2018. május 17., csütörtök

2.évad 3.rész

Másnap már nagyon ideges voltam, ugyanis ezen a napon volt Ryo első kezelése. Féltem, hogy nem fog túl jól reagálni a gyógyszerekre, elvégre még nagyon kicsi. Miután a gyerekek megreggeliztek és a lányokat elvittem az óvódába, Hikari-val és a fiúnkkal együtt a kórház felé vettük az irányt. Neki is Kuroda-sensei lesz az orvosa, mint annak idején nekem, benne ugyanis maximálisan megbízunk. Miután megérkeztünk, felkaptam Ryo-t, majd az onkológiára mentünk. Kuroda-sensei már a szobában volt ahol Ryo fog majd lakni mikor elkezdődnek a mellékhatások.Miután beértünk, le akartam ültetni Ryo-t, a székre de úgy csimpaszkodott belém, hogy képtelen voltam rá.
- Hé, öcsi mi a baj? - néztem rá, mire könnybe lábadt a szeme.
- Papa, ugye nem fogsz elmenni? - nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mire magamhoz öleltem.
- Dehogy megyek el. A mama meg én itt leszünk és fogjuk a kezedet, jó? - bólintott, mire Hikari meg én leültünk, Ryo-t, pedig a lábunkra ültettük, így mindketten ott voltunk mellette.
- Ryo-kun, apukád beszélt már arról mi fog történni?
- Azt mondta nem fog fájni, de tudom, hogy úgyis fog! - lebiggyesztette a száját, én pedig a szabad kezemmel letakartam a szemeit, hogy ne lássa mi történik. Pillanatok alatt, a tenyerem nedves lett a könnyeitől. Miután Kuroda-sensei végzett, eltört nála a mécses. - Apa, miért hazudtál? Ez nagyon fájt! - pityergett és nem engedte, hogy én fektessem be az ágyba. Kicsit elszomorodtam, ugyanakkor igaza is volt, elvégre én nem gyerekként lettem beteg. Ha az lettem volna, biztos én is ezt éreztem volna.
- Ryo, ne legyél ilyen a papával! - szólt rá Hikari, mire lehajtotta a fejét és felém nyúlt, én pedig felvettem.
- Ne haragudj papa, egy gyáva nyúl vagyok, igaz? - hogy én mennyire imádom azokat a boci szemeit. Egyszerűen mindig képes levenni a lábamról, legalább annyira mint a lányoké. Egyszerűen lehetetlen ellenállni nekik.
- Már, hogy lennél az? Meglásd, legközelebb már nem fog ennyire fájni.
- Reménytelen vagyok! - hajtotta a vállamra a fejét, én pedig óvatosan az ágyra fektettem, hogy a nővér rá tudja csatolni a gyógyszeres tasakokat az állványra.
- Ne butáskodj! Te vagy a papa meg a mama bátor kis hercege, igaz Ryosuke? - bólintottam, de Ryo megrázta a fejét.
- Én szuperhős vagyok, aki lányokat ment meg mint amilyen a mama is! - felcsillant a szeme, mi pedig elnevettük magunkat. Hiába a gyerekek már csak ilyenek, minden apró dologba valami nagyot képzelnek bele. - Papa, mikor mehetek haza?
- Amint a gyógyszerek lecsöpögtek a tasakból. Mi lenne, ha utána elmennénk a nővéreidért az óvodába?
- Az szuper lesz! - a reggel egészen jól telt. Ryo aludt egy kicsit, plusz tudtunk játszani is. Még dél előtt a drága kisöcsém is benézett hozzánk.
- Yuri bácsi! - kiáltott fel és a mosolya még szélesebb lett, mint eddig volt.
- Hoztam egy kis sütit. Ugye bátran viselkedtél?
- Igen és egy kicsit se sírtam!
- Hé, ez nem iga...- nem hagyta, hogy befejezzem, mert a kicsi kezét a számra tapasztottam. A kezét a sütis doboz felé nyújtotta, majd el is vette. A dobozban eperhabos kis torták voltak, amiket mindannyian imádunk.
- Apáé az első darab, mert nagyon bátor volt ő is! - kivett egy darabot, majd a kezembe nyomta. Én azonban, a szájába tettem az egyik kis tortát, amit nyammogva evett meg. Hiába, tényleg az én gyerekem. Miután Ryo elaludt, Chinen még én beszélgetni kezdtünk.
- Hogy vagy bátyus?
- Nem jól. Valahányszor csak belegondolok, hogy mennyi szenvedésen kell majd keresztülmennie szegénykémnek, összeszorul a gyomrom. Nem akarom, hogy úgy szenvedjen majd mint én!
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden jól fog menni és az unokaöcsémnek a lehető legkevesebb fájdalmon kell majd keresztülmennie! - elég jól elbeszélgettük az időt, ezért megkértem Daiki-t, hogy vigye haza a lányokat. Miután a gyógyszerek lefolytak, mi is hazamentünk. Daiki helyett viszont más várt bennünket.
- Üdv itthon! - nyitotta ki az ajtót Yuya, összekócolt hajjal. Az arca csupa liszt volt és az én kötényem volt rajta.
- Te meg mit keresel itt? Úgy volt, hogy Daiki hozza haza a lányokat. Tényleg, ők most mit csinálnák? - néztem körül, mert a lányoknak semmi nyoma nem volt.
- Épp a szobájukban babáznak. Egyébként jó hírem van. Itt fogok lakni veletek! - elvigyorodott, mire összeráncoltam a homlokom. Ryo közben a nővéreihez ment, így ő ezt nem hallotta.
- Na várjunk csak, mégis ki engedte meg? Egyáltalán mi van a saját lakásoddal?
- Hát, azt vissza kellett adnom, mert kiléptem az iskolából és nem maradt pénzem fizetni a lakást, így most se munkám, se otthonom! - húzta el a száját, mire segítettem neki levakarni az arcáról a lisztet.
- Engem igazán nem zavar, ha egy darabig itt kellene maradnia, így lenne valaki, aki vigyázna a lányokra! - ült le a kanapéra Hikari.
- Egyáltalán miért hagytad ott az iskolát?
- Az hosszú történet. A lényeg, hogy mostantól többször is élvezheted, az imádni való bátyád társaságát! - beljebb mentem és az orromat égett szag csapta meg.
- Mi ez a szag? - kérdeztem, majd elkezdtem körbeszaglászni és a konyha felé vezetett a szaglásom. A sütőbe egy nagy tálca takoyaki égett oda. Hát ez remek, még ezt is nekem kell elintéznem. Végül kitessékeltem a bátyámat a konyhából, így ő a gyerekekkel kezdett el játszani, én pedig addig csináltam egy másik adagot és azt tálaltam fel nekik. Még szerencse, hogy tudok főzni, mert ha a bátyámon múlna, akkor nem lenne belőle semmi. Vacsora után megcsináltuk a vendégszobát Yuya-nak, mi pedig Hikari-val lefektettük a kicsiket. Sajnos nem tudtunk túl sokat aludni, mert az éjszaka közepén Ryo sírására ébredtünk fel. Mindketten a szobájába szaladtunk, ahol Sorya és Saya ölelgették az öccsüket, aki épp ott pityergett az ágyban.
- Hé, mi történt? - ültettem az ölembe, mire a sírása alábbhagyott.
- Az álmodtam, hogy egy csúnya bácsi egy nagy tűt szúrt a kezembe és nagyon fájt és te meg a mama nem voltatok ott! - szipogott, mire nyomtam egy puszit a halántékára.
- Hékás, egy ilyen miatt nem szabad sírnod. Hiszen tudod, hogy a mama meg én soha nem hagyunk magadra! A papa kedvéért, most már aludj szépen, jó? - becsukta a szemét és lassan elaludt. A lányok nem akartak elmenni, ezért végül mind az öten átmentünk a mi szobánkba és összekuporodva aludtunk el az ágyban. Hikari jobbján és balján a két lány, a karjaimban pedig Ryo feküdt. Szerencsére sikeresen túléltük az első kezelést, de tudtam ez még csak a kezdet.

2018. május 13., vasárnap

2.évad 2.rész

A diagnózis után Hikari olyan rosszul volt, hogy kénytelenek voltak nyugtatókat adni neki, így kénytelen voltam én közölni a fiammal, hogy mi is vár rá pontosan. De hogyan is lehet elmagyarázni egy ilyen súlyos dolgot egy kisgyereknek? Hiszen úgysem értené meg a dolgot. Ezért úgy döntöttem, más szemszögből közelítem meg a dolgot és igyekszek szépíteni a dolgokon amennyire csak tudok. Ryo épp a kórteremben lévő ágyról lógatta le az apró lábait és a feje is le volt hajtva.
- Papa, emelte fel a fejét mikor meglátott, én pedig odamentem hozzá, felültem az ágyra és az ölembe ültettem.
- Nem kell félni, most már itt vagyok veled! - nyomtam egy puszit a halántékára, mire mélyen a szemembe nézett.
- Azért vagyok itt, mert beteg vagyok? - szomorúan bólintottam egyet, majd mielőtt még többet kérdezett volna, belekezdtem a mesébe.
- Tudod, a véredben apró sejtek vannak, amik olyanok, mint a cukorkák!
- Cukorkák? Meg is lehet enni őket?
- Nem, ezeket nem lehet megenni. Vannak piros és fehér cukorkák, amiknek meg van a saját helyük, de nálad ezek a cukorkák kicsit összekeveredtek és már nem ott vannak, ahol lenniük kellene!
- Akkor a piros cukorkák helyett fehérek vannak és a fehérek helyén pedig pirosak?
- Majdnem. Inkább azt mondaná, hogy a fehér cukorkák kiszorítják a helyükről a piros cukorkákat, ezért lettél most beteg. Szóval, hogy az a sok fehér cukorka eltűnjön kapni fogsz majd gyógyszereket a kezedbe. Aztán meglásd sokkal jobban fogod érezni magad és az orrod se fog már vérezni.
- Na és a gyógyszerek fájni fognak? Nekem azt mondták, ha valakinek ilyen baja van az a mennybe kerül! - borzasztó dolog volt ezt hallani tőle. Hiszen melyik szülőnek esik jól, ha a még óvodás gyereke a halálról beszél? De muszáj volt erős lennem miatta, mert ha azt látja rajtam, hogy szomorú vagyok és félek, akkor ő is félni kezd majd.
- Ne aggódj, nem fog fájni. Én is kaptam ilyen gyógyszereket, mikor beteg voltam és egyáltalán nem fájnak. Különben is, mit mondtam neked mindig a feladásról?
- Hogy soha nem szabad feladni, mert akik feladják, azok gyáva nyulak! - ismételte meg olyan hangsúllyal, ahogy én is szoktam mondani, mire elnevettem magam. Legalább a humor érzékét nem veszítette el és ez jó dolog.
- Majd együtt túl leszünk rajta meglásd! Na de most alvás, mert ha nem alszol eleget, nem fogsz majd nagyra nőni! - nyomtam a homlokára egy puszit, mire ő behunyta a szemét és elaludt. Visszamentem Kuroda-sensei irodájába, ahol Hikari aludt. Már felébredt és halkan sírdogált az üres szobában.
- Hé, ne sírj jó? Most kell a leginkább erősnek lenned! - magamhoz húztam és hagytam hogy kisírja magát. Persze én könnyen papolok, de hat éve mikor beteg voltam Hikari mindig ott volt mellettem és mindig erősnek mutatta magát, de ez teljesen más helyzet. Most a gyerekünket kell majd abban a helyzetben látnunk, mint amilyenben én is voltam.
- Nem akarom, őt ilyen állapotban látni, sem azt hogy fájdalmai legyenek, nem akarom Ryosuke! - erre a kezembe vettem az arcát és mélyen a szemébe néztem.
- Tudom, hogy milyen rossz ez most neked, de itt vagyok én is és majd együtt túl leszünk ezen, ahogyan mindig.
- Úgy félek, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, én ezt nem fogom kibírni még egyszer!
- Nem kell egyedül végigcsinálnod érted? Itt vagyok és együtt leküzdjük ezt a betegséget, ahogyan régen is tettük, emlékszel! - bólintott, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Borzasztó volt, hogy így kellett őt látnom. Legbelül én is így éreztem magam, de muszáj volt tartanom magamat miatta és a fiúnk miatt is.  - Kuroda-sensei azt mondta este hazavihetjük, de holnap mindenképp el kell kezdenünk a kezelést, ő pedig igyekszik donort találni a csontvelő átültetéshez.
- Ryosuke, nem lehetne, hogy te beszélj a lányokkal? Tudom, hogy milyen nehéz de képtelen lennék elmondani nekik a dolgot.
- Ne aggódj, majd én beszélek velük, te csak vigyázz Ryo-ra!
- Köszönöm, hogy vagy nekem Ryosuke! Nélküled fogalmam sincs mi lenne velem! Köszönöm, hogy életben maradtál és hogy a gyerekeim apja lettél! - elmosolyodtam, majd megcsókoltam. Hikari és a gyerekeink a legfontosabb számomra és soha nem akarom őket elveszíteni. Miután elköszöntem Hikari-tól, benéztem Ryo-hoz is aki már mélyen aludt. Nyomtam egy puszit a homlokára és kettesben hagytam Hikari-val, én pedig elmentem a lányokért az óvodába. Közben azon gondolkodtam vajon nekik is azt mondjam mint Ryo-nak vagy találjak ki valami mást. Mondjuk a mese a piros és fehér cukorkákról egészen beválhat. Miután megérkeztem, az óvoda előtt vártam, hogy a lányok kijöjjenek.
- Papa! - rohantak ki az épületből. Mindketten nagyon aranyosan néztek ki az egyforma cicás pólójukban és a fodros rózsaszín szoknyájukban. Felkaptam mindkettőt és agyon puszilgattam őket.
- Na a barátaitoknak ízlett a torta amit vittetek?
- Igen, az óvónéninek is nagyon ízlett. Hol van a mama? - kérdezte Saya, mire letettem őket a földre.
- Majd később elmesélem. Most nyomás, különben bezár a cukrászda!
- Ugye Kei bácsihoz megyünk? - Kei-nek és Momo-channak van egy közös cukrászdája, ahová a gyerekek imádtak járni. Miután beültettem őket a kocsiba, már indultunk is
 Mikor megérkeztünk, a lányok beszaladtak az épületbe.
- Kei bácsi! - kiáltottak fel a lányok mikor meglátták, Kei pedig felkapta őket a földről és puszit nyomott az arcukra.
- A szülinapos hercegnők! Ne haragudjatok, hogy nem tudtunk elmenni, de ajándékot viszont vettünk nektek. Menjetek Momo-val majd ő odaadja nektek! - a lányok Momo-channal mentek, én pedig ott maradtam Kei-el. - Yuya elmondta mi történt. Jól vagy?
- Nem igazán. Borzasztóan félek jobban mint mikor én lettem beteg.
- Teljesen megértem. Ha Hana-val történne valami akkor fogalmam sincs mihez kezdenék! - Hana Momo-chan és Kei lánya, Ryo-val egyidős és nagyon közel állnak egymáshoz.
- Hikari nagyon ki volt borulva, jobban mint én.
- Ez érhető, hiszen másodjára kell ilyennel szembenéznie. Ohh, most már tényleg hercegnők vagytok! - nézett az ajtó felé. A lányok hercegnő ruhában voltak. Saya világos, Sora pedig sötét rózsaszínben. Tényleg úgy néztek ki, mint az igazi hercegnők. Leültünk az egyik asztalhoz, majd kaptunk egy-egy szelet eperhabos torta szeletet, amit mindannyian imádunk. Miközben ettünk, Sora megszólalt.
- Ryo öcsi miért nem lehet itt apa?
- Tudjátok az öcsétek beteg lett, ezért sokat lesz majd kórházban.
- Miért papa? Ugye nem lesz belőle angyalka? - biggyesztette le a száját Saya, mire megsimogattam a fejét.
- Tudjátok, a véretekben apró sejtek vannak ami olyanok mint a cukorkák. Sajnos az öcséteknél kicsit túl sok fehér cukorka van, mint piros ezért lett beteg. De ne aggódjatok, kap gyógyszereket és jobban lesz tőle.
- De ugye nem fog fájni neki?
- Persze, hogy nem! - miután megettük a sütiket, elköszöntünk a Kei - Momo-chan párostól és hazamentünk. Úgy döntöttem meglepem Hikari-t és Ryo-t egy kis vacsorával, a lányok pedig segítettek nekem. Ők is nagyon szeretik kényeztetni az öccsüket, én pedig nagyon büszke vagyok rájuk. Miután elkészültünk megterítettük az asztalt és vártuk, hogy megjöjjenek.
 - Megjöttünk! - jöttek be az ajtón.
- Üdv itthon, köszöntöttük őket, majd jöhetett a szokásos családi ölelés. Jó volr látni, hogy a három gyerek milyen jó testvérekként viselkednek egymással.
- Csináltunk egy kis vacsorát! - kaptam fel Ryo-t, majd leültettem az asztalhoz, majd utána a lányokat is.
- Köszönöm Ryosuke, szuper férj vagy! - nyomott egy puszit a számra, én pedig elmosolyodtam. A vacsora kellemesen telt és egy pillanatra el tudtuk felejteni az előttünk álló nehézségeket. A vacsora végeztével itt volt az idő, hogy lefektessük a gyerekeket. Én Ryo-t dugtam ágyba, Hikari pedig a lányokat.
- Papa, akkor tényleg nem fog fájni ugye?
- Hát persze, hogy nem. Meglásd hamar túl leszel rajta! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd jól betakartam. Ezek után a lányokhoz mentek, akik ugyanezt kérdezték tőlem. Egy gombóc volt a torkomban és sehogy sem akart elmúlni. Kisiettem az udvarra, ott pedig utat engedtem a könnyeimnek. Nem bírtam tovább játszani, hogy erős vagyok, mikor nem vagyok az. Nagyom félek attól mi fog várni a fiamra.
- Hé, mi lett azzal, hogy együtt mindent megoldunk? - ölelt át hátulról Hikari, mire megtöröltem a szemem.
- Igazad van, csak annyira félek!
- Ahogyan én is, de most kell a legjobban összefognunk drágám! Menni fog együtt igaz? - bólintottam, majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Tudtam, hogy kemény menet lesz de mindenképp mi fogunk győzni!

