2018. szeptember 15., szombat

2.évad 9.rész

A mai nap csodásan kezdődött. Ma van Hikari-val a barátság fordulónk. Egy különleges meglepetést készítettem, szóval remélem tetszeni fog neki. A gyerekek ma is Daiki-val lesznek, hogy kettesben lehessünk. Foglaltam asztalt egy étteremben, szóval a hangulat is meg lesz.
- Jó reggelt hercrgnőm! - simogattam meg az arcát, mire elkezdett ébredezni.
- Máris reggel van? Mit terveztél mára Ryosuke? - kérdezte még félálomban.
- Meglepetés, szóval siess és megtudod! - elmosolyodtam, majd bevittem neki a reggelit.
- Ryosuke, áruld el mit tervezel mára!
- Ha elmondom nem lesz meglepetés, szóval légy türelemmel! Egyébként, hogy érzed magad? Tegnap nem voltál túl jó formában.
- Már sokkal jobban, hála neked. Köszönöm, hogy nem vágtad a fejemhez, milyen hisztis vagyok.
- Mert nem is vagy az. Csak túl sok feszültség volt benned és ki kellett adnod magadból, ez természetes! Most inkább együk meg a reggelit, aztán irány a meglepetés! - reggeli után, elkezdtünk készülődni. A zsebembe rejtettem Hikari ajándékát, hogy biztosan meglepetés legyen. Miután elkészültünk, el is indultunk.
- Készen állsz a meglepetésre? - kérdeztem, miközben befogtam a szemét.
- Ryosuke, ne szórakozz! - hisztizett, mire elnevettem magam.
- Csak nem félsz?
- Nem, csak megijedtem! - Az étterem ahová mentünk különleges volt, ugyanis az egész szabadtéri volt, mint egy klassz piknik. Levettem a kezem Hikari szeméről, hogy ő is meg csodálhassa a látványt. - Ryosuke, ez gyönyörű! Olyan, akár egy piknik! - áradozott, én pedig elmosolyodtam. Jó érzés volt mosolyt csalni az arcára. Leültünk a nekünk kikészített asztalhoz és leadtuk a rendelést.
- Hihetetlen, hogy már 20 éve ismerjük egymást! - sóhajtottam fel.
- Igen, 20 évvel ezelőtt ismertem meg a legfélénkebb és legsírósabb fiút, akit csak ismertem! - felnevetett, én pedig felhúztam az orrom.
- Ez egyáltalán nem igaz! Nem is sírok annyit!
- Dehogyisnem, Ryosuke, túlságosan is érzékeny vagy! De nem baj, mert én pont így szeretlek! - elmosolyodtam és megcsókoltam. Elég ideges voltam, mert nem tudtam mit fog szólni az ajándékomhoz. Ebéd közben is rengeteget beszélgettünk. Nagyon jó volt egy kicsit nosztalgiázni a gyerekkorunkról. Már ovis korom óta ismerem őt és máig ő az egyetlen, akivel minden problémámat meg tudom beszélni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem ismerkedünk meg egymással. Még ha nem is jött volna össze köztünk ez az egész, biztosan ugyanolyan jó barátok maradtunk volna, mint eddig. Miután végeztünk az ebéddel, már csak a desszert maradt hátra. Beszéltem a pincérrel, már jó előre, hogy desszert helyett az ajándékomat rejtse a fedő alá, hogy tényleg igazi meglepetés legyen.
- Na, készen állsz a desszertre?
- Viccelsz velem? Mindjárt kilyukad a gyomrom annyit ettem!
- Ez nem olyan desszert, mint amire te gondolsz! - végül a pincér kihozta a tálat rajta a fedővel.
- Mi ez?
- Vedd le a fedőt és megtudod! - levette és alatta ott volt a kis vörös doboz, benne az eljegyzési gyűrűvel, amit neki vettem.
- Ryosuke, ez meg...? - kinyitotta és még a szája is tátva maradt. Elmosolyodtam és megfogtam a bal kezét.
- Tudom, hogy az esküvőnk nem olyan volt, amilyet te elképzeltél, ráadásul abban a hitben voltunk, hogy bármikor meghalhatok. Épp ezért szeretném, hogy mikor Ryo meggyógyul lenne egy olyan esküvőnk, amilyet csak szeretnél, a kórházon kívül. Ott lenne a családunk, a barátaink és akkor végre már nem kell azon aggódnunk, hogy elveszíthetjük egymást! Hikari, szeretnél másodjára is a feleségem lenni?
