Másnap hajnalban, a fiam hangos zokogására ébredtem fel.
- Ryo, mi a baj? - kérdeztem tőle, mire az apró kezeivel belecsimpaszkodott a ruhámba.
- Papa, nem akarok meghalni! Azt akarom, hogy neked meg a mamának ne kelljen sírnotok miattam! - hirtelen szóhoz sem jutottam. Először mondta ezt nekem és még csak a betegség elején járunk. Ha ez most így megy, mi lesz később? Nem szóltam semmit, csak felvettem és szorosan magamhoz öleltem.
- Semmi baj öcsi, nem kell félned. Meglásd, nagyon hamar megfogsz gyógyulni! Annyira sajnálom, hogy nem én lettem megint beteg! Akkor nem kellene ezt most átélned neked!
- Nem, nem, azt akarom, hogy mindig mosolyogj papa, mert szeretem mikor mosolyogsz! - úgy éreztem mosolyognom kell. Ha tényleg boldoggá teszi őt, akkor muszáj mosolyognom, még ha legbelül mardos a bűntudat, amiért nem tudtam őt megvédeni a betegségtől.
- Akkor mostantól majd sokat fogok mosolyogni, de akkor neked is mosolyognod kell, jó? - erre a sírása alább maradt és elmosolyodott.
- Mikor mehetünk már haza? Azt szeretném, ha anya csinálná a reggelit és fogócskázhatnék a nővérkéimmel!
- Hát, még megvárjuk a doktor bácsit és utána hazamegyünk jó? De figyelj, nagyon vigyáznod kell magadra rendben?
- Aha, de te is vigyázz magadra papa és mindig mosolyogjál! - annyira ártatlan és tudatlan még, talán ezt irigylem benne a legjobban, hogy nem tudja igazán mi is ez a betegség, így ehhez méltóan áll hozzá a dolgokhoz. Bárcsak én is ezt tehettem volna, de sajnos a saját bőrömön tapasztaltam meg milyen amikor csak egy hajszálon függ az életed. Bárcsak azt tudnám neki mondani, hogy majd jobban lesz és egy nap majd úgy fogunk tenni, mintha semmi sem történt volna, de a helyzet az, hogy nem tudhatjuk előre mi fog történni. Egyébként is az ő fejlődő szervezetére biztosan rosszabb hatással lesznek a gyógyszerek, mint az enyémre. Szerencsére Kuroda-sensei nem várakoztatott minket túl sokáig és miután megígértette Ryo-val, hogy nagyon vigyáz magára, haza is engedett minket. Már alig vártam, hogy újra együtt lehessünk Hikari-val és a lányokkal. Mikor hazaértünk, legnagyobb meglepetésemre a szüleim is ott voltak. A fiam természetesen egyből rávetette magát a szüleimre, akiknek ez egyáltalán nem volt ellenükre.
- Anya, Apa, mit csináltok itt?
- Hát vigyázni fogunk az unokáinkra, amíg te és Hikari-chan élvezitek, hogy végre kettesben lehettek. Tudjuk, ilyen megterhelő számotokra a dolgok, szóval gondoltuk kicsit könnyítünk a dolgon. - jobbkor nem jöhetett volna ez. Való igaz, hogy rég nem voltunk már csak kettesben, szóval ez pont jól fog jönni. Mivel Hikari a konyhában volt, úgy döntöttem meglepem őt. Mivel láttam, hogy nem figyel, a háta mögé lopóztam és megcsikiztem a derekát.
- Ryosuke! - kiáltott fel, majd szorosan magához ölelt. - Úgy örülök, hogy megjöttetek. Lassan kész van az ebéd. Mindjárt szólok a lányoknak is, már nagyon vártak titeket.
- Hé, nincs véletlenül közöd ahhoz, hogy az anyámék vigyázni akarnak ma a gyerekekre, hogy kettesben legyünk?
- Hááát... - egyből tudtam, a választ a kérdésemre. - Csak szerettem volna, ha egy kicsit magunk leszünk és nem a fiúnk betegségével foglalkozunk, hanem egymással. Tudom, ez a jelen esetben önzőségnek tűnik, de... - nem hagytam, hogy befejezze, mert egy csókkal elhallgattattam.
- Egyáltalán nem vagy önző, hiszen te is nagyon keményen dolgozol, hisz gondoskodsz a lányokról, amíg én a kórházban vagyok a fiúnkkal és ellátsz itthon mindent. Egyébként, reggel sírva fakadt és azt mondta nekem, hogy nem akar meghalni. Aztán meg azt, hogy mindig látni akarja a mosolyunkat, szóval előtte mindig mosolyogjunk jó? Talán ha ezt látja, akkor több ereje lesz leküzdeni a betegséget.