2018. május 10., csütörtök

2.évad 1.rész

A gyerekkori álmom volt, hogy focista lehessek. Már akkor tudtam, hogy az akarok lenni, mikor először rúgtam a labdát a bátyáimmal. Aztán a középiskolában az álmom már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. De jött egy betegség és tönkretett mindent. Én viszont még mindig látom a szemeim előtt, ahogy az egész iskola engem biztat, én pedig nekifutamodok és egy tökéletes góllal megnyerem a verseny az iskolámnak.
- Igazgató úr! - zökkentett ki a gondolatvilágomból az egyik alkalmazott.
- Igen, mi történt?
- Az elnök úr látni kívánja! - biccentettem a fejemmel, majd egyenesen az apám irodájához mentem és bekopogtam.
- Szabad!
- Látni akartál? - biccentettem a fejemmel, majd beléptem az irodába. A hely viszonylag nagy volt és világos szemben az enyémmel, ami jóval kisebb volt és fekete sötétítőkkel volt eltakarva a fény, ugyanis mostanában eléggé érzékeny rá a szemem.
- Csak szerettem volna gratulálni a legújabb üzletkötésedhez! - az én gondolataim viszont újból máshol jártak. Már nagyon hazakívánkoztam az otthonom melegébe, ugyanis utálok üzletember lenni. Igen az apámnak ez a munka tökéletes, de nekem nagyon nem az. Daiki egyébként sem dolgozik már itt, szabadúszó lett és a felesége munkáját támogatja. - Ryosuke, már megint hol jár az eszed?
- Ne haragudj, csak egy pillanatra elgondolkodtam.
- Már megint a foci körül járnak a gondolataid igazam van?
- Csak tegnap mikor láttam, hogy Yuma és Ryo milyen élvezettel játszanak, eszembe jutott, hogy akár én is csinálhattam volna ezt.
- Hiszen pont te választottad ezt a pályát, hogy el tudd tartani a családodat! Most menj haza, mára végeztél a munkával! - biccentettem egyet a fejemmel, majd miután összepakoltam beszálltam a kocsiba, amit még karácsonyra kaptam a szüleimtől és már mentem is haza. 5 év telt el azóta, mióta gyakorlatilag visszatértem a halálból. Azóta már gyógyultnak nyilvánítottak, de továbbra is kell gyógyszereket szednem. Hikari és nagyon boldog házasságban élünk ráadásul ahogyan szerettem volna, három csodálatos gyerekünk van. Saya és Sora 5 évesek, Ryo pedig a múlt héten lett négy éves. A kis törpe szinte a kiköpött másom, legalábbis a szüleim és a bátyám szerint biztosan. Hikari már nem dolgozik, hogy vigyázhasson a három kicsire, amíg én az apám cégénél dolgozik, mint vezérigazgató. Elég kemény munka, de megéri mert így mindent megadhatok a családomnak, amit csak szeretnének. Azért, hogy ne csak róla legyen szó, Daiki ugye szabadúszó lett, most nem dolgozik, helyette abban a nevelőotthonban vigyáz a gyerekekre, aminek a felesége lett az igazgatója. Yuma azóta már iskolába jár és nagyon ígéretes focista karrier előtt áll, már kilenc évesen. Yuya és Mai-chan végül szakítottak, így a bátyám szingli, bár nagyon érdeklődik az egyik egyetemista diákja után, akinek viszont van barátja. Kei és Momo-chan is boldog házasságban élnek és már egy kislányuk is született, akinek a Hana nevet választották. Hikaru, és Keito még mindig szinglik, azonban ez sem tántorítja el őket attól, hogy rossz dolgokba vigyék a bátyáimat. Yabu-sensei már házas, de gyereke még mindig nem született. Oh, majdnem kihagytam az én imádni való kisöcsémet. Nos, Yuri-nak is jutott elég szomorúság, ugyanis Umika-chan a szüleivel Amerikába költözött úgy egy éve, ezért szegény kis törpe azóta vigasztalhatatlan. Még szerencse, hogy ott vagyok neki én a szeretett bátya, aki mindig megvigasztalja őt. Mikor hazaértem, leparkoltam a kocsit és bementem.
- Megjöttem! - tettem le a táskámat.
- Üdv itthon drágám! - jött oda hozzám Hikari és egy csókot nyomtam a szájára. - Furcsa, sosem vagy otthon ilyen korán. Történt valami?
- Nem, az apám előbb hazaengedett. Ma valahogy nem voltam a toppon, szóval jobb is, hogy hazajöttem. Tényleg, mi van a gyerekekkel?
- Az egyik barátjuk anyja hazahozza őket, szóval ne aggódj miattuk. Jut eszembe, Chinen-kun keresett téged, de mondtam neki, hogy épp munkában vagy.
- Majd beszélek vele. Nincs kedved idebújni hozzám? - szélesre tártam a karjaimat, mire ő odabújt hozzám. Noha már nem vagyunk olyan fiatalok, mégis úgy szeretjük egymást mint mikor középiskolások voltunk. Ez a szép pillanat egészen addig tartott, amíg meg nem érkeztek a gyerekek.
- Megjöttünk! - rontott be Saya és Sora a házba, Ryo pedig ott kullogott mögöttük. A két kislány egypetéjű ikrek, de mi mindig tudjuk melyikük kicsoda. Saya-nak ugyanis nagy és barna szeme van, Sora-nak, viszont kisebb és kicsit zöldeskés a szeme. Ryo pedig úgy néz ki, ahogyan én is kiskoromban. Rövid sötétbarna szinte majdnem fekete haj és nagy barna szemek. Miután a lányok arcára nyomtam egy puszit, az elég levert fiamhoz sétáltam.
- Papa, nagyon álmos vagyok! - láttam, hogy már megint elkezdett vérezni az orra, ami aggodalommal töltött el, ugyanis nem ez az első eset. Az elmúlt pár hétben többször is előfordult már. Felvettem a földről és akkor vettem csak észre, hogy a fiam teste tűz forró.
- Mi történt? - jött vissza Hikari, majd mikor észrevette, a félájult fiúnkat a kezemben, kiejtette a lányok bögréit a kezéből. Szerencse, hogy nem voltak törékenyek.
- Mi történt? - szaladt oda hozzánk.
- Már megint rosszul van. Szerintem jobb lesz, ha most bevisszük a kórházba! - biccentett egyet, majd a lányokkal együtt a kórházba mentünk. Hikari miközben a lányokat vigasztalta, akik egyfolytában az öccsük miatt sírtak, igyekezett ébren tartani Ryo-t, ami nem volt túl könnyű. Csak remélni tudtam, hogy az orvosok adnak valamit arra, ami ezt az egészet megszünteti, mert borzasztó érzés volt így látni a fiamat. Miután megérkeztünk a karomba kaptam Ryo-t Hikari pedig a két lányt és már siettünk is be.
- Kuroda-sensei! - kiáltottam az orvosnak akinek hála most életben lehetek.
- Yamada-kun, mi történt?
- Elkezdett vérezni az orra és felment a láza! Sensei, kérem csináljon valamit! - elvette tőlem Ryo-t, majd beszaladt vele az egyik kórterembe.
- Papa, Ryo öcsi most beteg? - nézett rám könnyes szemekkel Sora, mire egy puszit nyomtam a halántékára.
- Majd meglátjuk kicsim, ha a doktor bácsi megvizsgálta. - szerencsére Saya és Sora hamar elaludtak, addigra Kuroda-sensei is megérkezett.
- Doktor úr mi van a fiúnkkal? - állt fel Hikari.
- Már kezd lejjebb menni a láza, de fel tehetnék nektek néhány kérdést? - végül a lányokkal együtt Kuroda-sensei irodájába mentünk. - Vérzett már az orra korábban is?
- Igen, az elmúlt néhány hétben többször is előfordult, de azt hittük ez csak a meleg miatt van.
- Voltak más tünetek is?
- Nem, az orrvérzésen kívül nem volt semmi baja. Sensei, ugye nincs semmi komoky baja?
- Nos ezt még nem tudom biztosan elmondani. El kell végeznünk egy vérvizsgálatot. Ha a láza lement haza is mehet, egy hét múlva gyertek vissza, addigra meg lesz az eredmény. - miután a vizsgálatnak vége lett és Ryo láza is lement, hazamehettünk. Csak remélni tudtuk, hogy az eredmény pozitív lesz és megkönnyebbülhetünk.
1 héttel később
Elérkezett Saya és Sora 6.születésnapja, ebből az alkalomból pedig az egész család összegyűlt. Épp az anyámmal vagyunk a konyhában és gyújtjuk meg a gyertyákat a tortákon.
- Mikor fogjátok megtudni az eredményt?
- Holnap elmegyünk és megkérdezzük. Ma szeretnénk ha ez a nap a lányokról szól! - sajnos a szülinap katasztrofális irányt vett.
- Papa! - hallottam meg Saya kiáltását, mire kiszaladtam a nappaliba. Csak akkor láttam meg, hogy Ryo orra már megint vérzik. Gyorsan a karomba is kaptam és egy zsebkendőt szorítottam az orrához.
- Papa, nagyon félek! - szipogott, mire elkezdtem simogatni a hátát.
- Apa, anya vigyáznátok a lányokra? Mi bevisszük a kórházba!
- Majd én beviszlek titeket, ilyen állapotban úgysem vezethetsz! - ajánlotta fel Yuya, amit végül elfogadtunk. Borzasztó érzés volt, ez a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt mitől van ez a sok orrvérzés. Mikor megérkeztünk, rögtön Kuroda-sensei irodájába mentünk.
- Sensei, megjöttünk!
- Yamada-kun, baj van? Már megint elkezdett vérezni az orra?
- Igen és nagyon aggódunk miatta. Kérem, mondja, hogy semmi baja.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a helyzet nem ennyire egyszerű. A vizsgálat egyértelműen kimutatta, a leukémiát! - hirtelen forogni kezdett körülöttem a szoba. Egyfolytában csak a leukémia szó vízhangzott a fejemben. Ugye ez most nem velünk történik meg? Mégis, hogy fogjuk ezt megoldani, hiszen ő még csak egy gyerek! Sajnos Hikari rosszabbul fogadta mint én és a karomba ájult. Muszáj volt erőt vennem magamon, mert harcolnom kell a fiam egészségéért, hogy megnyerhessük ezt a hosszú és fájdalmas mérkőzést!

