2018. május 17., csütörtök

2.évad 3.rész

Másnap már nagyon ideges voltam, ugyanis ezen a napon volt Ryo első kezelése. Féltem, hogy nem fog túl jól reagálni a gyógyszerekre, elvégre még nagyon kicsi. Miután a gyerekek megreggeliztek és a lányokat elvittem az óvódába, Hikari-val és a fiúnkkal együtt a kórház felé vettük az irányt. Neki is Kuroda-sensei lesz az orvosa, mint annak idején nekem, benne ugyanis maximálisan megbízunk. Miután megérkeztünk, felkaptam Ryo-t, majd az onkológiára mentünk. Kuroda-sensei már a szobában volt ahol Ryo fog majd lakni mikor elkezdődnek a mellékhatások.Miután beértünk, le akartam ültetni Ryo-t, a székre de úgy csimpaszkodott belém, hogy képtelen voltam rá.
- Hé, öcsi mi a baj? - néztem rá, mire könnybe lábadt a szeme.
- Papa, ugye nem fogsz elmenni? - nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mire magamhoz öleltem.
- Dehogy megyek el. A mama meg én itt leszünk és fogjuk a kezedet, jó? - bólintott, mire Hikari meg én leültünk, Ryo-t, pedig a lábunkra ültettük, így mindketten ott voltunk mellette.
- Ryo-kun, apukád beszélt már arról mi fog történni?
- Azt mondta nem fog fájni, de tudom, hogy úgyis fog! - lebiggyesztette a száját, én pedig a szabad kezemmel letakartam a szemeit, hogy ne lássa mi történik. Pillanatok alatt, a tenyerem nedves lett a könnyeitől. Miután Kuroda-sensei végzett, eltört nála a mécses. - Apa, miért hazudtál? Ez nagyon fájt! - pityergett és nem engedte, hogy én fektessem be az ágyba. Kicsit elszomorodtam, ugyanakkor igaza is volt, elvégre én nem gyerekként lettem beteg. Ha az lettem volna, biztos én is ezt éreztem volna.
- Ryo, ne legyél ilyen a papával! - szólt rá Hikari, mire lehajtotta a fejét és felém nyúlt, én pedig felvettem.
- Ne haragudj papa, egy gyáva nyúl vagyok, igaz? - hogy én mennyire imádom azokat a boci szemeit. Egyszerűen mindig képes levenni a lábamról, legalább annyira mint a lányoké. Egyszerűen lehetetlen ellenállni nekik.
- Már, hogy lennél az? Meglásd, legközelebb már nem fog ennyire fájni.
- Reménytelen vagyok! - hajtotta a vállamra a fejét, én pedig óvatosan az ágyra fektettem, hogy a nővér rá tudja csatolni a gyógyszeres tasakokat az állványra.
- Ne butáskodj! Te vagy a papa meg a mama bátor kis hercege, igaz Ryosuke? - bólintottam, de Ryo megrázta a fejét.
- Én szuperhős vagyok, aki lányokat ment meg mint amilyen a mama is! - felcsillant a szeme, mi pedig elnevettük magunkat. Hiába a gyerekek már csak ilyenek, minden apró dologba valami nagyot képzelnek bele. - Papa, mikor mehetek haza?
- Amint a gyógyszerek lecsöpögtek a tasakból. Mi lenne, ha utána elmennénk a nővéreidért az óvodába?
- Az szuper lesz! - a reggel egészen jól telt. Ryo aludt egy kicsit, plusz tudtunk játszani is. Még dél előtt a drága kisöcsém is benézett hozzánk.
- Yuri bácsi! - kiáltott fel és a mosolya még szélesebb lett, mint eddig volt.
- Hoztam egy kis sütit. Ugye bátran viselkedtél?
- Igen és egy kicsit se sírtam!
- Hé, ez nem iga...- nem hagyta, hogy befejezzem, mert a kicsi kezét a számra tapasztottam. A kezét a sütis doboz felé nyújtotta, majd el is vette. A dobozban eperhabos kis torták voltak, amiket mindannyian imádunk.