- Persze, hogy szeretnék, Ryosuke! - közelebb hajoltunk és megcsókoltuk egymást. Az ujjára húztam a gyűrűt, ő pedig egyre csak gyönyörködött benne.
- Ez tényleg csodálatos meglepetés volt Ryosuke! A hely, a gyűrű és a tény, hogy miért kaptam ezt a gyűrűt, minden olyan tökéletes!
- Na és mi van az én meglepetésemmel? Vagy azt akarod mondani, hogy én nem kapok tőled semmit?
- De igen, természetesen én is készültem neked valamivel, szóval gyere ide! - odamentem hozzá, majd kérte, hogy guggolja le hozzá. Miután ezt is megtettem, fogta a kezemet és a hasára simította. - Az én ajándékom itt növekszik a hasamban! - hirtelen szóhoz sem jutottam. Ez csak egy dolgot jelenthetett.
- Akkor ez azt jelenti, hogy...?
- Igen Ryosuke, babát várok! - madarat lehetett volna fogatni velem. Felrántottam a megszeppent Hikari-t és magamhoz öleltem. Nem érdekelt, hogy körülöttünk mindenki totál hülyének nézett minket, egyszerűen csak boldog voltam.
- Ez hihetetlen! Ez a kisbaba fogja majd megmenteni a fiúnk éltét, fel tudod ezt fogni?
- Az őssejt, hát persze! A baba köldökzsinórjában lévő őssejt, valóban segíthet abban, hogy Ryo biztosan meggyógyuljon. Úgy tűnik ez a kisbaba épp a legjobbkor fog érkezni!
- Már csak Ryo-nak kell kitartania addig, de biztos vagyok benne, hogy a fiúnk sokkal erősebb lesz, mint amilyen én voltam!
- Ne mondj ilyet, hiszen te is nagyon erős voltál, máskülönben, nem lennél itt.
- Csak miattad voltam erős. Hajtott előre a tudat, ha meggyógyulok, akkor majd boldogok lehetünk együtt, lesznek gyerekeink és együtt lehetünk! - láttam, hogy Hikari szemei könnybe lábadtak, ezért újból magamhoz öleltem. Lassacskán besötétedett, mi azonban még ott maradtunk. Az étterem egy domb oldalra készült, így leültünk egy fa alá és ott folytattuk tovább a beszélgetést.
- Ez a mai nap csodálatos volt, Ryosuke! Köszönöm, hogy elhoztál ide.
- Én köszönöm, hogy mindig mellettem vagy és, hogy csodálatosan neveled a gyerekeinket!
- Tényleg ne mondj ilyeneket, mert el fogom sírni magamat! Egyébként is, azért vagyok melletted, mert szeretlek és soha nem is akarlak téged elhagyni!
- Mostantól kérlek nagyon vigyázz magadra, rendben? Nem szeretném, ha a babának és neked bajod esne. Tudom, hogy nagyon aggódsz a fiúnkért, de szeretném, ha nem idegeskednél emiatt. Biztos lehetsz benne, hogy meg fog gyógyulni! - magamhoz húztam és nyomtam egy puszit a halántékára.
- Ugye tudod, hogy a gyerekekkel nem lesz ez egy könnyű menet, főleg Ryo-val nem. Félek azt fogja hinni, hogy le akarjuk majd cserélni őt, a kisbabára.
- Majd rá érünk akkor gondolni erre, ha elmondjuk nekik. Most inkább élvezzük még ki, hogy kettesben vagyunk! - bólintott, majd a fejét a vállamra döntötte. Valóban csodálatos nap volt e a mai és azt hiszem, sokkal több ilyen napunk is lehetne még.

2018. szeptember 9., vasárnap

2.évad 8.rész

Másnap reggel egyikünk se akart ki kellni az ágyból. Magamhoz húztam az ébredező Hikari-t és belepusziltam a nyakába.
- Bárcsak egész nap így maradhatnánk. - motyogta, mire elmosolyodtam.
- Ki mondta, hogy nem tehetjük meg? Mi lenne ha a gyerekeket elvinném Daiki-hoz és egy kicsit kettesben lennénk?