2017. március 19., vasárnap

Epilógus.

Az elmúlt egy év, mind számomra, mind pedig a körülöttem élők számára izgalmasan telt. Hivatalosan is elhagytam a kórházat, de havonta vissza kell, járjak ellenőrzésekre, illetve a tornát sem hagytam abba. Yuto, Hikari és én végül sikeresen felvételiztünk a Tokiói egyetemre, így szerencsére együtt tudtunk maradni. Időközben Chinen is elkezdte a középiskolát, a második évfolyamtól, így nem túl sok mindenről marad le. Az én kis öcsikém imád iskolába járni és persze az is okoz neki elég örömöt, hogy Umika Chan készíti fel őt a korábbi anyagokból, így még több időt tölthetnek együtt. A bátyáim közül, már csak Yuya él velünk, Daiki ugyanis Yuma - val és a mamájával együtt él egy utcára tőlünk. Ennek ellenére napi szinten látogatnak meg minket. Inoo Chan és Momo Chan esküvője, végül nyáron lesz. Hikaru és Keito, noha szinglik még, ezernyi jó tanáccsal látták el őt. Keito még egy jó darabig velünk lesz, hiszen itt kezdte el az egyetemi éveket. Na és mi a legjobb hír, amit idáig kaptam? Hikari végre ideköltözött hozzánk, a szobámba, így Chinen sajnos nem maradhatott tovább, de ez nem szegte a kedvét, hiszen saját szobát kapott, ami már most tele van különféle plüss állattal, ami csak egyre gyarapodik. Ma tartunk egy családi összejövetel félét, amire természetesen a barátokat is meghívtuk, így Hikaru, Inoo Chan és Momo Chan, valamit Yuto, Suzuka Chan és Yabu Sensei is tiszteletét teszi nálunk. Az iskola nem rég fejeződött be, így otthon pihenem ki a nap fáradalmait.
- Megjöttem! - kiáltott Chinen és ugrándozva lépett be a házba.
- Nocsak, megjött az én egyetlen kicsi öcsikém - megragadtam a kezét, majd magamhoz szorítottam.
- Yama Chan, annyira nagyon tetszik az iskola, ráadásul Umika Chan megkérdezte, hogy elmegyek e vele a hétvégén fagyizni!
- Akkor úgy tűnik, minden rendben van veletek. Örülök, hogy boldog vagy!
- Már megint elkaptam, a vidámság kórt Yama Chan! - nevette el magát. A vidámság kór, Chinen személyes betegsége, amit akkor találtunk ki, mikor a kórházban voltunk és ez nagyon ragályos tud lenni.
- Nahát, hazajött a kis öcsénk Yuyan! - kiáltott fel Daiki az emeletre, mire Yuya társaságában, egyenesen a kis törpéhez mentek és elkezdték őt csikizni. Jó volt rájuk nézni, ahogy jó testvérek módjára civakodnak. Örülök, hogy Chinen is a család tagja lett.
- Meg hoztuk az italt Ryosuke! - lépett be a házba Inoo Chan Hikaru társaságában.
- Miféle italt?
- Természetesen pezsgőt! Azt ne mond, hogy te még nem ittál!
- Hát még nem volt hozzá szerencsém, de nem hiszem, hogy bármiből is kimaradta, volna. Egyébként, meg hol van Momo Chan?
- Keito hozza el őt az egyetemről és együtt jönnek. Szerencse, hogy egy helyre járnak, így van személyes sofőrre. Inoo Chan igazat mondott, mert Keito és Momo Chan valóban együtt jöttek, hasonlóan Yuto és Suzuka Chan is. Mindössze egyetlen személy hiányzott és az Hikari. Végül nélküle ültünk asztalhoz, amit nagyon sajnáltam.
- Yama Chan, ne legyél szomorú, Hikari Chan biztosan jönni fog! - vigasztalt engem Chinen, én pedig elmosolyodtam. Szerencsére igaza volt és durván 10 perccel később, Hikari nyitott be.
- Sajnálom, hogy késtem, de van egy hírem, amit muszáj most elmondanom!
- Mi történt? Velem kapcsolatos? - álltam fel a helyemről és odamentem hozzá.
- Egy kicsit talán igen. Ryosuke babát várok! - hirtelen fel sem tudtam fogni mit mondott nekem.
- Akkor én most tényleg apuka leszek?
- Igen és ráadásul nem is egy babának, hanem kettőnek!
- Kettőnek? Akkor ezek szerint Sora és Saya végre úton vannak! - kiáltottam fel, mire mindenki értelmetlen fejjel bámult rám.
- Yama Chan, honnan tudod ilyen biztosra, hogy lányok lesznek?
- Mert ennek így kell lennie öcsi, bár mindig azt hittem Ryo lesz az idősebb, de sebaj, mert így a két kislánynak lesz majd egy olyan cuki kisöccse, mint amilyen nekem is van! - paskoltam meg Chinen fejét, ő pedig kuncogni kezdett.
- Köszönöm Hikari, te tényleg egy igazi tündér vagy! - közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.
- Ryosuke, látod mondtam, hogy egy család leszünk és boldogok leszünk együtt!
- Na, jó ideje köszöntőt mondani! Igyunk az én drága fiamra, aki sikeresen leküzdötte a betegséget és most boldogabb, mint valaha! - emelte fel a poharát az apám, mire én is szót kértem.
- Szeretném mindenkinek megköszönni, hogy segítettetek nekem és mellettem álltatok! Tudom, hogy az elmúlt egy év kemény volt, rengeteg rossz és jó dolog történt velünk, de egy valami nem változott, a családi kötelék. A Yamada család, mindig is nagy volt, de most sok új taggal bővült, még ha nem is vér szerinti kötelék tart össze minket.
- Én vagyok a legkisebb Yamada testvér! - emelte fel a kezét Chinen, mire mindenkiből kitört a nevetés. Egyszerűen jó volt rájuk nézni, ahogyan boldogan nevetnek. Ez a család tényleg összetartó volt és lesz is mindig. Én pedig már bátran elmondhatom: A holnap soha nem ér véget!