- Ezt még kérned sem kell. Ahogyan te is, én is azt akarom, hogy a fiúnk meggyógyuljon. De nehéz lesz megmondani neki, hogy nem járhat majd óvodába és mikorra teljesen leküzdi a betegséget, már iskolába kell járnia. Azt hiszem még nem vagyok rá képes, hogy elmondjam ezt neki.
- Akkor várunk vele még egy kicsit. Egyelőre had élvezze ki, amíg még lehet.
- Lányok, megjöttek a papáék! - kiabált fel Hikari az emeletre, mikor elkészült a reggelivel. A lányok sebesen szaladtak lefelé a lépcsőn.
- Papa! - rohantak oda hozzám, én pedig felkaptam őket és egy puszit nyomtam az arcukra.
- Ugye szót fogadtatok a mamának?
- Igen, a mama azt mondta, hogy nagyon ügyesek voltunk, mert segítettünk vacsorát főzni Yuya bácsival!
- Tényleg, ő most hol van?
- Épp munkát keres! - szólt közbe az anyám. Nos, jó ha keres magának valami munkát, mert nem jó ha egész nap itt kuksol nálunk és nem csinál semmit. Végül leültünk ebédelni. A lányok egész végig Ryo-t pátyolgatták, aminek nagyon örültem, jó így rájuk nézni. Én gyerekként sosem álltam olyan közel a bátyáimhoz. Persze nem mondom, hogy nem voltam elkényeztetve, de sosem pátyolgattak engem. Az ebéd végeztével, itt volt az idő, hogy a gyerekek a szüleimmel elmenjenek az állatkertbe. Persze megígértettük velük, hogy nagyon odafigyelnek rájuk, különösen Ryo-ra, nehogy valami baja essen. Miután elmentek, Hikari-val leültünk a kanapéra.
- Akkor, mit csináljunk?
- Mondjuk mi lenne, ha elmennénk sétálni, utána pedig főznék neked valamit és este pedig használatba vennénk az ágyat? - suttogtam a fülébe, mire elnevette magát.
- Ryosuke, olyan pimasz vagy! De nagyon jól hangzik. Akkor átöltözöm és mehetünk, jó? - elkaptam a csuklóját és visszahúztam magamhoz.
- Csak siess vissza, jó? Tudod, hogy milyen türelmetlen vagyok! - Hikari elmosolyodott és egy csókot nyomott a számra. Végül kénytelen voltam elengedni, különben sosem indultunk volna el. Miután elkészült, indultunk is. Arra a helyre vittem őt, ahol a baratság évfordulónkat tartottuk attól kezdve, hogy megbetegedtem. Az a hely mindkettőnknek nagyon különleges lett.
- Ryosuke, már megint ide hoztál?
- Hiszen tudod milyen külünleges ez a hely. Hikari, szeretnék megköszönni mindent amit a gyerekeinkért és értem teszel. Csodálatos anya vagy és még csodálatosabb feleség. Még akkor is mellettem maradtál, mikor épp haldokoltam és sose egy percre sem hagytál engem cserben. Igazából annyi mindenért lehetek hálás neked Hikari! - láttam, ahogy potyognak a könnyek a szeméből. - Örömkönnyek? - megrázta a fejét.
- Inkább büszke könnyek. Büszke vagyok arra, hogy olyan férjem lett mint amilyen te vagy Ryosuke. Minden egyes pillanatban boldoggá teszel engem és neked köszónhetően már van 3 csodálatos gyerekünk, akiket mindenél jobban szeretek. Köszönöm, hogy a férjem és a gyerekeink apja lettél! - magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam. Olyan jó volt végre kettesben lenni. Most nem számított a fiúnk betegsége, csak mi ketten voltunk és ez csodálatos volt. Olyan megnyugtató volt, hogy nem volt ott rajtunk kívül más. Mivel kezdett besötétedni, hazamentünk. Igaz azt ígéretem neki, hogy először főzni fogok, de egy kicsit változtattam a dolgokon. Mikor megérkeztünk, a karomba kaptam és felvittem a szobánkba.
- Ryosuke, mit művelsz? - kapálózott, mire nevetve letettem őt az ágyra.
- Szerinted mit csinálok? - fölé hajoltam és hosszan megcsókoltam. - mi lenne ha most kihagynánk a vacsorát? Van egy sokkal jobb ötletem! - elmosolyodott, majd behunyta a szemét én pedig csókolgatni kezdtem a nyakát. A gyerekek miatt ezt már régen nem csinálhattuk. Nagyjából úgy néztünk ki, mint az idősek akiknek már kínos lenne lefeküdniük egymással. Ezért is volt olyan jó ez a ma éjszaka. Végre újra közel érezhettem magamhoz Hikari-t. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy mióta megvannak a gyerekek, egy kicsit eltávolodtunk volna egymástól. Persze tudom, hogy ez butaság, hiszen nagyon szeretjük egymást.
