsebkendőt szorítottam az orrához.
- Papa, nagyon félek! - szipogott, mire elkezdtem simogatni a hátát.
- Apa, anya vigyáznátok a lányokra? Mi bevisszük a kórházba!
- Majd én beviszlek titeket, ilyen állapotban úgysem vezethetsz! - ajánlotta fel Yuya, amit végül elfogadtunk. Borzasztó érzés volt, ez a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt mitől van ez a sok orrvérzés. Mikor megérkeztünk, rögtön Kuroda-sensei irodájába mentünk.
- Sensei, megjöttünk!
- Yamada-kun, baj van? Már megint elkezdett vérezni az orra?
- Igen és nagyon aggódunk miatta. Kérem, mondja, hogy semmi baja.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a helyzet nem ennyire egyszerű. A vizsgálat egyértelműen kimutatta, a leukémiát! - hirtelen forogni kezdett körülöttem a szoba. Egyfolytában csak a leukémia szó vízhangzott a fejemben. Ugye ez most nem velünk történik meg? Mégis, hogy fogjuk ezt megoldani, hiszen ő még csak egy gyerek! Sajnos Hikari rosszabbul fogadta mint én és a karomba ájult. Muszáj volt erőt vennem magamon, mert harcolnom kell a fiam egészségéért, hogy megnyerhessük ezt a hosszú és fájdalmas mérkőzést!