21. rész(befejező rész)

Az a másnapra megbeszélt utolsó együtt töltött nap, végül a hétvégéig elcsúszott. Addig ugyanis még én is éreztem, hogy ki fogom bírni. Ám a hétvégére a szervezetem olyannyira legyengült, hogy már az ágyból sem tudtam felkelni. Hikari és az anyám mindennap itt voltak bent velem és egy percre sem mozdultak el mellőlem. Hiába, mindketten igazi angyalok. Mindenkitől külön - külön szerettem volna elbúcsúzni, hogy végül a halálom előtti utolsó pár percemet, az anyám és Hikari társaságában tölthessem el. Nem szerettem volna, ha mindenki látná, hogyan megyek el. Így is eleget szomorkodtak és szenvedtek már miattam, szeretném őket megkímélni ettől az egésztől.
- Hikari! - suttogtam, mire az éppen alvó lány felébredt.
- Ryosuke mi történt? Hozzak valamit?
- Csak szeretném, ha átölelnél, hogy még egy kicsit érezhessem milyen az ölelésed.
- Ne mondj már ilyet! Odaült mellém, majd a fejemet a vállára hajtotta. Olyan megnyugtató érzés volt. Ezeket a dolgokat szeretném magammal vinni, mikor örökre itt hagyom ezt az életet.
- Sajnálom, hogy az örökké, nem fog örökké tartani és nem lehetünk boldogok, mint egy család! Tönkretettem mindent ezzel a betegséggel.
- Ryosuke, jól figyelj ide! Te mindig is az első és az igazi szerelmem maradsz, történjék bármi! Ha el is kell válnunk egymástól, egy részed mindig itt lesz velem!
- Ígérd meg nekem, hogy keresni fogsz majd valakit, akivel nagyon boldogok lesztek és majd a gyerekeitek olyan aranyosak és szépek lesznek, mint te!
- Fejezd, már be kérlek! - hallottam, hogy már nem bírja türtőztetni magát és a zokogásának hangja töltötte be a szobát - Az istenért Ryosuke, legalább most ne erről beszéljünk! Szeretnék arról beszélni, hogy mennyire hálás vagyok neked azért, amiért mindig itt voltál mellettem, és mert mindig szerettél engem. Ne úgy beszéljünk, mintha ez lenne az utolsó alkalom!
- Ugye tudod, hogy szeretlek és szeretni is foglak téged mindig. Ez az egy dolog sosem fog megszűnni emlékszel? Mert tényleg te vagy a legszebb dolog, az életemben! - nyomtam egy puszit a kézfejére, mire ő fölém hajolt és megcsókolt. Így telt el a reggel. Délelőtt, már nem csak a családom, de az egész osztályom, beleértve Sakurai Sensei - t és Yabu Sensei - t is, mind ott voltak velem.
- Köszönöm, hogy mindenki eljött ma! Nem így akartalak újra látni titeket, de szerettem volna méltóképpen elbúcsúzni mindenkitől.
- Ryosuke, miről beszélsz? - kérdezte Yuto úgy, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi folyik körülötte.
- Yuto, nekem ezek az utolsó óráim és szerettem volna, ha a barátaim is itt vannak velem. Csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm azt, hogy befogadtatok engem és az osztály része lehettem. Tudom, hogy ez csak egy kis dolog, de remélem, hogy sikerül megvalósítanotok azt, amit elképzeltetek. Yuto kérlek, ígérd meg nekem, hogy a csapat benned megtalálja majd a legjobb vezetőjét!
- Ne beszélj már így Ryosuke, különben a végén még sírni fogok! - erre mindenki, nevetett, beleértve engem is.
- Umika Chan, remélem tudod, hogy tőled mit kérek!
- Ne aggódj Yamada Chan, vigyázni fogok Chinen Kun - ra, ebben biztos lehetsz!
- Sakurai Sensei, Yabu Sensei tényleg hálás vagyok a kemény munkájukért. Tudom, hogy sosem voltam egy könnyű eset!
- Ugyan már Yamada Kun, te voltál az egyik legjobb tanítványom! Ezt szeretnénk a csapat nevében odaadni neked! - Yuto egy dobozból előhúzta az egyes számú mezt, amit mindenki aláírt, kivétel nélkül. Meghatott, hogy mind eljöttek, csak azért, hogy engem láthassanak. Yuto kivételével a többiek elmentek, ő ugyanis mindenképp maradni akart. 
- Ryosuke, úgy látjuk végre eltűnt a nagy tömeg! - jelent meg fülig érő mosollyal az arcán Inoo Chan és Hikaru.
- Kei, na, sikerült a műtét?
- Igen és már most sokkal jobban érzem magam. Köszönöm, hogy rábeszéltél a dologra! De nem jöttünk ám egyedül. Uram, fáradjon be! - erre Keito sétált be az ajtón, én pedig egy pillanatra elmosolyodtam.
- Keito, hát te is eljöttél?
- Hiszen a rokonom vagy, nem hagyhattalak cserben.
- Gondolom, már mind tisztában vagytok az állapotommal. Csak szeretném megköszönni nektek, hogy sikerült mosolyt csalnotok az arcomra és, hogy mellettetek egy percre sem tudtam unatkozni! Kei, remélem, beadod végre a derekad és összeköltözöl Momo Chan - nal!
- Igazából, tegnap kértem meg a kezét! - suttogta a fülembe, mire Hikaru felhorkant
- Most már csak én vagyok az egyetlen szingli a csapatban?
- Az egyetlen?
- Te nem is tudsz róla, Yamada Chan? Daiki visszafogadta a gyereke anyját és azt tervezik, hogy lesz esküvőjük is. Yuyan, pedig már túl van az első randin Mai Chan - nal!
- Ezekről én miért nem tudok?
- Nem akartak téged fárasztani ezzel! Az állapotodat tekintve bármilyen hirtelen dolog, csak súlyosbította volna az állapotodat! - ült le mellém Inoo Chan, de már nem mosolygott. Most először láttam azt, hogy a mindig vicces Hikaru is fájdalommal teli tekintettel pillant rám.