- Mikor jönnek haza a gyerekek? - kérdeztem, miközben magam felé forditottam Hikari-t.
- Majd csak holnap. A szüleid szerették volna, ha tényleg csak kettesben vagyunk. - Láttam, hogy nem túl jó a kedve, ezért megcirógattam az arcát.
- Hikari, mi a baj? Az előbb még olyan jó volt a kedved.
- Tudom, csak eszembe jutott Ryo és nagyon elszomorodtam.
- Drágám, hiszen épp te mondtad nekem, hogy a mai napon ne gondoljunk arra, hogy a fiúnk beteg.
- Igen, de még olyan kicsi és törékeny. Félek, hogy valami baja esik és én nem lehetek ott vele!
- Hidd el, a fiúnk erősebb mint gondolod.
- Pont mint az apja! Talán ez az amiben a leginkább hasonlítotok egymásra. Mindketten nagyon erősek vagytok, ezért is szeretlek titeket annyira. - elmosolyodtam, majd újból megcsókoltam. Ez tényleg egy fantasztikus nap volt, végre egyszer nem a betegséggel kellett foglalkoznunk, hanem egymással.
- Anya, Apa, mit csináltok itt?
- Hát vigyázni fogunk az unokáinkra, amíg te és Hikari-chan élvezitek, hogy végre kettesben lehettek. Tudjuk, ilyen megterhelő számotokra a dolgok, szóval gondoltuk kicsit könnyítünk a dolgon. - jobbkor nem jöhetett volna ez. Való igaz, hogy rég nem voltunk már csak kettesben, szóval ez pont jól fog jönni. Mivel Hikari a konyhában volt, úgy döntöttem meglepem őt. Mivel láttam, hogy nem figyel, a háta mögé lopóztam és megcsikiztem a derekát.
- Ryosuke! - kiáltott fel, majd szorosan magához ölelt. - Úgy örülök, hogy megjöttetek. Lassan kész van az ebéd. Mindjárt szólok a lányoknak is, már nagyon vártak titeket.
- Hé, nincs véletlenül közöd ahhoz, hogy az anyámék vigyázni akarnak ma a gyerekekre, hogy kettesben legyünk?
- Hááát... - egyből tudtam, a választ a kérdésemre. - Csak szerettem volna, ha egy kicsit magunk leszünk és nem a fiúnk betegségével foglalkozunk, hanem egymással. Tudom, ez a jelen esetben önzőségnek tűnik, de... - nem hagytam, hogy befejezze, mert egy csókkal elhallgattattam.
- Egyáltalán nem vagy önző, hiszen te is nagyon keményen dolgozol, hisz gondoskodsz a lányokról, amíg én a kórházban vagyok a fiúnkkal és ellátsz itthon mindent. Egyébként, reggel sírva fakadt és azt mondta nekem, hogy nem akar meghalni. Aztán meg azt, hogy mindig látni akarja a mosolyunkat, szóval előtte mindig mosolyogjunk jó? Talán ha ezt látja, akkor több ereje lesz leküzdeni a betegséget.
- Ezt még kérned sem kell. Ahogyan te is, én is azt akarom, hogy a fiúnk meggyógyuljon. De nehéz lesz megmondani neki, hogy nem járhat majd óvodába és mikorra teljesen leküzdi a betegséget, már iskolába kell járnia. Azt hiszem még nem vagyok rá képes, hogy elmondjam ezt neki.
- Akkor várunk vele még egy kicsit. Egyelőre had élvezze ki, amíg még lehet.
- Lányok, megjöttek a papáék! - kiabált fel Hikari az emeletre, mikor elkészült a reggelivel. A lányok sebesen szaladtak lefelé a lépcsőn.
- Papa! - rohantak oda hozzám, én pedig felkaptam őket és egy puszit nyomtam az arcukra.
- Ugye szót fogadtatok a mamának?
- Igen, a mama azt mondta, hogy nagyon ügyesek voltunk, mert segítettünk vacsorát főzni Yuya bácsival!
- Tényleg, ő most hol van?
