2.évad 7.rész

Másnap elérkezett a hétvége, így Ryo-nak nem volt kezelése, illetve a lányoknak sem kellett óvodába menniük. Így úgy döntöttünk, tartunk egy családi napot. Délutánra terveztünk egy pikniket, így délelőtt míg a gyerekek játszottak, Hikari meg én előkészítettük az uzsonnát és mindent amit magunkkal akartunk vinni. Ryo viszont szomorúan betipegett a konyhába.

- Hé öcsi, mi a baj? - vettem fel és láttam, hogy mindjárt elsírja magát.

- A nővérkéim nem akarnak játszani velem!

- Na és miért nem?

- Azt nem tudom, de nem engedték, hogy játsszak velük! - erre elpityeredett. Hikari átvette tőlem és igyekezett megvigasztalni, majd együtt mentünk a lányok szobájába. Mindketten a sarokba kuporodva szomorkodtak. Nagyon furcsálltuk, mert ők hárman mindig is jól kijöttek egymással.

- Lányok, mi a baj? - nem válaszoltak, csak csendben ültek ott ahogyan eddig.

- Azt mondták az a baj, hogy beteg lettem! - motyogta az orra alatt Ryo, mire eszembe jutott valami. Hirona-val egymásra néztünk, majd elmosolyodtunk.

- Csak nem az a baj, hogy az utóbbi időben többet foglalkoztunk az öcsétekkel, mint veletek? - kérdezte tőlük Hikari, mire ránk néztek, azokkal a nagy szemeikkel.

- De hát igaz, nem? - kérdezte szomorúan Saya, Sora pedig csak bólintott.

- Na gyertek ide! - az ölünkbe ültettük mindhárom gyereket, majd a lányokra néztünk.

- Figyeljetek. Az, hogy az öcsétekre most jobban odafigyelünk, az nem azért van, mert titeket kevésbé szeretünk. Ha ti lettetek volna betegek, akkor veletek törődnénk többet. Nem számít, hogy mennyi időt töltünk veletek, ti akkor is a kis hercegnőink maradtok, jó? - nagyon büszke voltam Hikari-ra. Csodálatos anya és mindig képes elérni, hogy a gyerekek hallgassanak rá. Így történt ez most is.

- Akkor ugyanúgy szerettek minket is, mint Ryo öcsit? - nézett ránk, Sora, mire bólintottunk.

- Nővérkéim, akkor játszhatok veletek, ugye? - kérdezte Ryo félénken a nővéreitől, mire a lányok elmosolyodtak.

- Persze, te leszel a herceg és mi leszünk a hercegnők. Kapsz koronát is! - a lányok megfogták az öccsük kezét és átfutottak Ryo szobájába.

- Vajon kire emlékeztetnek engem ezek a gyerekek? - nézett rám Hikari.

- Rám ne nézz, a lányok egyértelműen a te nevelésed eredményei!

- Nem is rájuk gondoltam. Én ismertem egy ugyanennyire szégyenlős és sírós kisfiút, mint amilyen a miénk is. Csak tudnám, hogy a fenébe hívták! - elkezdett gondolkozni, mire lebiggyesztettem a számat.

- Ez nem ér, akkor még kicsi voltam!

- A középiskolába is? Az első nap be se akartál menni, mert attól féltél nem lesznek majd barátaid!

- Tudod, hogy alsóban se volt valami sok, szóval ne nevess ki.

- Csak arra akartalak rávilágítani, mennyire hasonlítotok egymással a fiúnkkal. Azt hiszem te többet mesélhetsz neki, mint én.

- Az lehet, de egy gyerek mindig az anyját szereti jobban és ez rendben is van, elvégre ő volt az aki életet adott neki. Már pedig téged komolyan van miért szeretni. Nagyon keményen dolgozol azért, hogy a gyerekek tisztességesen felneveld és ezért nagyon büszke vagyok rád. Nem csak csodálatos feleség, de csodálatos anya is vagy!

- Ne mondj ilyeneket, mert a végén még elsírom magam! - magamhoz öleltem és belepusziltam a nyakába. Nem tudom elégszer elmondani milyen boldog vagyok, amiért Hikari a feleségem és a gyerekeim anyja. Mindig ott volt mellettem, még a legrosszabb percekben is és ezt soha nem tudnám elégszer meghálálni neki. A nap délelőtt további része nyugodtan telt. Megebédeltünk, majd vártuk, hogy a gyerekek összerakják a játékaikat amiket hozni akarnak magukkal. Ryo azonban ismét szomorúan kullogott a házban.
- Öcsi, már megint mi a baj?
- Félek papa, nem akarok megcsúnyúlni, mert ki fognak nevetni!
- Hogy érted, hogy megcsúnyúlsz? Hiszen neked van a legaranyosabb arcod a világon.
- De ha már nem lesz hajam, akkor nagyon csúnya leszek! - és itt esett le az amit Hikari mondott nekem arról, mennyire hasonlítunk egymásra Ryo-val. Én is ugyanígy reagáltam arra, hogy ki fog hullani a hajam.  Úgy döntöttem nem hagyom, hogy a fiam magába zuhanjon, ezért kitaláltam valamit.
- Mi lenne, ha elmesélném én hogyan veszítettem el a hajam?
- Oké, papa! - leültem a kanapéra, ő pedig az ölembe ült.
- Tudod, az elején én is féltem attól, hogy kihullik a hajam és a mamának is nagyon sokat panaszkodtam emiatt. De ő azt mondta nem érdekl, hogy nézek ki, ő akkor is szeretni fog engem.
- Tényleg? - a fiam szeme felcsillant, ezt pedig jó jelnek vettem.
- Igen. Aztán mikor már nem bírtam tovább, hogy mindenki aggódik miattam, fogtam és én magam vágtam le. Tudod, hogy mit éreztem akkor? Hogy lezárult egy szakasz és onnantól kezdve még keményebben küzdöttem a betegség ellen és sikerült is legyőznöm!
- Nekem is sikerülni fog, ha levágom a hajam?
- Azért azzal még várj egy kicsit, jó?
- Rendben papa, de a fiúk az oviban úgy is ki fognak engem csúfolni. De legalább te meg a mami meg a nővérkéim szeretni fogtok úgy is. - végül visszakullogott a szobájába. Láttam, hogy bár megértette amit mondtam neki, de mégsem vidította fel a dolog, ezért valami mással kellet bizonyítanom neki, hogy én mellette állok. Bementem a fürdőbe és csak egyetlen lehetőség jutott eszembe, amivel mosolyt csalhattam az arcára.  Fogtam a nullásgépet és végigszántottam a fejemen. Csak az érdekelt, hogy a fiam boldog legyen és ha ehhez az kell, hogy megszabaduljak a hajamtól ismét, ám legyen. Mikor végeztem, nem akartam elfedni, ahogyan régen, azt akartam hogy Ryo lássa bármit megtennék érte.
- Papa? Mi történ a hajaddal? - kérdezte Ryo, mikor meglátott.
- Csak azt akartam, hogy lásd, hogy én sem szégyenlem, hogy már nincs hajam, szóval neked sem kel majd! - és végre a mai napon először láttam a fiamat mosolyogni, méghozzá nem is akárhogy. Szélesen mosolygott, a szemei pedig csillogtak. Odaszaladt hozzám, én pedig felkaptam.
- Mama, nézd csak mit csinált a papa! - kiáltott a konyhába, mire Hikari is megjelent. Teljesen ledöbbent mikor meglátott és könnybe lábadt a szeme. Letettem Ryo-t és magamhoz öleltem.
- Annyira büszke vagyok rád, de ezt már nem kellett volna megtenned Ryosuke!
- Csak nézz rá, milyen boldog! Pont ez volt a célom, boldoggá tenni. Nem számít, hogyan nézek ki, ha őt boldoggá tehetem. Egyébként is te így is szeretsz engem, igaz?
- Hát persze, hogy szeretlek kis haj nélküli szerelmem! - puszilta meg a homlokom, mire magamhoz húztam és megcsókoltam. Végre semmi sem álhatott az útunkba ahhoz, hogy megejtsük a pikniket.