- Szerintetek jobb helyre fogok kerülni? 
- Ha el is mész, az biztos, hogy azon a helyen meg fogod találni a paradicsomodat! De azért minket se felejts el és hozz ajándékot oké?
- Ez csak természetes Hikaru! - még az utolsó pillanatokban is képesek mosolyt csalni az arcomra. Körülbelül 10 perc sem telt el, mikor Chinen rontott be a szobába. A kis törpe lihegett és alig kapott levegőt.
- Öcsi, képes voltál futni? Hiszen tudod, hogy baj van a szíveddel!
- Nem érdekel a szívem, az egyetlen, ami fontos, az te vagy Yama Chan! - láttam, hogy a könnyeivel küszködik, a többiek pedig kettesben hagytak minket.
- Nem is hiszed, el mennyire szükségem van most rád! - erre ő odaszaladt hozzám és a fejét ráhajtotta a mellkasomra.
- Szeretném hallgatni, ahogyan veszed a levegőt Yama Chan, mert abból tudom, hogy élsz még!
- Figyelj rám egy kicsit Chinen! Szerettem volna teljesíteni a kívánságodat!
- Miféle kívánság?
- A fiókban van egy papír, azt vedd ki és olvasd fel hangosan! - ő bólintott egyet, majd kivette az iratot a fiókból.
- Az örökbe fogadás sikerrel zárult, most már hivatalosan is önök Chinen Yuri gyámjai! - az utolsó szó elolvasása után a papír kicsúszott a kezéből és a szemei megteltek könnyekkel.
- Most már tényleg az öcsikém lettél Chinen!
- Bátyus! - odafutott hozzám, majd jó szorosan hozzám bújt.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de kérlek, legyél boldog az új családoddal. Ők mind nagyon szeretnek téged.
- De nekem nem kell család, ha te itt vagy Yama Chan! Nekem elég, ha azt mondod nekem, hogy az öcséd vagyok, de cserébe mindig te mesélsz nekem elalvás előtt, meg azt mondod nekem, hogy fontos vagyok neked! Kérlek Yama Chan, ne hagyj el engem! - éreztem, ahogyan az egész teste remeg, én pedig hiába vigasztaltam.
- Kérlek öcsi, csak ígérd meg, hogy boldog leszel és eljársz majd az iskolába, lesznek barátaid és szeretni fogod a családodat. A szüleim nagyon szeretnek téged és mindent megtesznek majd azért, hogy neked jó és boldog életed legyen velük!
- Köszönök mindent Yama Chan! - Nem csak a barátságodat adtad nekem, de hála neked családot is kaptam, de az téged akkor sem fog helyettesíteni.
- Te vagy az én egyetlen kicsi öcsikém és mindig az is maradsz, mert én, sosem felejtelek el téged!
- Én sem téged Yama Chan! Mindig emlékezni fogok az én bátyókámra! - egy pillanatra, de a szája mosolyra húzódott. Ennél szebbet, tényleg nem kaphattam volna tőle. Nagyon szívesen mondtam volna azt neki, hogy maradjon, de a szíve nem bírta volna ki ezt és nem akartam, hogy rosszul legyen.
- Öcsi! - léptek be a bátyáim, a szüleim társaságában. A bátyáim és az apám fekete öltönyben voltak, feltételezem épp voltak valahol, mielőtt idejöttek.
- Miért nem meséltétek, hogy alakul a szerelmi életetek? Kihagytok engem minden jóból.
- Hikaru! - sziszegte a fogai között Yuya, majd elmosolyodott.
- Egyébként, hol voltatok? Nagyon ki vagytok öltözve.
- Imádkoztunk azért, hogy életben maradj! - vette át a szót Daiki.
- Ti tényleg miattam imádkoztatok? - a bátyáim még soha egyszer sem imádkoztak. Én voltam már többször is, ha nagyon akartam valamit, mondjuk megnyerni egy aktuális meccset, de ők ezt hülyeségnek tartották.
- Hiszen mind azt szeretnénk, hogy meggyógyulj! Az öcsénk vagy és nagyon szeretünk téged! - Mind a négyen odasétáltak hozzám és körbe vettek engem.
- Nálatok jobb családot nem is kaphattam volna! Ti mindig az életeim részei lesztek. Kérlek, nagyon szeressétek Chinen - t legalább annyira mint amennyire engem. Őt küldöm magam helyett a családba! - az anyámnál ebben a pillanatban tört el a mécses, én pedig nem tudtam mit mondhatnék még. A bátyáim és az apám távoztak a szobámból, így a visszaérkező Hikari és az édesanyám maradt mellettem, ahogyan azt külön kértem is.
- Ryosuke, nem vagy rosszul?
- Nem. Sőt inkább megnyugvást érzek! Azt hiszem, most el kell, hogy aludjak örökre! Ti ne aggódjatok, mert egy olyan helyre fogok kerülni, ahol az életem boldog lesz és nem lesz benne fájdalom.
- Ég veled Ryosuke és légy nagyon boldog! - még egyszer elmosolyodtam és lecsuktam a szemeimet, Hallottam még a gépek csipogását, valamint Hikari és a mamám zokogását. Majd hirtelen minden fehérré változott és akkor már tudtam, hogy abba a paradicsomba kerülök, amiről Hikaru mesélt. Azonban az ajtó mellett megjelent egy másik is, amiben láttam, hogy a családom és a barátaim mind ott állnak mellettem és mindannyiuk szemében könny ül. Nem értettem ezt a két ajtós dolgot, de természetesen látni akartam a családomat, így azt az ajtót választottam.
- Ryosuke! - hallottam Hikari örömteli sikolyát. A szemeim kinyíltak és hirtelen úgy éreztem, mintha most születtem volna újra.
- Hikari, azt hiszem, hogy tényleg én győztem! - suttogtam, mire mindenki arcára mosoly ült ki.
- Akkor ez azt jelenti, hogy Yama Chan itt marad velünk? - kérdezte csillogó szemekkel Chinen, én pedig bólintottam egyet. Bár tudtam, hogy ez nem a betegség végét jelentette, csak egy esélyt, az életben maradásra.

