2.évad 8.rész

Másnap reggel egyikünk se akart ki kellni az ágyból. Magamhoz húztam az ébredező Hikari-t és belepusziltam a nyakába.

- Bárcsak egész nap így maradhatnánk. - motyogta, mire elmosolyodtam.

- Ki mondta, hogy nem tehetjük meg? Mi lenne ha a gyerekeket elvinném Daiki-hoz és egy kicsit kettesben lennénk?

- Szerinted jó ötlet ez? Holnap vissza kell mennünk a kórházba és nem hiszem, hogy Ryo szívesen elmenne máshová.

- Drágám, nem tarthatjuk örökre itt. Addig kell élveznie, hogy szabad lehet, míg be nem kell költöznünk a kórházba, utána már úgyse járkálhat el a kórházból. Gondolj bele, mi lett volna, ha az anyám bezárt volna és nem tehettem kedvemre amit szerettem volna!
- Igazad van, butaságokat beszélek! - magam felé fordítottam, majd egy csókot nyomtam a szájára.
- Dehogy butaság, teljesen természetes, hogy félted őt, hiszen az anyja vagy! Akkor benne vagy, hogy ma egy kicsit kettesben legyünk? - bólintott, majd miután sikerült felkelnünk, a gyerekeket is felébresztettük. Közösen megreggeliztünk, majd a gyerekekhez fordultam.
- Na srácok, nincskedvetek ma Daiki bácsihoz menni? - a lányok nagyon örültek, de Ryo megrázta a fejét.
- Én nem akarok papa, itt akarok veletek maradni! - ült bele Hikari ölébe. Ránéztem a feleségemre, aki csak bólintott egyet. Ezek szerint tudta, most mi következik.
- Lányok, mi lenne ha addig összekészítenénk, mit visztek magatokkal? - Ryo-t az ölembe ültette, majd a lányokkal együtt kettesben hagyott minket.
- Miért mentek el a mamáék? Valami rosszat csináltam?
- Dehogyis kishaver, csak a mama szerette volna, ha kettesben beszélgetünk. Mesélj, mi bánt?
- A kórházban úgysem lesznek barátaim, viszont ti a barátaim is vagytok, ezért maradok inkább veletek, jó? - lebiggyesztette a száját, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Olyan édes és ártatlan még és ezt nagyon irigylem benne.
- Mi lenne, ha elmesélném hogyan barátkoztam össze Yuri bácsival?
- De Yuri bácsi a testvéred nem? Akkor hogyan lehet a barátod is?
- Nem mindig volt a testvérem. Mikor megismertem, még nem voltunk testvérek.
- Az meg, hogy lehet? Akkor a nővérkéim nem is a testvéreim?
- Ne butáskodj, persze hogy a testvéreid. Tudod, mikor egy kisbaba elveszíti a szüleit és már nincs aki vigyázzon rá, egy kedves pár akik szeretnének gyereket, magukhoz veszik. Pont ugyanez történt Yuri bácsival és velem.
- Akkor a nagyi megszerette és magukhoz vették?
- Valahogy úgy. Yuri a szobatársam volt és mivel mindketten egyedül voltunk, elkezdtünk beszélgetni egymással és a végén barátok lettünk. Aztán mire észbe kaptunk, már olyanok voltunk, mint a testvérek. Szóval nem kell félned attól, hogy nem lesznek barátaid, mert sose tudhatod mikor futsz bele egybe. Egyébként is, mi van Hana-channal? Ő talán nem a barátod?
- Nem papa, ő a szerelmem! - felcsillantak a szemei, mire elnevettem magam. Ryo már sokszor említette, ha nagy lesz akkor feleségül akarja venni.
- Tudod, nekem a mama volt az első barátom.
-Tényleg? De akkor, hogyan lett a feleséged?
- Csak később szerettünk egymásba. A lényeg, hogy attól még, hogy szereted attól lehettek barátok. Szóval ne félj attól, hogy nem lesznek barátaid, oké?
- Oké, papa! Akkor megyek a mamihoz! - leugrott az ölemből és vigyorogva szaladt a lányok után. Azt hiszem  nem ez volt az utolsó alkalom, hogy valamit el kellett mesélnem neki, de ez nem is baj, legalább ő ne kövesse el azokat a hibákat amiket én, mikor beteg voltam. Miután a gyerekek elkészültek, elköszöntem Hikari-tól és Daiki-ék háza felé vettük az irányt. Rég találkoztam már vele, neki is meg van a saját élete és nekem is. Miután megérkeztünk, bementünk. A gyerekek azonnal birtokba vették Yuma szobáját, így nekem volt egy kis időm beszélgetni Daiki-val.
- Mesélj, hogy bírja?
- Egész jól, bár olyan sok mindent nem ért még belőle, de azt hiszem jobb is, ha nem tudja még mi fog várni rá! Na és Yuma, még mindig focizik?
- Persze, le sem teszi a labdát amit tőled kapott! Egyébként nem gondolkoztál még azon, hogy megint megpróbálkozz a focival?
- Nem gondoltam rá. Most a legkevésbé sem vágyok arra, hogy távol legyek a családomtól. Ha ennek az egésznek vége, akkor majd gondolkodom rajta! - végül elköszöntem a gyerekektől és hazamentem. Elég rossz érzésem volt, bár magam sem tudtam pontosan miért.
- Megjöttem! - kiabáltam be, azonban választ nem kaptam. Először még azt gondoltam, hogy Hikari elaludt egészen addig, amíg be nem mentem a szobánkba. Mintha bomba csapott volna bele, az éjjeli szekrényről, az asztalról minden le volt söpörve a földre, a feleségem pedig a szoba közepén zokogott, a fiunk első fotóját szorongatva. Oda szaladtam hozzá és magamhoz öleltem.
- Elegem van abból, hogy erősnek kell látszanom, mikor egyáltalán nem vagyok az! - kiabálta, miközben egyre szorosabban csimpaszkodott belém.
- Sajnálom, amiért nem vettem ezt észre korábban! Olyan hülye vagyok! - erre könnyes szemekkel rám nézett és megsimogatta az arcomat.
- Nem a te hibád Ryosuke, de már nem bírom tovább! Annyira félek, hogy el fogjuk őt veszíteni, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, nem akarok még egyszer keresztülmenni ezen! - igyekeztem letörölni a könnyeit és ekkor vettem észre, hogy tüzel a homloka. A karomba kaptam és lefektettem az ágyra.
- Mindjárt jövök, csak hozok borogatást jó? úgy tűnik felment a lázad! - bólintott, én pedig a fürdőbe mentem. Mire visszaértem, Hikari már félálomban volt. Egy vizes rongyot tettem a homlokára, hogy levigyem a lázát.
- Ryosuke, ugye itt maradsz velem? - motyogta, mire lefeküdtem mellé és magamhoz húztam.
- Nem engedem, hogy tönkretedd magadat! Nem kell aggódnod, mert én itt leszek veled és együtt végigjárjuk ezt, ahogy korábban is tettük.
- Szeretlek Ryosuke!
- Én is szeretlek drágám! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd szép lassan mindketten elaludtunk.