2018. május 13., vasárnap

2.évad 2.rész

A diagnózis után Hikari olyan rosszul volt, hogy kénytelenek voltak nyugtatókat adni neki, így kénytelen voltam én közölni a fiammal, hogy mi is vár rá pontosan. De hogyan is lehet elmagyarázni egy ilyen súlyos dolgot egy kisgyereknek? Hiszen úgysem értené meg a dolgot. Ezért úgy döntöttem, más szemszögből közelítem meg a dolgot és igyekszek szépíteni a dolgokon amennyire csak tudok. Ryo épp a kórteremben lévő ágyról lógatta le az apró lábait és a feje is le volt hajtva.
- Papa, emelte fel a fejét mikor meglátott, én pedig odamentem hozzá, felültem az ágyra és az ölembe ültettem.
- Nem kell félni, most már itt vagyok veled! - nyomtam egy puszit a halántékára, mire mélyen a szemembe nézett.
- Azért vagyok itt, mert beteg vagyok? - szomorúan bólintottam egyet, majd mielőtt még többet kérdezett volna, belekezdtem a mesébe.
- Tudod, a véredben apró sejtek vannak, amik olyanok, mint a cukorkák!
- Cukorkák? Meg is lehet enni őket?
- Nem, ezeket nem lehet megenni. Vannak piros és fehér cukorkák, amiknek meg van a saját helyük, de nálad ezek a cukorkák kicsit összekeveredtek és már nem ott vannak, ahol lenniük kellene!
- Akkor a piros cukorkák helyett fehérek vannak és a fehérek helyén pedig pirosak?
- Majdnem. Inkább azt mondaná, hogy a fehér cukorkák kiszorítják a helyükről a piros cukorkákat, ezért lettél most beteg. Szóval, hogy az a sok fehér cukorka eltűnjön kapni fogsz majd gyógyszereket a kezedbe. Aztán meglásd sokkal jobban fogod érezni magad és az orrod se fog már vérezni.
- Na és a gyógyszerek fájni fognak? Nekem azt mondták, ha valakinek ilyen baja van az a mennybe kerül! - borzasztó dolog volt ezt hallani tőle. Hiszen melyik szülőnek esik jól, ha a még óvodás gyereke a halálról beszél? De muszáj volt erős lennem miatta, mert ha azt látja rajtam, hogy szomorú vagyok és félek, akkor ő is félni kezd majd.
- Ne aggódj, nem fog fájni. Én is kaptam ilyen gyógyszereket, mikor beteg voltam és egyáltalán nem fájnak. Különben is, mit mondtam neked mindig a feladásról?
- Hogy soha nem szabad feladni, mert akik feladják, azok gyáva nyulak! - ismételte meg olyan hangsúllyal, ahogy én is szoktam mondani, mire elnevettem magam. Legalább a humor érzékét nem veszítette el és ez jó dolog.
- Majd együtt túl leszünk rajta meglásd! Na de most alvás, mert ha nem alszol eleget, nem fogsz majd nagyra nőni! - nyomtam a homlokára egy puszit, mire ő behunyta a szemét és elaludt. Visszamentem Kuroda-sensei irodájába, ahol Hikari aludt. Már felébredt és halkan sírdogált az üres szobában.
- Hé, ne sírj jó? Most kell a leginkább erősnek lenned! - magamhoz húztam és hagytam hogy kisírja magát. Persze én könnyen papolok, de hat éve mikor beteg voltam Hikari mindig ott volt mellettem és mindig erősnek mutatta magát, de ez teljesen más helyzet. Most a gyerekünket kell majd abban a helyzetben látnunk, mint amilyenben én is voltam.
- Nem akarom, őt ilyen állapotban látni, sem azt hogy fájdalmai legyenek, nem akarom Ryosuke! - erre a kezembe vettem az arcát és mélyen a szemébe néztem.
- Tudom, hogy milyen rossz ez most neked, de itt vagyok én is és majd együtt túl leszünk ezen, ahogyan mindig.
- Úgy félek, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, én ezt nem fogom kibírni még egyszer!
- Nem kell egyedül végigcsinálnod érted? Itt vagyok és együtt leküzdjük ezt a betegséget, ahogyan régen is tettük, emlékszel! - bólintott, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Borzasztó volt, hogy így kellett őt látnom. Legbelül én is így éreztem magam, de muszáj volt tartanom magamat miatta és a fiúnk miatt is.  - Kuroda-sensei azt mondta este hazavihetjük, de holnap mindenképp el kell kezdenünk a kezelést, ő pedig igyekszik donort találni a csontvelő átültetéshez.
- Ryosuke, nem lehetne, hogy te beszélj a lányokkal? Tudom, hogy milyen nehéz de képtelen lennék elmondani nekik a dolgot.
- Ne aggódj, majd én beszélek velük, te csak vigyázz Ryo-ra!
- Köszönöm, hogy vagy nekem Ryosuke! Nélküled fogalmam sincs mi lenne velem! Köszönöm, hogy életben maradtál és hogy a gyerekeim apja lettél! - elmosolyodtam, majd megcsókoltam. Hikari és a gyerekeink a legfontosabb számomra és soha nem akarom őket elveszíteni. Miután elköszöntem Hikari-tól, benéztem Ryo-hoz is aki már mélyen aludt. Nyomtam egy puszit a homlokára és kettesben hagytam Hikari-val, én pedig elmentem a lányokért az óvodába. Közben azon gondolkodtam vajon nekik is azt mondjam mint Ryo-nak vagy találjak ki valami mást. Mondjuk a mese a piros és fehér cukorkákról egészen beválhat. Miután megérkeztem, az óvoda előtt vártam, hogy a lányok kijöjjenek.