20.rész

Másnap a hangulatom, még mindig nagyon rossz volt, bár a tegnap este maga volt a mennyország.
- Ryosuke, mikor kell visszamenned a kórházba? - kérdezte Hikari reggeli közben.
- Nem tudom. Furcsa, hogy a szüleim se mondanak semmit, mikor ezt kérdezem. Úgy érzem, mintha eltitkolnának valamit előlem.
- Csak nyugodj meg, biztos nincs semmi gond! - reggeli után hazamentem, de megbeszéltem Hikari - val, hogy ma még mindenképpen találkozunk. Otthon is épp folyt a reggeli, Yuya és Daiki épp Chinen - be próbálták beletuszkolni a reggelit, de a kis törpének nem fájt a foga az ételre.
- Megjöttem! - szóltam be, majd a kanapéra vágtam magamat. Eléggé kifáradtam, de a széket nem akartam még itthon is használni.
- Ryosuke, milyen volt a tegnapi nap? Látom nagyon elfáradtál! - jött oda hozzám az anyám és megsimogatta az arcomat.
- Yama Chan! - kiáltott Chinen, majd nemes egyszerűséggel rám vetette magát.
- Szia, öcsike, látom jó kedved van! Szeretsz, itt lenni igazam van? - paskoltam meg a homlokát, ő pedig hevesen bólogatni kezdtem.
- Ryosuke, beszélhetnék veled négyszemközt? - kérdezte az anyám, mire Chinen és a bátyáim, magunkra hagytak minket.
- Mi történt anya?
- Kuroda Sensei most hívott fel, hogy elmondja, itthon folytatódik tovább a kezelésed és csak a legvégső esetben kell visszamenned a kórházba!
- Mégis miért anya?
- A kórházban már nem tudnak többet tenni érted! Az orvosod azt mondta, hogyha továbbra is eljársz a tornákra, akkor nem lesz gond. Kapsz egy személyes nővért, aki majd beadja neked a gyógyszereket itthon.
- Ki lesz az a nővér?
- Mai a neve! - erre kicsit felcsillantak a szemeim. Ha Mai Chan itt lesz, akkor össze tudom hozni őt a bátyámmal és talán láthatom, még ahogyan összeházasodnak. A hír nagyon összetörte a lelkemet, hiszen ha már a kórház sem tud kezdeni velem semmit, akkor mi lesz így velem? Úgy döntöttem ki megyek levegőzni, hátha kitisztul a fejem. Egész végig az járt a fejemben, hogyan mondhatnám meg ezt az egészet Hikari - nak. Behunytam a szememet és elképzeltem milyen életünk lenne, ha nem lennék beteg. Ahogyan a gyerekeinkkel játszunk együtt és mindennél jobban szeretjük egymást. Olyan szép lenne, ha ez valóra is válna, de úgy érzem, kezdek kifutni az időből. Talán jobb lenne, ha készítenék egy listát a dolgokról, amiket mindenképpen meg akarok tenni. Például elintézni, hogy a szüleim megkaphassák Chinen felügyeleti jogát, vagy a bátyáim végre megtalálják az igazit maguk mellé. De talán amire a legjobban vágyok az, ha Hikari nem maradna egyedül. Ha lenne egy gyerekünk, akkor megmaradna belőlem egy kis darab és nem lesz olyan nehéz elengednie engem. A gondolta világomból a csengő zavart meg.  Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
- Te vagy Ryosuke Kun? - kérdezte az ajtó másik felén álló vöröses hajú lány, aki alig két évvel lehetett idősebb nálam.
- Igen én vagyok az, de te ki vagy?
- Inoo Chan barátnője vagyok!
- Momo Chan? - Inoo Chan sokat mesélt nekünk a barátnőjéről, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen szép és félénk lány. Ahogyan Inoo Chan leírta, én minimum egy hisztérikát tudtam volna elképzelni.
- Én vagyok az. Velem tudnál jönni a kórházba, kérlek?
- Mi történt Momo Chan?
- Kei nagyon rosszul van Ryosuke Kun! Ha így megy, tovább a végén teljesen elveszíti a józan eszét! A családi élete sosem volt felhőtlen, az apja sokat bántotta, ezért agresszívvé vált. Ezért kezdett el gyerekekkel foglalkozni, hogy ezt leküzdhesse! A mosolya mögé rejti el a dühét és a fájdalmát. Ma végeznének rajta egy operációt, de minden erejével küzd ellene. Kérlek, beszélj vele, talán rád hallgatni fog! - láttam, hogy a lány már szó szerint zokog, ezért szorosan magamhoz öleltem.
- Ne aggódj Momo Chan, majd én segítek rajta! - sietve elindultunk a  kórház felé. Közben azon gondolkoztam, hogy miért nem mondott nekem semmit erről. Hiszen tudja nagyon jól, hogy benne maximálisan megbízhat, bár tény, hogy nem tudok a családi bántalmazásról semmit sem. Miután megérkeztünk, Inoo Chan szobájához mentünk. Hallottam az orvosok hangját, szóval nem akartam zavarni, de egy óvatlan pillanatban benéztem a kulcslyukon.
- Mondtam már maguknak, hogy nem lesz kezelés! - kiáltotta és mindent, ami az asztalán volt lesöpört a földre. Láttam, hogy az izmai megfeszültek, ez pedig megijesztett. Miután az orvosok végeztek, én mentem be hozzá.
- Inoo Chan! - léptem be a szobába.
- Oh, Yamada Chan, örülök, hogy látlak! - láttam, hogy újra felvette az álarcát.
- Előttem nem kell megjátszanod magadat, Momo Chan már elmondott mindent.
- Néha túlzásba viszi a dolgokat!
- Akkor én is csak eltúloztam azt, amit az előbb láttam? Dühös voltál, ilyen hamar nem tudsz megnyugodni!
- Egyszerűen csak nem akarlak bántani, mert nincs rá semmi okom. Különben is, nem mindegy, hogy élek e vagy meghalok? - erre bedühödtem és lekevertem neki egyet.
- Ne dobálózz ilyen könnyen, a halál szóval! Még, hogy nem fontos e, hogy élsz e vagy nem? Talán ezt előbb kérdezd meg a barátnődtől, aki zokogva kért meg, hogy beszéljek veled!
- Ki kérte meg rá? Senkinek sincs ehhez semmi köze, ahogyan neked sem! Te csak egy elkényeztetett kölyök vagy, akit a szülei elhalmoztak szeretettel. Egyáltalán nem tudod magadat a helyembe képzelni!
- Képzeld, lehet, hogy elkényeztettek, mégsem siránkozok ennyit, mint most te! Már az orvosok is lemondtak rólam és látsz engem siránkozni? Gondolkodj már végre egy kicsit! Kinek teszel ezzel jót? A barátaid és a barátnőd, mind nagyon aggódnak miattad! Én nem szeretném, ha feladnád! - éreztem, hogy a szemeim megteltek könnyekkel, mégis próbáltam tartani magamat.
- Nem értem, hogy miért kötődsz hozzám ennyire, hiszen nem is ismersz!
- Mert a barátom vagy! Könnyebbé tetted az itteni életemet és sok mindenért hálás vagyok neked, mert nem érdekelt, hogy beteg vagyok, te a barátom lettél. Szóval ne mond azt, hogy jobb lenne, ha halott lennél! - erre Inoo Chan odalépett hozzám és szorosan átölelt.
- Még sosem mondta ezt senki nekem. Végig abban a tudatban voltam, hogy nem számítok senkinek sem!
- Pedig nekem igenis számítasz. Egy fontos és különleges barátom vagy! Annyira jó lenne még egy kis idő arra, hogy jobban megismerjük egymást!
- Ne aggódj rengeteg időnk lesz arra, hogy megismerjük egymást Ryosuke!
- Most először hívtál a nevemen!
- A barátaimat mindig a nevükön szólítom! - elmosolyodott, én pedig letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
- Nem kell félned attól a műtéttől, meglásd minden rendben lesz! Csak adj bele mindent!
- Megpróbálom és tényleg köszönöm, hogy nem hagytál cserben! - éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Az orromhoz tettem a kezemet és láttam, hogy az csupa vér lett.
- Ryosuke, minden rendben? - kérdezte Inoo Chan, de én megráztam a fejemet.
- Hívd Kuroda Sensei - t! - a hangom elhalkult és csak azt vettem észre, hogy elhomályosult a látásom. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem, Daiki épp a doktorral beszélgetett.
- Sajnos úgy tűnik összeszedett valami fertőzést, ami ellen a teste nem tud védekezni.
- Akkor meg fog halni? - hallottam a bátyám elcsukló hangját, ami miatt összeszorult a szívem.
- Minden eshetőségre fel kell készülnünk. Egyedül az idő döntheti el, hogy mi fog következni! - Daiki megköszönte a doktornak a segítséget és meglátta, hogy már ébren vagyok.
- Ryosuke! Hallottál mindent?
- Mielőtt rosszul lettem volna, Inoo Chan azt mondta nekem, hogy rengeteg időnk lesz megismerkedni! Úgy tűnik tévedett.
- Annyira sajnálom öcsi! De még nem adhatod fel, hiszen mindig van remény.
- Csak nem nekem bátyus! Azt hiszem, az én időm lassan kezd lejárni. Ha meghalok, kérlek, temessetek egy cseresznye fa alá és mikor tavasszal kivirágzik, akkor azt fogja jelenteni, hogy valahol én is ott leszek. Ne aggódj, mert fogunk még találkozni bátyó!
- Kérlek, ne mondj már ilyeneket! Én biztos vagyok benne, hogy jobban leszel, csak ne add már fel!
- Holnap, szeretném, ha mind itt lennétek velem! Yuya, a szüleink, Hikari, Chinen és mindenki más. Szeretnék elbúcsúzni mindenkitől úgy, ahogyan illik. Különben is van mindenkinek egy meglepetésem, szóval ajánlom, hogy itt legyetek! - minden történet befejeződik egyszer. Nos, azt hiszem az én történetem is hamarosan befejeződik, de ahogyan a mondás is tartja: "Ahol Isten becsuk egy ajtót, ott mindig kinyit egy ablakot!"