- Szerinted jó ötlet ez? Holnap vissza kell mennünk a kórházba és nem hiszem, hogy Ryo szívesen elmenne máshová.
- Drágám, nem tarthatjuk örökre itt. Addig kell élveznie, hogy szabad lehet, míg be nem kell költöznünk a kórházba, utána már úgyse járkálhat el a kórházból. Gondolj bele, mi lett volna, ha az anyám bezárt volna és nem tehettem kedvemre amit szerettem volna!
- Igazad van, butaságokat beszélek! - magam felé fordítottam, majd egy csókot nyomtam a szájára.
- Dehogy butaság, teljesen természetes, hogy félted őt, hiszen az anyja vagy! Akkor benne vagy, hogy ma egy kicsit kettesben legyünk? - bólintott, majd miután sikerült felkelnünk, a gyerekeket is felébresztettük. Közösen megreggeliztünk, majd a gyerekekhez fordultam.
- Na srácok, nincskedvetek ma Daiki bácsihoz menni? - a lányok nagyon örültek, de Ryo megrázta a fejét.
- Én nem akarok papa, itt akarok veletek maradni! - ült bele Hikari ölébe. Ránéztem a feleségemre, aki csak bólintott egyet. Ezek szerint tudta, most mi következik.
- Lányok, mi lenne ha addig összekészítenénk, mit visztek magatokkal? - Ryo-t az ölembe ültette, majd a lányokkal együtt kettesben hagyott minket.
- Miért mentek el a mamáék? Valami rosszat csináltam?
- Dehogyis kishaver, csak a mama szerette volna, ha kettesben beszélgetünk. Mesélj, mi bánt?
- A kórházban úgysem lesznek barátaim, viszont ti a barátaim is vagytok, ezért maradok inkább veletek, jó? - lebiggyesztette a száját, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Olyan édes és ártatlan még és ezt nagyon irigylem benne.
- Mi lenne, ha elmesélném hogyan barátkoztam össze Yuri bácsival?
- De Yuri bácsi a testvéred nem? Akkor hogyan lehet a barátod is?
- Nem mindig volt a testvérem. Mikor megismertem, még nem voltunk testvérek.
- Az meg, hogy lehet? Akkor a nővérkéim nem is a testvéreim?
- Ne butáskodj, persze hogy a testvéreid. Tudod, mikor egy kisbaba elveszíti a szüleit és már nincs aki vigyázzon rá, egy kedves pár akik szeretnének gyereket, magukhoz veszik. Pont ugyanez történt Yuri bácsival és velem.
- Akkor a nagyi megszerette és magukhoz vették?
- Valahogy úgy. Yuri a szobatársam volt és mivel mindketten egyedül voltunk, elkezdtünk beszélgetni egymással és a végén barátok lettünk. Aztán mire észbe kaptunk, már olyanok voltunk, mint a testvérek. Szóval nem kell félned attól, hogy nem lesznek barátaid, mert sose tudhatod mikor futsz bele egybe. Egyébként is, mi van Hana-channal? Ő talán nem a barátod?
- Nem papa, ő a szerelmem! - felcsillantak a szemei, mire elnevettem magam. Ryo már sokszor említette, ha nagy lesz akkor feleségül akarja venni.
- Tudod, nekem a mama volt az első barátom.
-Tényleg? De akkor, hogyan lett a feleséged?
- Csak később szerettünk egymásba. A lényeg, hogy attól még, hogy szereted attól lehettek barátok. Szóval ne félj attól, hogy nem lesznek barátaid, oké?
- Oké, papa! Akkor megyek a mamihoz! - leugrott az ölemből és vigyorogva szaladt a lányok után. Azt hiszem  nem ez volt az utolsó alkalom, hogy valamit el kellett mesélnem neki, de ez nem is baj, legalább ő ne kövesse el azokat a hibákat amiket én, mikor beteg voltam. Miután a gyerekek elkészültek, elköszöntem Hikari-tól és Daiki-ék háza felé vettük az irányt. Rég találkoztam már vele, neki is meg van a saját élete és nekem is. Miután megérkeztünk, bementünk. A gyerekek azonnal birtokba vették Yuma szobáját, így nekem volt egy kis időm beszélgetni Daiki-val.
- Mesélj, hogy bírja?
- Egész jól, bár olyan sok mindent nem ért még belőle, de azt hiszem jobb is, ha nem tudja még mi fog várni rá! Na és Yuma, még mindig focizik?