- Papa! - rohantak ki az épületből. Mindketten nagyon aranyosan néztek ki az egyforma cicás pólójukban és a fodros rózsaszín szoknyájukban. Felkaptam mindkettőt és agyon puszilgattam őket.
- Na a barátaitoknak ízlett a torta amit vittetek?
- Igen, az óvónéninek is nagyon ízlett. Hol van a mama? - kérdezte Saya, mire letettem őket a földre.
- Majd később elmesélem. Most nyomás, különben bezár a cukrászda!
- Ugye Kei bácsihoz megyünk? - Kei-nek és Momo-channak van egy közös cukrászdája, ahová a gyerekek imádtak járni. Miután beültettem őket a kocsiba, már indultunk is
 Mikor megérkeztünk, a lányok beszaladtak az épületbe.
- Kei bácsi! - kiáltottak fel a lányok mikor meglátták, Kei pedig felkapta őket a földről és puszit nyomott az arcukra.
- A szülinapos hercegnők! Ne haragudjatok, hogy nem tudtunk elmenni, de ajándékot viszont vettünk nektek. Menjetek Momo-val majd ő odaadja nektek! - a lányok Momo-channal mentek, én pedig ott maradtam Kei-el. - Yuya elmondta mi történt. Jól vagy?
- Nem igazán. Borzasztóan félek jobban mint mikor én lettem beteg.
- Teljesen megértem. Ha Hana-val történne valami akkor fogalmam sincs mihez kezdenék! - Hana Momo-chan és Kei lánya, Ryo-val egyidős és nagyon közel állnak egymáshoz.
- Hikari nagyon ki volt borulva, jobban mint én.
- Ez érhető, hiszen másodjára kell ilyennel szembenéznie. Ohh, most már tényleg hercegnők vagytok! - nézett az ajtó felé. A lányok hercegnő ruhában voltak. Saya világos, Sora pedig sötét rózsaszínben. Tényleg úgy néztek ki, mint az igazi hercegnők. Leültünk az egyik asztalhoz, majd kaptunk egy-egy szelet eperhabos torta szeletet, amit mindannyian imádunk. Miközben ettünk, Sora megszólalt.
- Ryo öcsi miért nem lehet itt apa?
- Tudjátok az öcsétek beteg lett, ezért sokat lesz majd kórházban.
- Miért papa? Ugye nem lesz belőle angyalka? - biggyesztette le a száját Saya, mire megsimogattam a fejét.
- Tudjátok, a véretekben apró sejtek vannak ami olyanok mint a cukorkák. Sajnos az öcséteknél kicsit túl sok fehér cukorka van, mint piros ezért lett beteg. De ne aggódjatok, kap gyógyszereket és jobban lesz tőle.
- De ugye nem fog fájni neki?
- Persze, hogy nem! - miután megettük a sütiket, elköszöntünk a Kei - Momo-chan párostól és hazamentünk. Úgy döntöttem meglepem Hikari-t és Ryo-t egy kis vacsorával, a lányok pedig segítettek nekem. Ők is nagyon szeretik kényeztetni az öccsüket, én pedig nagyon büszke vagyok rájuk. Miután elkészültünk megterítettük az asztalt és vártuk, hogy megjöjjenek.
 - Megjöttünk! - jöttek be az ajtón.
- Üdv itthon, köszöntöttük őket, majd jöhetett a szokásos családi ölelés. Jó volr látni, hogy a három gyerek milyen jó testvérekként viselkednek egymással.
- Csináltunk egy kis vacsorát! - kaptam fel Ryo-t, majd leültettem az asztalhoz, majd utána a lányokat is.
- Köszönöm Ryosuke, szuper férj vagy! - nyomott egy puszit a számra, én pedig elmosolyodtam. A vacsora kellemesen telt és egy pillanatra el tudtuk felejteni az előttünk álló nehézségeket. A vacsora végeztével itt volt az idő, hogy lefektessük a gyerekeket. Én Ryo-t dugtam ágyba, Hikari pedig a lányokat.
- Papa, akkor tényleg nem fog fájni ugye?
- Hát persze, hogy nem. Meglásd hamar túl leszel rajta! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd jól betakartam. Ezek után a lányokhoz mentek, akik ugyanezt kérdezték tőlem. Egy gombóc volt a torkomban és sehogy sem akart elmúlni. Kisiettem az udvarra, ott pedig utat engedtem a könnyeimnek. Nem bírtam tovább játszani, hogy erős vagyok, mikor nem vagyok az. Nagyom félek attól mi fog várni a fiamra.
- Hé, mi lett azzal, hogy együtt mindent megoldunk? - ölelt át hátulról Hikari, mire megtöröltem a szemem.
- Igazad van, csak annyira félek!
- Ahogyan én is, de most kell a legjobban összefognunk drágám! Menni fog együtt igaz? - bólintottam, majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Tudtam, hogy kemény menet lesz de mindenképp mi fogunk győzni!

1 megjegyzés:

  1. Hát egész szépen sikerült a gyerekeknek el mondani és megmagyarázni mi lett a baj és , hogy fog meggyógyulni. Sok nehézség vár rájuk hisz a legrosszabb amikor a gyerekek betegednek meg. De egy összetartó család és biztos átverekedik magukat a bajokon.

    VálaszTörlés