- Épp munkát keres! - szólt közbe az anyám. Nos, jó ha keres magának valami munkát, mert nem jó ha egész nap itt kuksol nálunk és nem csinál semmit. Végül leültünk ebédelni. A lányok egész végig Ryo-t pátyolgatták, aminek nagyon örültem, jó így rájuk nézni. Én gyerekként sosem álltam olyan közel a bátyáimhoz. Persze nem mondom, hogy nem voltam elkényeztetve, de sosem pátyolgattak engem. Az ebéd végeztével, itt volt az idő, hogy a gyerekek a szüleimmel elmenjenek az állatkertbe. Persze megígértettük velük, hogy nagyon odafigyelnek rájuk, különösen Ryo-ra, nehogy valami baja essen. Miután elmentek, Hikari-val leültünk a kanapéra.
- Akkor, mit csináljunk?
- Mondjuk mi lenne, ha elmennénk sétálni, utána pedig főznék neked valamit és este pedig használatba vennénk az ágyat? - suttogtam a fülébe, mire elnevette magát.
- Ryosuke, olyan pimasz vagy! De nagyon jól hangzik. Akkor átöltözöm és mehetünk, jó? - elkaptam a csuklóját és visszahúztam magamhoz.
- Csak siess vissza, jó? Tudod, hogy milyen türelmetlen vagyok! - Hikari elmosolyodott és egy csókot nyomott a számra. Végül kénytelen voltam elengedni, különben sosem indultunk volna el. Miután elkészült, indultunk is. Arra a helyre vittem őt, ahol a baratság évfordulónkat tartottuk attól kezdve, hogy megbetegedtem. Az a hely mindkettőnknek nagyon különleges lett.
- Ryosuke, már megint ide hoztál?
- Hiszen tudod milyen külünleges ez a hely. Hikari, szeretnék megköszönni mindent amit a gyerekeinkért és értem teszel. Csodálatos anya vagy és még csodálatosabb feleség. Még akkor is mellettem maradtál, mikor épp haldokoltam és sose egy percre sem hagytál engem cserben. Igazából annyi mindenért lehetek hálás neked Hikari! - láttam, ahogy potyognak a könnyek a szeméből. - Örömkönnyek? - megrázta a fejét.
- Inkább büszke könnyek. Büszke vagyok arra, hogy olyan férjem lett mint amilyen te vagy Ryosuke. Minden egyes pillanatban boldoggá teszel engem és neked köszónhetően már van 3 csodálatos gyerekünk, akiket mindenél jobban szeretek. Köszönöm, hogy a férjem és a gyerekeink apja lettél! - magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam. Olyan jó volt végre kettesben lenni. Most nem számított a fiúnk betegsége, csak mi ketten voltunk és ez csodálatos volt. Olyan megnyugtató volt, hogy nem volt ott rajtunk kívül más. Mivel kezdett besötétedni, hazamentünk. Igaz azt ígéretem neki, hogy először főzni fogok, de egy kicsit változtattam a dolgokon. Mikor megérkeztünk, a karomba kaptam és felvittem a szobánkba.
- Ryosuke, mit művelsz? - kapálózott, mire nevetve letettem őt az ágyra.
- Szerinted mit csinálok? - fölé hajoltam és hosszan megcsókoltam. - mi lenne ha most kihagynánk a vacsorát? Van egy sokkal jobb ötletem! - elmosolyodott, majd behunyta a szemét én pedig csókolgatni kezdtem a nyakát. A gyerekek miatt ezt már régen nem csinálhattuk. Nagyjából úgy néztünk ki, mint az idősek akiknek már kínos lenne lefeküdniük egymással. Ezért is volt olyan jó ez a ma éjszaka. Végre újra közel érezhettem magamhoz Hikari-t. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy mióta megvannak a gyerekek, egy kicsit eltávolodtunk volna egymástól. Persze tudom, hogy ez butaság, hiszen nagyon szeretjük egymást.
- Mikor jönnek haza a gyerekek? - kérdeztem, miközben magam felé forditottam Hikari-t.
- Majd csak holnap. A szüleid szerették volna, ha tényleg csak kettesben vagyunk. - Láttam, hogy nem túl jó a kedve, ezért megcirógattam az arcát.
- Hikari, mi a baj? Az előbb még olyan jó volt a kedved.
- Tudom, csak eszembe jutott Ryo és nagyon elszomorodtam.
- Drágám, hiszen épp te mondtad nekem, hogy a mai napon ne gondoljunk arra, hogy a fiúnk beteg.
- Igen, de még olyan kicsi és törékeny. Félek, hogy valami baja esik és én nem lehetek ott vele!
- Hidd el, a fiúnk erősebb mint gondolod.
- Pont mint az apja! Talán ez az amiben a leginkább hasonlítotok egymásra. Mindketten nagyon erősek vagytok, ezért is szeretlek titeket annyira. - elmosolyodtam, majd újból megcsókoltam. Ez tényleg egy fantasztikus nap volt, végre egyszer nem a betegséggel kellett foglalkoznunk, hanem egymással.