- Persze, le sem teszi a labdát amit tőled kapott! Egyébként nem gondolkoztál még azon, hogy megint megpróbálkozz a focival?
- Nem gondoltam rá. Most a legkevésbé sem vágyok arra, hogy távol legyek a családomtól. Ha ennek az egésznek vége, akkor majd gondolkodom rajta! - végül elköszöntem a gyerekektől és hazamentem. Elég rossz érzésem volt, bár magam sem tudtam pontosan miért.
- Megjöttem! - kiabáltam be, azonban választ nem kaptam. Először még azt gondoltam, hogy Hikari elaludt egészen addig, amíg be nem mentem a szobánkba. Mintha bomba csapott volna bele, az éjjeli szekrényről, az asztalról minden le volt söpörve a földre, a feleségem pedig a szoba közepén zokogott, a fiunk első fotóját szorongatva. Oda szaladtam hozzá és magamhoz öleltem.
- Elegem van abból, hogy erősnek kell látszanom, mikor egyáltalán nem vagyok az! - kiabálta, miközben egyre szorosabban csimpaszkodott belém.
- Sajnálom, amiért nem vettem ezt észre korábban! Olyan hülye vagyok! - erre könnyes szemekkel rám nézett és megsimogatta az arcomat.
- Nem a te hibád Ryosuke, de már nem bírom tovább! Annyira félek, hogy el fogjuk őt veszíteni, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, nem akarok még egyszer keresztülmenni ezen! - igyekeztem letörölni a könnyeit és ekkor vettem észre, hogy tüzel a homloka. A karomba kaptam és lefektettem az ágyra.
- Mindjárt jövök, csak hozok borogatást jó? úgy tűnik felment a lázad! - bólintott, én pedig a fürdőbe mentem. Mire visszaértem, Hikari már félálomban volt. Egy vizes rongyot tettem a homlokára, hogy levigyem a lázát.
- Ryosuke, ugye itt maradsz velem? - motyogta, mire lefeküdtem mellé és magamhoz húztam.
- Nem engedem, hogy tönkretedd magadat! Nem kell aggódnod, mert én itt leszek veled és együtt végigjárjuk ezt, ahogy korábban is tettük.
- Szeretlek Ryosuke!
- Én is szeretlek drágám! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd szép lassan mindketten elaludtunk.

2018. szeptember 6., csütörtök

2.évad 7.rész

Másnap elérkezett a hétvége, így Ryo-nak nem volt kezelése, illetve a lányoknak sem kellett óvodába menniük. Így úgy döntöttünk, tartunk egy családi napot. Délutánra terveztünk egy pikniket, így délelőtt míg a gyerekek játszottak, Hikari meg én előkészítettük az uzsonnát és mindent amit magunkkal akartunk vinni. Ryo viszont szomorúan betipegett a konyhába.
- Hé öcsi, mi a baj? - vettem fel és láttam, hogy mindjárt elsírja magát.
- A nővérkéim nem akarnak játszani velem!
- Na és miért nem?
- Azt nem tudom, de nem engedték, hogy játsszak velük! - erre elpityeredett. Hikari átvette tőlem és igyekezett megvigasztalni, majd együtt mentünk a lányok szobájába. Mindketten a sarokba kuporodva szomorkodtak. Nagyon furcsálltuk, mert ők hárman mindig is jól kijöttek egymással.
- Lányok, mi a baj? - nem válaszoltak, csak csendben ültek ott ahogyan eddig.
- Azt mondták az a baj, hogy beteg lettem! - motyogta az orra alatt Ryo, mire eszembe jutott valami. Hirona-val egymásra néztünk, majd elmosolyodtunk.
- Csak nem az a baj, hogy az utóbbi időben többet foglalkoztunk az öcsétekkel, mint veletek? - kérdezte tőlük Hikari, mire ránk néztek, azokkal a nagy szemeikkel.
- De hát igaz, nem? - kérdezte szomorúan Saya, Sora pedig csak bólintott.
- Na gyertek ide! - az ölünkbe ültettük mindhárom gyereket, majd a lányokra néztünk.
- Figyeljetek. Az, hogy az öcsétekre most jobban odafigyelünk, az nem azért van, mert titeket kevésbé szeretünk. Ha ti lettetek volna betegek, akkor veletek törődnénk többet. Nem számít, hogy mennyi időt töltünk veletek, ti akkor is a kis hercegnőink maradtok, jó? - nagyon büszke voltam Hikari-ra. Csodálatos anya és mindig képes elérni, hogy a gyerekek hallgassanak rá. Így történt ez most is.
- Akkor ugyanúgy szerettek minket is, mint Ryo öcsit? - nézett ránk, Sora, mire bólintottunk.
- Nővérkéim, akkor játszhatok veletek, ugye? - kérdezte Ryo félénken a nővéreitől, mire a lányok elmosolyodtak.
- Persze, te leszel a herceg és mi leszünk a hercegnők. Kapsz koronát is! - a lányok megfogták az öccsük kezét és átfutottak Ryo szobájába.
- Vajon kire emlékeztetnek engem ezek a gyerekek? - nézett rám Hikari.
- Rám ne nézz, a lányok egyértelműen a te nevelésed eredményei!
- Nem is rájuk gondoltam. Én ismertem egy ugyanennyire szégyenlős és sírós kisfiút, mint amilyen a miénk is. Csak tudnám, hogy a fenébe hívták! - elkezdett gondolkozni, mire lebiggyesztettem a számat.
- Ez nem ér, akkor még kicsi voltam!
- A középiskolába is? Az első nap be se akartál menni, mert attól féltél nem lesznek majd barátaid!
- Tudod, hogy alsóban se volt valami sok, szóval ne nevess ki.
- Csak arra akartalak rávilágítani, mennyire hasonlítotok egymással a fiúnkkal. Azt hiszem te többet mesélhetsz neki, mint én.
- Az lehet, de egy gyerek mindig az anyját szereti jobban és ez rendben is van, elvégre ő volt az aki életet adott neki. Már pedig téged komolyan van miért szeretni. Nagyon keményen dolgozol azért, hogy a gyerekek tisztességesen felneveld és ezért nagyon büszke vagyok rád. Nem csak csodálatos feleség, de csodálatos anya is vagy!
- Ne mondj ilyeneket, mert a végén még elsírom magam! - magamhoz öleltem és belepusziltam a nyakába. Nem tudom elégszer elmondani milyen boldog vagyok, amiért Hikari a feleségem és a gyerekeim anyja. Mindig ott volt mellettem, még a legrosszabb percekben is és ezt soha nem tudnám elégszer meghálálni neki. A nap délelőtt további része nyugodtan telt. Megebédeltünk, majd vártuk, hogy a gyerekek összerakják a játékaikat amiket hozni akarnak magukkal. Ryo azonban ismét szomorúan kullogott a házban.
- Öcsi, már megint mi a baj?
- Félek papa, nem akarok megcsúnyúlni, mert ki fognak nevetni!
- Hogy érted, hogy megcsúnyúlsz? Hiszen neked van a legaranyosabb arcod a világon.
- De ha már nem lesz hajam, akkor nagyon csúnya leszek! - és itt esett le az amit Hikari mondott nekem arról, mennyire hasonlítunk egymásra Ryo-val. Én is ugyanígy reagáltam arra, hogy ki fog hullani a hajam.  Úgy döntöttem nem hagyom, hogy a fiam magába zuhanjon, ezért kitaláltam valamit.
- Mi lenne, ha elmesélném én hogyan veszítettem el a hajam?
- Oké, papa! - leültem a kanapéra, ő pedig az ölembe ült.
- Tudod, az elején én is féltem attól, hogy kihullik a hajam és a mamának is nagyon sokat panaszkodtam emiatt. De ő azt mondta nem érdekl, hogy nézek ki, ő akkor is szeretni fog engem.
- Tényleg? - a fiam szeme felcsillant, ezt pedig jó jelnek vettem.
- Igen. Aztán mikor már nem bírtam tovább, hogy mindenki aggódik miattam, fogtam és én magam vágtam le. Tudod, hogy mit éreztem akkor? Hogy lezárult egy szakasz és onnantól kezdve még keményebben küzdöttem a betegség ellen és sikerült is legyőznöm!
- Nekem is sikerülni fog, ha levágom a hajam?
- Azért azzal még várj egy kicsit, jó?
- Rendben papa, de a fiúk az oviban úgy is ki fognak engem csúfolni. De legalább te meg a mami meg a nővérkéim szeretni fogtok úgy is. - végül visszakullogott a szobájába. Láttam, hogy bár megértette amit mondtam neki, de mégsem vidította fel a dolog, ezért valami mással kellet bizonyítanom neki, hogy én mellette állok. Bementem a fürdőbe és csak egyetlen lehetőség jutott eszembe, amivel mosolyt csalhattam az arcára.  Fogtam a nullásgépet és végigszántottam a fejemen. Csak az érdekelt, hogy a fiam boldog legyen és ha ehhez az kell, hogy megszabaduljak a hajamtól ismét, ám legyen. Mikor végeztem, nem akartam elfedni, ahogyan régen, azt akartam hogy Ryo lássa bármit megtennék érte.
- Papa? Mi történ a hajaddal? - kérdezte Ryo, mikor meglátott.
- Csak azt akartam, hogy lásd, hogy én sem szégyenlem, hogy már nincs hajam, szóval neked sem kel majd! - és végre a mai napon először láttam a fiamat mosolyogni, méghozzá nem is akárhogy. Szélesen mosolygott, a szemei pedig csillogtak. Odaszaladt hozzám, én pedig felkaptam.
- Mama, nézd csak mit csinált a papa! - kiáltott a konyhába, mire Hikari is megjelent. Teljesen ledöbbent mikor meglátott és könnybe lábadt a szeme. Letettem Ryo-t és magamhoz öleltem.
- Annyira büszke vagyok rád, de ezt már nem kellett volna megtenned Ryosuke!
- Csak nézz rá, milyen boldog! Pont ez volt a célom, boldoggá tenni. Nem számít, hogyan nézek ki, ha őt boldoggá tehetem. Egyébként is te így is szeretsz engem, igaz?
- Hát persze, hogy szeretlek kis haj nélküli szerelmem! - puszilta meg a homlokom, mire magamhoz húztam és megcsókoltam. Végre semmi sem álhatott az útunkba ahhoz, hogy megejtsük a pikniket.

2.évad 6.rész

A tegnap estém Hikari-val csodásan alakult. Végre kicsit kettesben lehettünk és egy rövid időremegfeledkezhettünk a fiúnk betegségéről. Ez azonban nem tartott sokáig, ugyanis hajnalban hívott az anyám, hogy Rytoa nem akarja abbahagyni a sírást. Gyorsan összekaptuk magunkat és már indultunk is az anyámékhoz. Nagyon féltem, hogy valami komoly baja van, mert csak akkor sír ha fáj valamije, vagy megijed valamitől. Miután megérkeztünk, egyből az én régi szobámba mentünk, ahol Ryota aludt. Ő még mindig a sorokba kuporodva sírdogált.
- Mama, papa! - szipogott és  nyújtotta felénk a kezét. Hikari felvette és magához ölelte.
- Kicsim, mi a baj? 
- Azt álmodtam, hogy angyal lettem, de én nem akarok az lenni, kisfiú akarok maradni! - szipogta, mire Hikari leült vele az ágyra, én pedig melléjük ültem
- Ne butáskodj, nem lesz belőled angyal! - simogattam meg a fejét, mire a sírása kicsit alább hagyott.
- Ugye itt alszotok velem? Félek egyedül maradni! - biggyesztette le a száját. Mivel soha nem tudnánk nemet mondani neki, végül Ryo középre feküdt, mi pedig két oldalra és úgy igyekeztünk aludni. Kózben észrevettem, hogy Hikari-nak potyognak a könnyei, ezért letöröltem az arcáról és megszorítottam a kezét. Tudom, hogy retteg, ahogyan én is de megígértük, hogy az ő érdekében megpróbálunk erősnek látszani.
Másnap szerencsére nyugodtan indultunk a kórházba. A lányok is nagyon örültek, amiért ott voltunk. Miután elvittük őket az oviba, indultunk is a kórházba. Ma már Ryo könnyebben kezelte a dolgot mint eddig, így könnyebben indult a napunk.
- Hé, Ryo mi lenne, ha a papa elmenne és hozna neked sütit Kei bácsitól?
- Oké papa, de siess vissza! - megpusziltam őt is és Hikarit is, majd mentem is a cukrászdába. Kei helyett most Momo-chan volt ott.
- Ryosuke-kun, örülök, hogy látlak! Hogy vagytok?
- Jól vagyunk, bár Ryo reggel eléggé nyűgös volt, de szerencsére már megnyugodott. Kérhetnék néhány eperhabos tortácskát? Szeretném meglepni vele a fiamat.
- Persze, mindjárt elkészítem, addig várj itt kérlek! - leültem az egyik asztalhoz és vártam. Mikor Momo-chan elkészült, a kezembe nyomta a sütis dobozt és egy ajándék tasakot is.
- Mi ez? - néztem rá a tasakra.
- Egy kis ajándék Ryo-kunnak. Kérlek mond meg neki, hogy drukkolunk neki!
- Rendben és nagyon köszönöm! - miután elköszöntem tőle, visszamentem a kórházba. Ott azonban már nem voltunk egyedül. Ryota ágya mellett, egy számomra vadidegen, barna hajú lány ült, kb Hikari-val egyidős lehetett, az ölében pedig egy két év körüli kisfiú ült.
- Papa! - kiáltott fel Ryo, mikor meglátott. A szeme csillogásából láttam, hogy boldog és csak ez számított.
- Elnézést! - biccentettem egyet a fejemmel és bementem. Az ismeretlen lány felállt és viszonozta.
- Araki Yuko vagyok, a szomszéd szobában lakom a kisfiammal! - ránéztem a kisfiúra, akinek ki volt pirulva és látszott, hogy hullani kezdett a haja. Odaléptem hozzá és megsimogattam az arcát.
- Milyen aranyos. Hogy hívják? - néztem rá Yuko-chanra.
- Kou a neve. Az apja elhagyott mikor őt vártam, szóval születésétől kezdve egyedül nevelem.
- Yuko-chan bármikor jöhetsz, legalább a feleségemnek is lesz társasága, ha már el sem mozdul innen! - Hikari olyan vörös lett mint a rák és ez nagyon tetszett. Imádtam őt zavarba hozni.
- Akkor ha nem bannátok, még maradnék egy kicsit. Hikari-channal épp az esküvőtökről beszélgettünk. Hihetetlen, hogy ebben a kórházban házasodtatok össze!
- Nos ige, szerencsére a bátyám barátai elintézték nekünk az esküvőt. Tényleg öcsi, ezt Momo-chan küldi! - adtam neki oda az ajándék tasakot.
- Éljen! - vett ki belőle egy focimezt és magához szorította. Mama, segítesz felvenni? - nyomta vidáman Hikari kezébe a mezt, mire elnevettük magunkat. Míg Hikara a fiúnknak segített felvenni a mezt, addig felhívtam Yuto-t, hogy nincs-e kedve benézni. A munkája miatt úgyis sokat tölt gyerekekkel, szóval a keresztfiára is szívesen vigyázz ha úgy adódik. Szerencsére igent mondott, szóval nekem is lesz társaságom. Szerettem volna ha Ryo-nak meglepetés lesz, szóval még Hikari-nak sem meséltem róla. Úgy fél óra múlva meg is érkezett Yuto.
- Ryosuke, jöttem ahogy hívtál! Ki ez a bombázó- mutatott a szemével Yuko-chanra, mire elmosolyodtam.
- Ő Yuko-chan a szomszéd szobában lakik a kisfiával.
- Milyen aranyos! - áradozott, amit Yuko-chan is észre vett és alaposan elpirult. Biztos azt hitte, hogy róla beszél Yuto.
- Araki Yuko vagyok! - vigyorgott rá Yutora, amit ő viszonzott is.
- Milyen aranyos! - csipkedte meg Kou arcát Yuto, miközben a szemét le se vette Yuko-chanról. Azt hiszem itt szerelem várható! Végül Yuto is maradt egy ideig, amitől Ryo csak még boldogabb lett. Végül, mikor lecsöpögött a gyógyszer, elköszöntünk Yuko-chantól és hazamentünk. Ott azonban továbbra sem lehettünk magunkban.
- Öcsi, de jó látni téged! - a két bátyámon kívül Hikaru, Kei valamint Kota is ott voltak. Szóval ezért nem volt ma Kei a cukrászdában.
- Ti meg mit kerestek itt?
- Yuyan hívott meg minket! Ember eszméletlen ez a ház! - veregette meg a vállam Hikaru, mire csak megforgattam a szememet. Hiába, ezek sosem fognak megváltozni. Végül mind maradtak vacsorára és az este további része kellemesen telt.