- Apáé az első darab, mert nagyon bátor volt ő is! - kivett egy darabot, majd a kezembe nyomta. Én azonban, a szájába tettem az egyik kis tortát, amit nyammogva evett meg. Hiába, tényleg az én gyerekem. Miután Ryo elaludt, Chinen még én beszélgetni kezdtünk.
- Hogy vagy bátyus?
- Nem jól. Valahányszor csak belegondolok, hogy mennyi szenvedésen kell majd keresztülmennie szegénykémnek, összeszorul a gyomrom. Nem akarom, hogy úgy szenvedjen majd mint én!
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden jól fog menni és az unokaöcsémnek a lehető legkevesebb fájdalmon kell majd keresztülmennie! - elég jól elbeszélgettük az időt, ezért megkértem Daiki-t, hogy vigye haza a lányokat. Miután a gyógyszerek lefolytak, mi is hazamentünk. Daiki helyett viszont más várt bennünket.
- Üdv itthon! - nyitotta ki az ajtót Yuya, összekócolt hajjal. Az arca csupa liszt volt és az én kötényem volt rajta.
- Te meg mit keresel itt? Úgy volt, hogy Daiki hozza haza a lányokat. Tényleg, ők most mit csinálnák? - néztem körül, mert a lányoknak semmi nyoma nem volt.
- Épp a szobájukban babáznak. Egyébként jó hírem van. Itt fogok lakni veletek! - elvigyorodott, mire összeráncoltam a homlokom. Ryo közben a nővéreihez ment, így ő ezt nem hallotta.
- Na várjunk csak, mégis ki engedte meg? Egyáltalán mi van a saját lakásoddal?
- Hát, azt vissza kellett adnom, mert kiléptem az iskolából és nem maradt pénzem fizetni a lakást, így most se munkám, se otthonom! - húzta el a száját, mire segítettem neki levakarni az arcáról a lisztet.
- Engem igazán nem zavar, ha egy darabig itt kellene maradnia, így lenne valaki, aki vigyázna a lányokra! - ült le a kanapéra Hikari.
- Egyáltalán miért hagytad ott az iskolát?
- Az hosszú történet. A lényeg, hogy mostantól többször is élvezheted, az imádni való bátyád társaságát! - beljebb mentem és az orromat égett szag csapta meg.
- Mi ez a szag? - kérdeztem, majd elkezdtem körbeszaglászni és a konyha felé vezetett a szaglásom. A sütőbe egy nagy tálca takoyaki égett oda. Hát ez remek, még ezt is nekem kell elintéznem. Végül kitessékeltem a bátyámat a konyhából, így ő a gyerekekkel kezdett el játszani, én pedig addig csináltam egy másik adagot és azt tálaltam fel nekik. Még szerencse, hogy tudok főzni, mert ha a bátyámon múlna, akkor nem lenne belőle semmi. Vacsora után megcsináltuk a vendégszobát Yuya-nak, mi pedig Hikari-val lefektettük a kicsiket. Sajnos nem tudtunk túl sokat aludni, mert az éjszaka közepén Ryo sírására ébredtünk fel. Mindketten a szobájába szaladtunk, ahol Sorya és Saya ölelgették az öccsüket, aki épp ott pityergett az ágyban.
- Hé, mi történt? - ültettem az ölembe, mire a sírása alábbhagyott.
- Az álmodtam, hogy egy csúnya bácsi egy nagy tűt szúrt a kezembe és nagyon fájt és te meg a mama nem voltatok ott! - szipogott, mire nyomtam egy puszit a halántékára.
- Hékás, egy ilyen miatt nem szabad sírnod. Hiszen tudod, hogy a mama meg én soha nem hagyunk magadra! A papa kedvéért, most már aludj szépen, jó? - becsukta a szemét és lassan elaludt. A lányok nem akartak elmenni, ezért végül mind az öten átmentünk a mi szobánkba és összekuporodva aludtunk el az ágyban. Hikari jobbján és balján a két lány, a karjaimban pedig Ryo feküdt. Szerencsére sikeresen túléltük az első kezelést, de tudtam ez még csak a kezdet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése