2018. november 17., szombat

2.évad 13.rész

Az elmúlt napok csendesen teltek. Szerencsére sikerült elmagyaráznom a gyerekeknek, hogy a mellékhatás nem feltétlenül jelent rosszat. Bár lehet, hogy csak ezt akartam bemagyarázni magamnak is. Tény, hogy borzasztó fájdalmakon fog a fiam keresztülmenni, az elkövetkezendő hónapokban és már előre félek ettől. Az egyetlen reményem, hogy Ryo továbbra is jól fogja viselni a kezeléseket és nem akarja majd feladni, ahogyan én is tettem jó párszor, mikor beteg voltam. A másik ami miatt nagyon aggódom, az Hikari állapota. Nagyon félek, hogy a túl sok idegeskedés árthat a babának. Nem bírnám ki, ha el kéne veszítenünk a kisbabát, akit mindenki már nagyon vár. A mai napunk nyugodtan indult. Hikari csinálta a reggelit, míg a lányok az asztalnál rajzoltak. Egyedül Ryo volt az, akit nem láttunk. Furcsa volt, hiszen általában mindig itt sündörög körülöttünk.
- Drágám, mi lenne ha szólnál Ryo-nak, hogy kész a reggeli? - nyomott egy puszit az arcomra Hikari, mire bólintottam egyet.
- Ryo, gyere kész a reggeli! - kiabáltam, de válasz nem érkezett. Eléggé megijedtem, de végül megint szóltam neki. - Ryo, ha nem sietsz, nem kapsz reggelit!
- Megyek, papa! - hallottam meg a hangját. A legnagyobb félelmem vált valóra, mikor megláttam a fiamat. Ryo ugyanis képtelen volt talpra állni és csak húzta maga után a lábait. Tudtam, hogy ez az újabb mellékhatás, mégis alig bírtam a szemébe nézni. Hikari rögtön letette a tányért és felkapta Ryo-t, a földről. - Mama, miért nem mozog a lábam? - nézett szomorú szemekkel ránk. Látszott, hogy nagyon össze van zavarodva. Nem tudtam mit mondani neki, így Hikari segített ki.
- Tudod kicsim, ez csak azért van, mert növésben vagy! De ne aggódj, nem fog sokáig tartani! - hebegte, én pedig csak bólintottam. Talán ez egy időre meg fogja őt nyugtatni.
- Akkor majd velünk is ez fog történni papa? - kérdezte Saya, mire felsóhajtottam. Remek, kellett nekünk hazudnunk.
- Na jó, most együnk szépen és utána elmegyünk a doktorbácsihoz, hogy megvizsgáljon! - átvettem Hikari-tól Ryo-t és leültettem a székére. Reggeli után Yuya is betoppant és felajánlotta, vigyáz a lányokra, míg mi a kórházba megyünk, Hikari is el akart minket kísérni, szóval hárman mentünk. Miután megérkeztünk, bementünk Kuroda-sensei irodájába.
- Nocsak, hogy van a kedvenc betegem? - mosolygott rá Ryo-ra, aki kicsit összébb húzta magát.
- Nem tudom mozgatni a lábamat! A papa és a mama azt mondták azért, mert növésben vagyok. Igaz ez doktor bácsi?
- Igen persze, ne aggódj. Mindjárt kapsz egy kis gyógyszert és meglásd már nem is fog zavarni. - végül Ryo szobájába mentünk, ahol rákapcsolták az infúzióra, az egyik nővér pedig rákötötte a gyógyszereket.
- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztuk! - suttogtam a doktornak.
- Ugyan már, néha jobb nem minden dolgot közölni velük. Nem kell, hogy még jobban megijedjenek. Ne aggódjatok, néhány nap és el fog múlni. - ebben reménykedtem én is. Nem akartam, hogy a fiam, még a kelleténél is jobban aggódjon. Délután egy kis meglepetés várt minket, jobban mondva Ryo-t.
- Hello, mindenkinek! - jelent meg Kei az ajtóban, mögötte pedig Hana-chan volt, aki egy kis csokrot szorongatott a kezében.
- Kei bácsi! - kiáltotta boldogan a fiam, ám mikor meglátta, hogy Hana-chan is ott van, a szemei elkezdtek csillogni.
- Tessék, ezt neked szedtem! - motyogta a kislány és Ryo-nak adta a csokrot.
- De a fiúknak kell virágot adni, nem pedig a lányoknak! - csodálkozott, mire elnevettük magunkat.
- Igen, de a papa azt mondta, hogy attól jobb lesz a kedved, ezért szedtem neked virágot+ Ugye ma ki fognak engedni? - mászott fel a fiam mellé, Ryo pedig megrántotta a vállát.
- Azt nem tudom. Papa, mikor fogok meggyógyulni?
- Nemsokára, csak légy türelemmel!
- De ha nem tudom mikor gyógyulok meg, hogyan fogom feleségül venni Hana-chant? - nézett rám nagy szemekkel, mire a kislány elpirult. A két apróság nagyon jól mulatott együtt és nekünk is volt alkalmunk beszélgetni, Igyekeztem Kei-t kifaggatni Yuya-ról, tekintve, hogy az egyik legjobb barátja, de nem igazán akart elárulni semmit. Sejtem, hogy titkol valamit, csak arra lennék kíváncsi, hogy micsodát. Miután Kei és Hana-chan elmentek, Ryo nekilátott a délutáni csendes pihenőnek. Én addig Hikari-val beszélgettem.
- Drágám, ugye hamarosan tényleg meggyógyul a fiúnk? - nézett rám Hikari, mire felsóhajtottam.
- Fogalmam sincs, de bízzunk benne, hogy igen. Tényleg, szerinted kisfiúnk lesz, vagy kislányunk?
- Hmm, szerintem fiú lesz és akkor majd Ryo biztosan őt fogja ajnározni. 
- Nem is baj az, legalább végre öröm is lesz a családban a sok szenvedés után! 
- bízzunk benne, Ryosuke, bízzunk benne!

2018. november 4., vasárnap

2.évad 12.rész

A napok egyre gyorsabban teltek és mire észrevettük volna, már a tél küszöbén voltunk. Persze a gyerekek egyre türelmetlenebbül várják a telet, elvégre jön a karácsony és lesz hó, szóval ez lesz számukra a paradicsom. Ryo persze kivétel. Lassan elérkeznek a mellékhatások, így a kis törpének még nagyobb kihívásokkal kell majd szembenéznie. Félek a reakciójától. Én se reagáltam túl jól, de ő még kicsi és másképp reagál a dolgokra. Szerencsére eddig még minden rendben ment. Ma meghívtuk Yuko-chant ebédre, hogy ne legyen egyedül. Kou-kun nevelése úgyis lefárasztja, meg aztán Hikari-val nagyon megkedvelték egymást. Amíg Hikari-val az ebédet csináltuk, a gyerekek ott teáztak a konyhában. A lányok minden dologba bele tudják vonni az öccsüket, legyen az bármilyen lányos dolog. Ryo nagyon ragaszkodik hozzájuk, ami egy kicsit zavar. Jobban örülnék ha lennének barátai akivel játszhat és akiket át hívhat magához. Persze tudom, hogy ez most a betegség miatt lehetetlen. Miután elkészültünk az ebéddel, vártuk, hogy Yuko-chan megérkezzen. Mikor megérkezett beendegtük.
- Köszönöm a meghívást, remélem nem késtem el!
- Ugyan már, köszönük, hogy eljöttél! Azt hiszem a lányokat még nem ismered. Lányok, gyertek köszönni! - kiabáltam a gyerekeknek, akik már az asztalnál ültek.
- Mi történt papa? Milyen szép a néni! - csodálkozott Saya, mire elmosolyodtunk.
- Ti vagytok Sora és Saya, igaz? - a lányok bólintottak és közelebb jöttek.
- A néni a mama barátja? - kérdezte Sora.
- Igen, de nem vagyok néni! Hivjatok csak Yuko-nak, rendben?
- Papa, mikor eszünk végre?
- Menjetek az asztalhoz és akkor eszünk, rendben? - nem kellett nekik kétszer mondani, már szaladtak is. Mikor Ryo meglátta Yuko-chant, elmosolyodott. Miután leültünk, nekiláttunk az ebédnek.
Nagyban ebédeltünk, mikor Ryo letette a villát.
- Mi a baj picur? - bökte meg a hasát Hikari.
- Mama, miért nem sóztad meg az ennivalómat? - ezt nagyon furcsáltam, így belekóstoltam az ebédjébe, ami nagyon ízletes volt. Azonnal tudtam, hogy mégis mit jelent ezt. Kétségbeesve néztem rá Hikari-ra, amit Ryota is észrevett és lelökte a földre a tányérját, ami ripityára törött.
- Papa, miért nincs íze az ennivalónak! - kiabálta és elsírta magát. - Most meg fogok halni ugye? Hazudtatok a mamával, azt mondtátok hogy a kistestvérem majd segít, de nem is igaz! - ránéztem Ryora majd a lányokra, akik csak kicsire voltak a sírástól.
- Ryo öcsi meg fog halni? De azt mondtátok nem fog! Miért hazudtatok nekünk! - kész káosz alakult ki. Hiába akartuk nyugtatni őket, csak tovább sírtak. Elpattant nálam valami az biztos, mert hangosan rájuk kiáltottam.
- Elég legyen! - a hangomtól a gyerekek összerezzentek. Soha nem emeltem fel a hangomat, de muszáj volt valahogy lecsillapítanom őket. - Gyere ide! - néztem rá Ryo-ra, aki kissé rémülten odajött hozzám. Felvettem és az ölembe ültettem.
- Papa, most haragszól rám? - Figyelj picur, tudom, hogy mennyire félsz, de hidd el az, hogy nem érzed az étel ízét azt jelenti, hogy hat a gyógyszer amit kapsz és ez jót jelent.
- Akkor nem fogok meghalni?
- Persze, hogy nem kicsim.  Nyugodj meg, jó? - bólintott és a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Szeretlek Papa, ne haragudj rám, jó? - nézett rám boci szemekkel, mire nyomtam egy puszit a homlokára.
- Mi lenne, ha felmennétek és pihennétek egy kicsit? - a gyerekek megköszönték az ebédet és Hikari-val együtt felmentek.
- Ne haragudj a kis közjátékért! Általában nem szoktak így viselkedni.
- Ne aggódj, igazából csodállak amiért így meg tudod őket nyugtatni. Remélem majd én is ilyen szülő tudok lenni, mint te! - Yuko-chan elmosolyodott, majd miután elköszöntünk egymástól, hazament. Én felmentem a szobánkba, ahol Hikari feküdt az ágyon, a gyerekek pedig ott aludtak körülötte.
- Látom sikerült elaltatnod őket! - közelebb mentem hozzá és megcsókoltam.
- Nagyon jó apa vagy, ugye tudod? Nálad jobb példaképünk nem is lehetne!
- Csak arra gondoltam, hogy meg kell nyugodjanak. Nem szeretem őket szenvedni látni, ahogy téged sem!
- Nem fekszel ide hozzánk? - bólintottam, majd felvettem Ryo-t és egy kicsit alrébb raktam. Lefeküdtem Hikari mellé és engem is elnyomott az álom.

2018. október 14., vasárnap

2.évad 11.rész(Hikari)

A tegnapi ijedséget szerencsére nyugalom váltotta fel. Ryo kezdett jobban lenni, bár éjszakára bent tartották őt megfigyelésen. Másnap hajnalban feltettek neki egy újabb adag gyógyszert, így már reggel elhagyhattuk a kórházat. Ryosuke-t megkértem, hogy most had maradjak egy kicsit kettesben Ryo-val. Tudom, hogy ő már elmagyarázta neki a dolgokat, de szerettem volna én is beszélni vele, ha felébred. Reggel, Ryo ott feküdt a mellkasomon, így amíg ő aludt én is igyekeztem kipihenni magam.
- Mama, a kisbaba miért van a hasadban? A papa azt mondta sokáig lesz ott, pedig már előbújhatna!
- A baba még nagyon pici, szóval azért, hogy nyugodtam megnőhessen és ne legyen semmi baja, a hasamban kell, hogy legyen!
- Akkor én miért nem mehetek a hasadba anya? Akkor nem lennék beteg se.
- Te már túl nagy vagy ahhoz, hogy bekerülj oda, de ne aggódj, mert a baba majd segít neked meggyógyulni, oké? A kistestvéred majd meggyógyít téged, meglásd! - nyomtam egy puszit a tarkójára, majd egy picit feljebb csúsztam.
- Mama, szerinted a baba hallja amit mondok neki?
- Talán igen. - erre Ryo feltápászkodott és a hasamra hajtotta a fejét.
- Baba, ne haragudj, amiért olyan csúnyákat mondtam rólad, de a papa már elmondta, hogy nem vagy rossz, szóval nőj meg gyorsan és gyere ki, jó? - elkezdte simogatni a hasamat, miközben épp a babához igyekezett beszélni. Elmosolyodtam és egy picit megemeltem Ryo állát.
- Ugye tudod, hogy nagyon jó dolga lesz melletted? nyomtam egy puszit az orra hegyére, mire a nyakamba csimpaszkodott.
- Szeretlek mama!
- Én is téged, picur! Hé, mi lenne ha elmennénk reggelizni? A papa meg a lányok már biztosan lent vannak. - nem kellett neki kétszer mondanom, már szaladt is le a konyhába. Erre kicsit szükségem volt, mert már túlságosan is kifáradtam.
- Nagyon kifárasztott? - jött be Ryosuke a szobába.
- Az nem kifejezés. Mikor lett ilyen fárasztó minden? - felkeltem a ágyból és igyekeztem rendbe szedni magam.
- Sikerült beszélned vele?
- Igen és képzeld már nagyon várja, hogy a kistestvére megszülessen!Ne aggódj, már ennyit Ryosuke! - elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szája szélére.
- Na jó, menjünk le és reggelizzünk, aztán majd kitaláljuk mi lesz később! - lementünk a gyerekekhez, akik már türelmetlenül várták a reggelit. Igazából pont olyan volt, mint minden átlagos reggel. Szerencsére ma hétvége van, így a gyerekeknek sem kell mennie az óvodába, így együtt lehet az egész család. Reggeli után megbeszéltük, hogy én ma Ryo-val, a férjem pedig a lányokkal lesz egy kicsit ami amúgy is ritkaság nálunk.
- Mama, te leszel a hercegnő és én fogok vigyázni rád jó? - harsogta Ryo, miközben felmentünk a szobába.
- Hé, én nem szeretem, ha elkényeztetnek!
- De én most el foglak és kész! - mérgesen karba tette a kezét, én pedig elnevettem magam. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít az apjára. Nem csak a külseje, hanem a viselkedése is egy az egyben az apja. Végül is rábólintottam a dologra, ha ez boldoggá teszi, akkor csinálja csak nyugodtan. Végül megállapodtunk abban, hogy mesélek neki, az legalább kicsit megnyugtatta és már nem volt annyira izgága. A mesélés után Ryo elaludt, vele együtt pedig én is. Nagyon kifárasztó három gyereket nevelni, pláne ha terhes is az ember. Persze nem panaszkodhatok, hisz csodálatos gyerekeim vannak, ráadásul Ryosuke is nagyon sokat segít nekem. Mire felébredtünk, már ebédidő volt, Ryosuke pedig bejött a szobába.
- Na, megcsináljuk az ebédet? - nézett rám azzal a csábos mosolyával, de Ryota-nak ez nem tetszett.
- Apa, most neked kell megcsinálnod az ebédet, mert a mamának vigyáznia kell a babára, hogy Ryo meggyógyulhasson, ugye? - Ryosuke-t meglepte a dolog, de elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Ryo szemei megtelnek könnyekkel.
- Hát persze, hiszen az a legfontosabb, hogy meggyógyulj! - felkapta a földről és nyomott egy puszit az arcára.
- Na, akkor vigyázz a mamára, rendben?
- Jó papa, szeretlek! - végül Ryosuke elment megcsinálni az ebédet, én pedig újfent ki voltam téve a fiúnk kényeztetésének. Az elején még élveztem, de a végén már kicsit kényelmetlen volt. Persze ezt nem mondtam meg neki, mert nem akartam őt megbántani. Ryo elég ragaszkodó típus, szóval mindig kell lennie mellette valakinek akibe csimpaszkodhat. Egyrészt talán egy kicsit elkényeztettük, másrészt elég visszahúzódó, szóval nem igen vannak barátai. Még szerencse, hogy itthon egyáltalán nem ilyen, be nem áll a szája és általában mindig mosolyog. Persze azért neki is votlak rossz napjai, főleg mostanában a betegsége idején. Elég sokszor sír és ingadozik a hangulata. Egyszer még boldog és nevet, máskor pedig sír és fél attól, hogy meg fog halni. Persze ez ilyenkor érthető. Annak idején Ryosuke is ilyen volt, szóval már megtanultam kezelni a dolgot.
- Mama, mikor lesz kész az ebéd? - nyafogott Ryo, mire megráztam a fejem.
- Mi lenne, ha lemennénk és megnéznénk, hogy áll apa? - ennek hallatára Ryo már rohant is előre. Úgy sietett, hogy féltem megbotlik és leesik a lépcsőről. Persze hiába mondanánk neki, ugyanúgy fogja csinálni, mint eddig. Mikor lementünk, láttuk, hogy az asztal tele van süteményekkel és teával, a lányok és Ryosuke pedig a konyhában sürgölődtek. Szóval ötórai teára készülnek?
- Mama, nézd mennyi süti van itt! - Ryo vigyorogva kapkodta a szemét a sokféle sütemény között.
- Hát remélem ezzel majd mindenki jól lakik! - Ryosuke kihúzta a széket, én pedig leültem.
- Papa, ugye mézes kekszet is csináltatok?
- Hát persze, hogy csináltunk!
- Akkor extra adagot kérek! - már nyúlt is volna a sütis tálba, de Saya ellökte a kezét.
- Hé, mi is akarunk enni belőle, ne edd meg az egészet! - duzzogta Sora is, nekem pedig el kellett fojtanom a nevetést. Végül a gyerekek megbékéltek és nyugodtan fejeztük be a sütizést.

2018. október 3., szerda

2.évad 10.rész

A tegnapi nap, tényleg csodálatos volt. A tudat, hogy lesz még egy gyermekünk, aki ráadásul megmentheti a fiúnk életét, tényleg a legjobbkor jött. Bár osztottam Hikari véleményét azzal kapcsolatban, hogy nehéz menet lesz a gyerekekkel. Mivel Ryo alapjáraton nagyon félénk és visszahúzódó, jobbára csak velünk lenne. Ha ez még nem lenne elég, még azt is érezheti, hogy le akarjuk őt cserélni a kisbabára. Mindenesetre nem halaszthatjuk tovább, muszáj lesz elmondanunk nekik, hogy hamarosan kistestvérük fog születni. Viszont nem akartuk elsietni a dolgokat, ezért kitaláltuk, hogy előtte elvisszük őket az állatkertbe, hátha ez feldobja őket a nagy hír előtt. 
- Ryosuke, mond, hogy nem lesz semmi baj és a gyerekek el fogják fogadni a dolgot!
- Ne aggódj drágám, minden rendben lesz, el fogják fogadni és örülni fognak a hírnek. - megsimogattam az arcát majd megcsókoltam. Miután elkészültünk, mentünk is a gyerekekért.
- Mama, Papa!  - mindhárman boldogan szaladtak oda hozzánk. Jó érzés volt látni, hogy ennyire boldogak és nem foglalkoznak már Ryo betegségével.
- Na gyerekek, mit szólnátok hozzá, ha ma elmennénk az állatkertbe? - kérdezte tőlük Hikari, mikor már a kocsiban voltunk.
- Lesznek majd kiscsibék is ugye? - kérdezte csillogó szemekkel Ryo, mire megráztam a fejem.
- Félek a kiscsibéket, nem az állatkertben fogod megtalálni.
- De olyan aranyosak! - lehajtotta a fejét, én pedig elmosolyodtam.
- Sok aranyos állat lesz ott, meglásd! - erre megnyugodott és már mehettünk is. Előtte még hazamentünk, ahol csomagoltunk szendvicset és teát, úgy indultunk az állatkertbe. A gyerekek már nagyon türelmetlenek voltak, alig bírtuk őket lecsitítani. Miután megérkeztünk, már rohantak is befelé. Azt se tudták hirtelen, hol is kezdjék. Végül először, a medvékhez mentünk.
- Az a maci olyan, mint Ryo öcsi! - mutatott Sora az egyik medvebocs felé, aki épp a szüleivel akart játszani. Felnevettem, ugyanis valóban meg volt a hasonlóság. Szerencsére a gyerekek nagyon jól érezték magukat. Főleg Ryo, aki miután meglátta az állatsimogatóban a kiscsibéket, rögtön odaszaladt hozzájuk.
- Éljen, kiscsibék! - elkezdte kergetni őket és miután elkapta az egyiket, az arcához akarta dörgölni, én azonban odaszaladtam és kikaptam a kezéből az állatot.
- Picur, ezt nem szabad! Tudom, hogy nagyon szeretnéd, de nem szabad elkapnod semmit sem, különben nem fogsz meggyógyulni!
- Akkor meg fogok halni? - elsírta magát, nekem pedig bűntudatom lett. Felkaptam a földről és magamhoz öleltem.
- Ne beszélj zöldségeket, meg fogsz gyógyulni, picur! Hiszel a papának, ugye?
- Igen, papa, de nagyon félek!
- Tudom, de a mamával itt vagyunk és vigyázunk rád, jó? - bólintott és megtörölte a szemét. Hikari és a lányok előtt igyekeztünk úgy tenni mintha nem történt volna semmi. A lányok az öccsükkel szaladtak az oroszlánokhoz, Hikari viszont egyből rájött, hogy valami nem stimmel.
- Ryosuke, mi történt? Láttam, hogy Ryo nagyon sírt.
- Magához akarta ölelni az egyik csibét, de rászóltam, hogy nem szabad mert a végén nem fog meggyógyulni. Erre ő sírva azt kérdezte tőlem, hogy meg fog-e halni? Borzasztóan éreztem magam, Hikari! Akárhogy is igyekszem őt boldoggá tenni, a végén úgyis szomorú lesz!
- Erről nem te tehetsz Ryosuke! Most menjünk, meglásd nem lesz semmi baj! - teljesen igaza volt. Nem akartam, hogy a szomorúság eluralkodjon rajtam. Még egy ideig maradtunk, aztán hazamentünk. Most jöhetett a nap nehezebbik része, mikor is el kellett magyaráznunk a gyerekeknek, hogy kistestvérük fog születni.
- Gyerekek, a papával szeretnénk nektek mondani valamit! - Hikari ölébe Ryo ült, a lányok pedig az enyémbe.
- Mi az mama, valami meglepi? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Saya, mire bólintottunk egyet.
- Gyerekek, nemsokára lesz egy kistestvéretek! - a lányok mosolygtak és úgy látszott örülnek, ám Ryo csak nézett maga elé.
- Kicsim, mondj valamit! - bökte meg Hikari Ryo hasát.
- Nem akarom! Azért lesz babátok, mert én meg fogok halni ugye? - kiabált rá Hikari-ra és leugrott a lábáról.
- Ryo, ne beszélj így a mamával! - szóltam rá, de ő csak megrázta a fejét.
- Ti nem is szerettek engem és le akartok cserélni! Utállak titeket! - azzal sírva kiszaladt az ajtón. Hiába futottam utána, mert mire kiértem a házból, ő már nem volt sehol. Biztos voltam benne, hogy nem mehetett messzire, inkább elbújt valahol a ház körül. Sajnos esni kezdett, nekem pedig gyorsan be kellett mennem, hogy keressek egy esernyőt. Sietnem kellett, hogy minél előbb megtaláljam a fiamat.
- Ryosuke, hol van Ryo?
- Fogalmam sincs, de meg fogom találni, ne aggódj!
- Miért kellett erőltetned, hogy mondjuk el neki? Barcsak ne hallgattam volna rád! - most először kiabált velem így. Tudtam, hogy csak ideges, ezért inkább nem reagáltam rá, csak kiszaladtam a házból, hogy megkeressem Ryo-t. Bevallom, fogalmam sincs, hova mehetett, de nem lehetett túl messze. Először a ház körül keresgéltem, de nem találtam meg őt. Végigjártam az utcákat és rettegtem, mert könnyen megbetegedhet ilyen időben. Végül az utolso hely ahová el tudtam menni, az a park volt. A legnagyobb félelmem akkor vált valóra, mikor a fűben fekve, megtaláltam a didergő fiamat, akinek folyt az orrából a vér.
- Ryo! - odaszaladtam hozzá és magamhoz öleltem.
- Papa, nagyon félek! - zokogta, mire a karomba kaptam és rohantam vele a kórházba. Mikor odaérkeztem, rögtön Kuroda-senseihez mentünk.
- Sensei, kérem segítsen!
- Mi történt Yamada-kun?
- Elszökött, miután megtudta, hogy Hikari gyereket vár és mikor megtaláltam már vérzett az orra! - Kuroda-sensei átvette tőlem, majd bevitte a szobájába és ott rákapcsoltám a gyogyszereket és az infúziót. Nagyon féltem, hogy valami baja eshetett, de szerencsére komolyabb baja nem lett.
- Yamada-kun, minden rendben? -jött be Yuko-chan a szobába
- Nos, azt nem mondhatnám! Kou-kun, hogy van?
- Szerencsére most nem volt nyűgös, így én is tudtam pihenni egy kicsit. Szeretnél most kettesben maradni a fiaddal?
- Ha nem haragszol, akkor igen! Valami fontosat kell mondanom neki! - végül magunkra hagyott minket. Amíg Ryo aludt, felhívtam Hikari-t, hogy megtaláltam a fiúnkat. Bár kértem, hogy nyugodjon meg és maradjon otthon a lányokkal, de nem tudta meggyőzni, ő is itt akart lenni. Szerencsére Ryota hamar felébredt.
- Papa, mi történt?
- Jaj, kis buta, miért kellett elszöknöd? Annyira féltem, mikor megtaláltalak téged és láttam, milyen rosszul vagy! - kibuggyantak a könnyeim, mire Ryo az apró kezeivel letörölte a könnyeim.
- Ne sírj papa, jó? Ryo volt a buta, nem a Papa!
- Annyira örülök, hogy nem lett semmi bajod, picur! Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Akkor nem fogtok lecserélni arra a babára?
- Még szép, hogy nem! Egy kicsit sem örülsz neki? Hiszen lesz majd egy nálad kisebb, akit babusgathatsz majd és akinek majd te leszel a nagy testvére!
- Tényleg? Akkor nem én leszek a kicsi? - erre felcsillant a szeme és elmosolyodott.
- Hát persze, hogy nem! Na most próbálj pihenni, nemsokára a mama is itt lesz! - Ryo behunyta a szemét és elaludt, én pedig kimentem a szobából. Láttam, hogy Hikari könnyes szemmel lépdelt, egyik lábáról a másikra. Magamhoz öleltem és belepusziltam a nyakába.
- Ne haragudj, amiért ilyen hülye voltam, nem gondoltam komolyan!
- Tudom drágám, hogy megijedtél, de ne aggódj, már vége! - így telt el végül ez a nap és szerencsére a gyerekek elfogadták, hogy lesz még egy testvérük.

2018. szeptember 15., szombat

2.évad 9.rész

A mai nap csodásan kezdődött. Ma van Hikari-val a barátság fordulónk. Egy különleges meglepetést készítettem, szóval remélem tetszeni fog neki. A gyerekek ma is Daiki-val lesznek, hogy kettesben lehessünk. Foglaltam asztalt egy étteremben, szóval a hangulat is meg lesz.
- Jó reggelt hercrgnőm! - simogattam meg az arcát, mire elkezdett ébredezni.
- Máris reggel van? Mit terveztél mára Ryosuke? - kérdezte még félálomban.
- Meglepetés, szóval siess és megtudod! - elmosolyodtam, majd bevittem neki a reggelit.
- Ryosuke, áruld el mit tervezel mára!
- Ha elmondom nem lesz meglepetés, szóval légy türelemmel! Egyébként, hogy érzed magad? Tegnap nem voltál túl jó formában.
- Már sokkal jobban, hála neked. Köszönöm, hogy nem vágtad a fejemhez, milyen hisztis vagyok.
- Mert nem is vagy az. Csak túl sok feszültség volt benned és ki kellett adnod magadból, ez természetes! Most inkább együk meg a reggelit, aztán irány a meglepetés! - reggeli után, elkezdtünk készülődni. A zsebembe rejtettem Hikari ajándékát, hogy biztosan meglepetés legyen. Miután elkészültünk, el is indultunk.
- Készen állsz a meglepetésre? - kérdeztem, miközben befogtam a szemét.
- Ryosuke, ne szórakozz! - hisztizett, mire elnevettem magam.
- Csak nem félsz?
- Nem, csak megijedtem! - Az étterem ahová mentünk különleges volt, ugyanis az egész szabadtéri volt, mint egy klassz piknik. Levettem a kezem Hikari szeméről, hogy ő is meg csodálhassa a látványt. - Ryosuke, ez gyönyörű! Olyan, akár egy piknik! - áradozott, én pedig elmosolyodtam. Jó érzés volt mosolyt csalni az arcára. Leültünk a nekünk kikészített asztalhoz és leadtuk a rendelést.
- Hihetetlen, hogy már 20 éve ismerjük egymást! - sóhajtottam fel.
- Igen, 20 évvel ezelőtt ismertem meg a legfélénkebb és legsírósabb fiút, akit csak ismertem! - felnevetett, én pedig felhúztam az orrom.
- Ez egyáltalán nem igaz! Nem is sírok annyit!
- Dehogyisnem, Ryosuke, túlságosan is érzékeny vagy! De nem baj, mert én pont így szeretlek! - elmosolyodtam és megcsókoltam. Elég ideges voltam, mert nem tudtam mit fog szólni az ajándékomhoz. Ebéd közben is rengeteget beszélgettünk. Nagyon jó volt egy kicsit nosztalgiázni a gyerekkorunkról. Már ovis korom óta ismerem őt és máig ő az egyetlen, akivel minden problémámat meg tudom beszélni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem ismerkedünk meg egymással. Még ha nem is jött volna össze köztünk ez az egész, biztosan ugyanolyan jó barátok maradtunk volna, mint eddig. Miután végeztünk az ebéddel, már csak a desszert maradt hátra. Beszéltem a pincérrel, már jó előre, hogy desszert helyett az ajándékomat rejtse a fedő alá, hogy tényleg igazi meglepetés legyen.
- Na, készen állsz a desszertre?
- Viccelsz velem? Mindjárt kilyukad a gyomrom annyit ettem!
- Ez nem olyan desszert, mint amire te gondolsz! - végül a pincér kihozta a tálat rajta a fedővel.
- Mi ez?
- Vedd le a fedőt és megtudod! - levette és alatta ott volt a kis vörös doboz, benne az eljegyzési gyűrűvel, amit neki vettem.
- Ryosuke, ez meg...? - kinyitotta és még a szája is tátva maradt. Elmosolyodtam és megfogtam a bal kezét.
- Tudom, hogy az esküvőnk nem olyan volt, amilyet te elképzeltél, ráadásul abban a hitben voltunk, hogy bármikor meghalhatok. Épp ezért szeretném, hogy mikor Ryo meggyógyul lenne egy olyan esküvőnk, amilyet csak szeretnél, a kórházon kívül. Ott lenne a családunk, a barátaink és akkor végre már nem kell azon aggódnunk, hogy elveszíthetjük egymást! Hikari, szeretnél másodjára is a feleségem lenni?
- Persze, hogy szeretnék, Ryosuke! - közelebb hajoltunk és megcsókoltuk egymást. Az ujjára húztam a gyűrűt, ő pedig egyre csak gyönyörködött benne.
- Ez tényleg csodálatos meglepetés volt Ryosuke! A hely, a gyűrű és a tény, hogy miért kaptam ezt a gyűrűt, minden olyan tökéletes!
- Na és mi van az én meglepetésemmel? Vagy azt akarod mondani, hogy én nem kapok tőled semmit?
- De igen, természetesen én is készültem neked valamivel, szóval gyere ide! - odamentem hozzá, majd kérte, hogy guggolja le hozzá. Miután ezt is megtettem, fogta a kezemet és a hasára simította. - Az én ajándékom itt növekszik a hasamban! - hirtelen szóhoz sem jutottam. Ez csak egy dolgot jelenthetett.
- Akkor ez azt jelenti, hogy...?
- Igen Ryosuke, babát várok! - madarat lehetett volna fogatni velem. Felrántottam a megszeppent Hikari-t és magamhoz öleltem. Nem érdekelt, hogy körülöttünk mindenki totál hülyének nézett minket, egyszerűen csak boldog voltam.
- Ez hihetetlen! Ez a kisbaba fogja majd megmenteni a fiúnk éltét, fel tudod ezt fogni?
- Az őssejt, hát persze! A baba köldökzsinórjában lévő őssejt, valóban segíthet abban, hogy Ryo biztosan meggyógyuljon. Úgy tűnik ez a kisbaba épp a legjobbkor fog érkezni!
- Már csak Ryo-nak kell kitartania addig, de biztos vagyok benne, hogy a fiúnk sokkal erősebb lesz, mint amilyen én voltam!
- Ne mondj ilyet, hiszen te is nagyon erős voltál, máskülönben, nem lennél itt.
- Csak miattad voltam erős. Hajtott előre a tudat, ha meggyógyulok, akkor majd boldogok lehetünk együtt, lesznek gyerekeink és együtt lehetünk! - láttam, hogy Hikari szemei könnybe lábadtak, ezért újból magamhoz öleltem. Lassacskán besötétedett, mi azonban még ott maradtunk. Az étterem egy domb oldalra készült, így leültünk egy fa alá és ott folytattuk tovább a beszélgetést.
- Ez a mai nap csodálatos volt, Ryosuke! Köszönöm, hogy elhoztál ide.
- Én köszönöm, hogy mindig mellettem vagy és, hogy csodálatosan neveled a gyerekeinket!
- Tényleg ne mondj ilyeneket, mert el fogom sírni magamat! Egyébként is, azért vagyok melletted, mert szeretlek és soha nem is akarlak téged elhagyni!
- Mostantól kérlek nagyon vigyázz magadra, rendben? Nem szeretném, ha a babának és neked bajod esne. Tudom, hogy nagyon aggódsz a fiúnkért, de szeretném, ha nem idegeskednél emiatt. Biztos lehetsz benne, hogy meg fog gyógyulni! - magamhoz húztam és nyomtam egy puszit a halántékára.
- Ugye tudod, hogy a gyerekekkel nem lesz ez egy könnyű menet, főleg Ryo-val nem. Félek azt fogja hinni, hogy le akarjuk majd cserélni őt, a kisbabára.
- Majd rá érünk akkor gondolni erre, ha elmondjuk nekik. Most inkább élvezzük még ki, hogy kettesben vagyunk! - bólintott, majd a fejét a vállamra döntötte. Valóban csodálatos nap volt e a mai és azt hiszem, sokkal több ilyen napunk is lehetne még.

2018. szeptember 9., vasárnap

2.évad 8.rész

Másnap reggel egyikünk se akart ki kellni az ágyból. Magamhoz húztam az ébredező Hikari-t és belepusziltam a nyakába.
- Bárcsak egész nap így maradhatnánk. - motyogta, mire elmosolyodtam.
- Ki mondta, hogy nem tehetjük meg? Mi lenne ha a gyerekeket elvinném Daiki-hoz és egy kicsit kettesben lennénk?
- Szerinted jó ötlet ez? Holnap vissza kell mennünk a kórházba és nem hiszem, hogy Ryo szívesen elmenne máshová.
- Drágám, nem tarthatjuk örökre itt. Addig kell élveznie, hogy szabad lehet, míg be nem kell költöznünk a kórházba, utána már úgyse járkálhat el a kórházból. Gondolj bele, mi lett volna, ha az anyám bezárt volna és nem tehettem kedvemre amit szerettem volna!
- Igazad van, butaságokat beszélek! - magam felé fordítottam, majd egy csókot nyomtam a szájára.
- Dehogy butaság, teljesen természetes, hogy félted őt, hiszen az anyja vagy! Akkor benne vagy, hogy ma egy kicsit kettesben legyünk? - bólintott, majd miután sikerült felkelnünk, a gyerekeket is felébresztettük. Közösen megreggeliztünk, majd a gyerekekhez fordultam.
- Na srácok, nincskedvetek ma Daiki bácsihoz menni? - a lányok nagyon örültek, de Ryo megrázta a fejét.
- Én nem akarok papa, itt akarok veletek maradni! - ült bele Hikari ölébe. Ránéztem a feleségemre, aki csak bólintott egyet. Ezek szerint tudta, most mi következik.
- Lányok, mi lenne ha addig összekészítenénk, mit visztek magatokkal? - Ryo-t az ölembe ültette, majd a lányokkal együtt kettesben hagyott minket.
- Miért mentek el a mamáék? Valami rosszat csináltam?
- Dehogyis kishaver, csak a mama szerette volna, ha kettesben beszélgetünk. Mesélj, mi bánt?
- A kórházban úgysem lesznek barátaim, viszont ti a barátaim is vagytok, ezért maradok inkább veletek, jó? - lebiggyesztette a száját, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Olyan édes és ártatlan még és ezt nagyon irigylem benne.
- Mi lenne, ha elmesélném hogyan barátkoztam össze Yuri bácsival?
- De Yuri bácsi a testvéred nem? Akkor hogyan lehet a barátod is?
- Nem mindig volt a testvérem. Mikor megismertem, még nem voltunk testvérek.
- Az meg, hogy lehet? Akkor a nővérkéim nem is a testvéreim?
- Ne butáskodj, persze hogy a testvéreid. Tudod, mikor egy kisbaba elveszíti a szüleit és már nincs aki vigyázzon rá, egy kedves pár akik szeretnének gyereket, magukhoz veszik. Pont ugyanez történt Yuri bácsival és velem.
- Akkor a nagyi megszerette és magukhoz vették?
- Valahogy úgy. Yuri a szobatársam volt és mivel mindketten egyedül voltunk, elkezdtünk beszélgetni egymással és a végén barátok lettünk. Aztán mire észbe kaptunk, már olyanok voltunk, mint a testvérek. Szóval nem kell félned attól, hogy nem lesznek barátaid, mert sose tudhatod mikor futsz bele egybe. Egyébként is, mi van Hana-channal? Ő talán nem a barátod?
- Nem papa, ő a szerelmem! - felcsillantak a szemei, mire elnevettem magam. Ryo már sokszor említette, ha nagy lesz akkor feleségül akarja venni.
- Tudod, nekem a mama volt az első barátom.
-Tényleg? De akkor, hogyan lett a feleséged?
- Csak később szerettünk egymásba. A lényeg, hogy attól még, hogy szereted attól lehettek barátok. Szóval ne félj attól, hogy nem lesznek barátaid, oké?
- Oké, papa! Akkor megyek a mamihoz! - leugrott az ölemből és vigyorogva szaladt a lányok után. Azt hiszem  nem ez volt az utolsó alkalom, hogy valamit el kellett mesélnem neki, de ez nem is baj, legalább ő ne kövesse el azokat a hibákat amiket én, mikor beteg voltam. Miután a gyerekek elkészültek, elköszöntem Hikari-tól és Daiki-ék háza felé vettük az irányt. Rég találkoztam már vele, neki is meg van a saját élete és nekem is. Miután megérkeztünk, bementünk. A gyerekek azonnal birtokba vették Yuma szobáját, így nekem volt egy kis időm beszélgetni Daiki-val.
- Mesélj, hogy bírja?
- Egész jól, bár olyan sok mindent nem ért még belőle, de azt hiszem jobb is, ha nem tudja még mi fog várni rá! Na és Yuma, még mindig focizik?
- Persze, le sem teszi a labdát amit tőled kapott! Egyébként nem gondolkoztál még azon, hogy megint megpróbálkozz a focival?
- Nem gondoltam rá. Most a legkevésbé sem vágyok arra, hogy távol legyek a családomtól. Ha ennek az egésznek vége, akkor majd gondolkodom rajta! - végül elköszöntem a gyerekektől és hazamentem. Elég rossz érzésem volt, bár magam sem tudtam pontosan miért.
- Megjöttem! - kiabáltam be, azonban választ nem kaptam. Először még azt gondoltam, hogy Hikari elaludt egészen addig, amíg be nem mentem a szobánkba. Mintha bomba csapott volna bele, az éjjeli szekrényről, az asztalról minden le volt söpörve a földre, a feleségem pedig a szoba közepén zokogott, a fiunk első fotóját szorongatva. Oda szaladtam hozzá és magamhoz öleltem.
- Elegem van abból, hogy erősnek kell látszanom, mikor egyáltalán nem vagyok az! - kiabálta, miközben egyre szorosabban csimpaszkodott belém.
- Sajnálom, amiért nem vettem ezt észre korábban! Olyan hülye vagyok! - erre könnyes szemekkel rám nézett és megsimogatta az arcomat.
- Nem a te hibád Ryosuke, de már nem bírom tovább! Annyira félek, hogy el fogjuk őt veszíteni, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, nem akarok még egyszer keresztülmenni ezen! - igyekeztem letörölni a könnyeit és ekkor vettem észre, hogy tüzel a homloka. A karomba kaptam és lefektettem az ágyra.
- Mindjárt jövök, csak hozok borogatást jó? úgy tűnik felment a lázad! - bólintott, én pedig a fürdőbe mentem. Mire visszaértem, Hikari már félálomban volt. Egy vizes rongyot tettem a homlokára, hogy levigyem a lázát.
- Ryosuke, ugye itt maradsz velem? - motyogta, mire lefeküdtem mellé és magamhoz húztam.
- Nem engedem, hogy tönkretedd magadat! Nem kell aggódnod, mert én itt leszek veled és együtt végigjárjuk ezt, ahogy korábban is tettük.
- Szeretlek Ryosuke!
- Én is szeretlek drágám! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd szép lassan mindketten elaludtunk.

2018. szeptember 6., csütörtök

2.évad 7.rész

Másnap elérkezett a hétvége, így Ryo-nak nem volt kezelése, illetve a lányoknak sem kellett óvodába menniük. Így úgy döntöttünk, tartunk egy családi napot. Délutánra terveztünk egy pikniket, így délelőtt míg a gyerekek játszottak, Hikari meg én előkészítettük az uzsonnát és mindent amit magunkkal akartunk vinni. Ryo viszont szomorúan betipegett a konyhába.
- Hé öcsi, mi a baj? - vettem fel és láttam, hogy mindjárt elsírja magát.
- A nővérkéim nem akarnak játszani velem!
- Na és miért nem?
- Azt nem tudom, de nem engedték, hogy játsszak velük! - erre elpityeredett. Hikari átvette tőlem és igyekezett megvigasztalni, majd együtt mentünk a lányok szobájába. Mindketten a sarokba kuporodva szomorkodtak. Nagyon furcsálltuk, mert ők hárman mindig is jól kijöttek egymással.
- Lányok, mi a baj? - nem válaszoltak, csak csendben ültek ott ahogyan eddig.
- Azt mondták az a baj, hogy beteg lettem! - motyogta az orra alatt Ryo, mire eszembe jutott valami. Hirona-val egymásra néztünk, majd elmosolyodtunk.
- Csak nem az a baj, hogy az utóbbi időben többet foglalkoztunk az öcsétekkel, mint veletek? - kérdezte tőlük Hikari, mire ránk néztek, azokkal a nagy szemeikkel.
- De hát igaz, nem? - kérdezte szomorúan Saya, Sora pedig csak bólintott.
- Na gyertek ide! - az ölünkbe ültettük mindhárom gyereket, majd a lányokra néztünk.
- Figyeljetek. Az, hogy az öcsétekre most jobban odafigyelünk, az nem azért van, mert titeket kevésbé szeretünk. Ha ti lettetek volna betegek, akkor veletek törődnénk többet. Nem számít, hogy mennyi időt töltünk veletek, ti akkor is a kis hercegnőink maradtok, jó? - nagyon büszke voltam Hikari-ra. Csodálatos anya és mindig képes elérni, hogy a gyerekek hallgassanak rá. Így történt ez most is.
- Akkor ugyanúgy szerettek minket is, mint Ryo öcsit? - nézett ránk, Sora, mire bólintottunk.
- Nővérkéim, akkor játszhatok veletek, ugye? - kérdezte Ryo félénken a nővéreitől, mire a lányok elmosolyodtak.
- Persze, te leszel a herceg és mi leszünk a hercegnők. Kapsz koronát is! - a lányok megfogták az öccsük kezét és átfutottak Ryo szobájába.
- Vajon kire emlékeztetnek engem ezek a gyerekek? - nézett rám Hikari.
- Rám ne nézz, a lányok egyértelműen a te nevelésed eredményei!
- Nem is rájuk gondoltam. Én ismertem egy ugyanennyire szégyenlős és sírós kisfiút, mint amilyen a miénk is. Csak tudnám, hogy a fenébe hívták! - elkezdett gondolkozni, mire lebiggyesztettem a számat.
- Ez nem ér, akkor még kicsi voltam!
- A középiskolába is? Az első nap be se akartál menni, mert attól féltél nem lesznek majd barátaid!
- Tudod, hogy alsóban se volt valami sok, szóval ne nevess ki.
- Csak arra akartalak rávilágítani, mennyire hasonlítotok egymással a fiúnkkal. Azt hiszem te többet mesélhetsz neki, mint én.
- Az lehet, de egy gyerek mindig az anyját szereti jobban és ez rendben is van, elvégre ő volt az aki életet adott neki. Már pedig téged komolyan van miért szeretni. Nagyon keményen dolgozol azért, hogy a gyerekek tisztességesen felneveld és ezért nagyon büszke vagyok rád. Nem csak csodálatos feleség, de csodálatos anya is vagy!
- Ne mondj ilyeneket, mert a végén még elsírom magam! - magamhoz öleltem és belepusziltam a nyakába. Nem tudom elégszer elmondani milyen boldog vagyok, amiért Hikari a feleségem és a gyerekeim anyja. Mindig ott volt mellettem, még a legrosszabb percekben is és ezt soha nem tudnám elégszer meghálálni neki. A nap délelőtt további része nyugodtan telt. Megebédeltünk, majd vártuk, hogy a gyerekek összerakják a játékaikat amiket hozni akarnak magukkal. Ryo azonban ismét szomorúan kullogott a házban.
- Öcsi, már megint mi a baj?
- Félek papa, nem akarok megcsúnyúlni, mert ki fognak nevetni!
- Hogy érted, hogy megcsúnyúlsz? Hiszen neked van a legaranyosabb arcod a világon.
- De ha már nem lesz hajam, akkor nagyon csúnya leszek! - és itt esett le az amit Hikari mondott nekem arról, mennyire hasonlítunk egymásra Ryo-val. Én is ugyanígy reagáltam arra, hogy ki fog hullani a hajam.  Úgy döntöttem nem hagyom, hogy a fiam magába zuhanjon, ezért kitaláltam valamit.
- Mi lenne, ha elmesélném én hogyan veszítettem el a hajam?
- Oké, papa! - leültem a kanapéra, ő pedig az ölembe ült.
- Tudod, az elején én is féltem attól, hogy kihullik a hajam és a mamának is nagyon sokat panaszkodtam emiatt. De ő azt mondta nem érdekl, hogy nézek ki, ő akkor is szeretni fog engem.
- Tényleg? - a fiam szeme felcsillant, ezt pedig jó jelnek vettem.
- Igen. Aztán mikor már nem bírtam tovább, hogy mindenki aggódik miattam, fogtam és én magam vágtam le. Tudod, hogy mit éreztem akkor? Hogy lezárult egy szakasz és onnantól kezdve még keményebben küzdöttem a betegség ellen és sikerült is legyőznöm!
- Nekem is sikerülni fog, ha levágom a hajam?
- Azért azzal még várj egy kicsit, jó?
- Rendben papa, de a fiúk az oviban úgy is ki fognak engem csúfolni. De legalább te meg a mami meg a nővérkéim szeretni fogtok úgy is. - végül visszakullogott a szobájába. Láttam, hogy bár megértette amit mondtam neki, de mégsem vidította fel a dolog, ezért valami mással kellet bizonyítanom neki, hogy én mellette állok. Bementem a fürdőbe és csak egyetlen lehetőség jutott eszembe, amivel mosolyt csalhattam az arcára.  Fogtam a nullásgépet és végigszántottam a fejemen. Csak az érdekelt, hogy a fiam boldog legyen és ha ehhez az kell, hogy megszabaduljak a hajamtól ismét, ám legyen. Mikor végeztem, nem akartam elfedni, ahogyan régen, azt akartam hogy Ryo lássa bármit megtennék érte.
- Papa? Mi történ a hajaddal? - kérdezte Ryo, mikor meglátott.
- Csak azt akartam, hogy lásd, hogy én sem szégyenlem, hogy már nincs hajam, szóval neked sem kel majd! - és végre a mai napon először láttam a fiamat mosolyogni, méghozzá nem is akárhogy. Szélesen mosolygott, a szemei pedig csillogtak. Odaszaladt hozzám, én pedig felkaptam.
- Mama, nézd csak mit csinált a papa! - kiáltott a konyhába, mire Hikari is megjelent. Teljesen ledöbbent mikor meglátott és könnybe lábadt a szeme. Letettem Ryo-t és magamhoz öleltem.
- Annyira büszke vagyok rád, de ezt már nem kellett volna megtenned Ryosuke!
- Csak nézz rá, milyen boldog! Pont ez volt a célom, boldoggá tenni. Nem számít, hogyan nézek ki, ha őt boldoggá tehetem. Egyébként is te így is szeretsz engem, igaz?
- Hát persze, hogy szeretlek kis haj nélküli szerelmem! - puszilta meg a homlokom, mire magamhoz húztam és megcsókoltam. Végre semmi sem álhatott az útunkba ahhoz, hogy megejtsük a pikniket.