2017. március 11., szombat

19.rész

Az elmúlt két napban az időm nagy részét a tornák, illetve a tanulás tette ki. Néhány nap és véget ér a tél, kezdődik a tavasz és eljön az érettségi ideje. Sajnos nem volt annyi időm foglalkozni Hikari - val, mint szerettem volna, de  nem hanyagolhattam el őt, elvégre ő már a feleségem és vannak kötelezettségeim. Kuroda Sensei kimenőt adott nekem, vagyis hazamehettem. Jelenleg a saját szobámban próbálok aludni De Chinen akit szintén vihettem magammal, nem könnyítette meg a helyzetemet.
- Yama Chan, kelj már fel! - rángatta meg a takarómat, én pedig az arcát kezdtem el tapogatni.
- Hol van rajtad a kikapcsoló gomb?
- Siess, mert el fogsz késni! Ugye nem felejtetted el, hogy ma Hikari Chan szüleinél fogsz ebédelni?
- A francba! - keltem fel az ágyból, persze ahogyan azt a saját erőmből megtehettem.
- Én már kikészítettem a ruhádat, csak siess, mert el fogsz késni!
- Nem lesz ez egy kicsit túl hétköznapi? - mutattam, a fehér ing farmer kombinációra.
- Nem bálba mész, csak egy ebédre! Csak add önmagadat, hiszen Hikari Chan szülei már régóta ismernek nem?
- Igen, de azóta sok idő telt el, meg aztán mégiscsak én vagyok az, aki elvette a lányukat!
- Szerintem ők ennek csak örülni fognak. Na, siess és öltözz fel! - noszogatott Chinen, én viszont egy pillanatra megszédültem.
- Yama Chan, jól vagy?
- Persze megvagyok. Mihez is kezdenék nélküled öcsi! - kicsit összeborzoltam a haját és elmentem, hogy átöltözzek. Egész gyorsan ment, tekintve, hogy a hajammal nem kellett bíbelődnöm, hiszen már nincs is hajam. Az öltözés után Chinen segítségével lejöttem a lépcsőről, majd a szüleimtől elköszönve egyenesen a szomszéd házhoz mentem. Kicsit tartottam attól, hogy Hikari szülei mit fognak szólni, hiába a sokévnyi ismeretség.
- Yamada Kun, végre megjöttél! Már vártunk, gyere be! - nyitotta ki nekem az ajtót Hikari mamája, én pedig biccentettem egyet és bementem.
- Köszönöm a meghívást!
- Hiszen elvégre, már te is a családhoz tartozol! Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összeházasodtok, de annak örülök, hogy olyan férje lett a lányomnak, mint te vagy!
- Én sem így terveztem, de tekintettel arra, hogy nem tudom mi lesz még a jövőben, így egyáltalán nem bánom, hogy ilyen hamar történt meg az esküvő.
- Ha ez kényelmetlen neked, akkor nem kell erről beszélnünk!
- Csak kicsit kényelmetlenül érzem magam! Hiszen mégiscsak egy haldoklóhoz adták hozzá a lányukat és ez rossz érzés nekem!
- Yamada Kun, minket ez a legkevésbé sem érdekel! Hikari szeret téged és te is őt! A betegséget, pedig le fogod győzni. Ne aggódj, mi nem ítélünk el téged!
- Ryosuke! - kiabált le a lépcső tetejéről Hikari, nekem pedig mosolyra húzódott a szám. Most sem vitte túlzásba az öltözködést, szóval Chinen jól tette, hogy nem öltöztetett fel túl csicsásan.
- Hé, Júlia, miért nem jössz le ide hozzám?
- Ahogy óhajtja Rómeó! - mindketten elnevettük magunkat, majd Hikari szó szerint lefutott a lépcsőről és egyenesen a karjaimba szaladt.
- Hiányoztál! - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam a szájára.
- Hiszen tegnap egész este ott voltam nálatok! Ne mond nekem, hogy ennél több kell neked, mert a végén még azt fogom gondolni rólad, hogy túl rámenős vagy!
- Talán baj az, hogy többet szeretnék veled lenni? Eddig nagyon elhanyagoltalak, de szeretném bepótolni!
- Nagyon aranyosak vagytok ti ketten! Yamada Kun éhes vagy már? Az ebéd elkészült, ha szeretnél, már ehetünk is.
- Köszönöm, éppenséggel reggeli nélkül jöttem el otthonról és kezdek éhes lenni! - mikor Hikari apja is hazajött, le is ültünk ebédelni. Az én kedvemért sült marhahús volt az ebéd, persze úgy elkészítve, hogy egy órán belül ne kelljen a mosdóba rohanjak és jöjjön ki belőlem minden.
- Yamada Kun, vannak terveid az érettségit követően? - kérdezte Hikari apja, én viszont nem tudtam válaszolni rá. Nem mintha nem akartam volna, csak egyszerűen nem tudtam mi lesz még, ezért kicsit elbizonytalanodtam. 
- Amint meggyógyul, elkezdi az egyetemet, mert az apja cégénél akar dolgozni! - válaszolt helyettem Hikari, én pedig gyengén megszorítottam a kezét.
- Igen ez a tervem, de nem szeretnék ennyire előre szaladni, előbb gyógyuljak meg, nekem már az is nagyon sokat számítana!
- Te tényleg nagyon felelősség teljes vagy! Kérlek, tedd boldoggá a lányunkat! - én biccentettem egyet a fejemmel és a kezemet összekulcsoltam Hikari kezével.
- Mindent elkövetek, hogy Hikari boldog lehessen! - hirtelen elkezdett forogni velem a szoba, de igyekeztem nem figyelni oda rá. A fáradságnak tulajdonítottam a dolgot, ezért igyekeztem elterelni a gondolataimat. Azonban ez egészen addig tartott, ameddig el nem kezdett fájni a fejem. A halántékomhoz kaptam és elkezdtem gyengén dörzsölni.
- Ryosuke minden rendben? - kérdezte Hikari, én pedig megráztam a fejemet.
- Úgy érzem, mintha a fejem szét akarna robbanni! A szoba is forog körülöttem.
- Gyere, menjünk fel a szobámba, hogy tudj pihenni! - a fájdalom kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni és csak arra eszméltem fel, hogy a földön fekszek, miközben előre - hátra hintázok, mint egy kisgyerek és várom, mikor múlik végre el a fájdalom.
- Hívom az orvost! - szólalt meg Hikari mamája, de én elkaptam a csuklóját.
- Kérem, ne tegye! Nem akarok oda visszamenni! - éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le az arcomon, de egyáltalán nem érdekelt. Hikari letérdelt mellém és a fejemet az ölébe fektette. Elkezdte gyengéden simogatni az arcomat, közben valami altatódalt dúdolgatott. Kezdtem egyre jobban megnyugodni és a fájdalom érzetem is csökkent. Hálát kell adnom az égnek, amiért ilyen lányt kaptam, mint Hikari. Éreztem, hogy egyre jobban elnehezedik a szemem, míg végül le nem csukódott. Mikor felébredtem, már Hikari ágyában feküdtem.
- Ryosuke, a frászt hoztad rám! Azt hittem megint rosszul vagy.
- Ne haragudj! A szüleid most biztos nagyon haragszanak rám igaz?
- Miért tennék? Hiszen nem csináltál te semmi rosszat. Az, hogy rosszul lettél, a betegség miatt van, nem másért.
- Bűntudatom van, amiért pont a szüleid előtt kellett rosszul lennem- Én nem ezt akartam Hikari! - vettem egy mély levegőt, majd óvatosan térdre ereszkedtem előtte.
- Mi a fenét csinálsz?
- Bocsáss meg, amiért nem tudom betartani a szüleidnek tett ígéretemet! Nem tudlak téged teljesen boldoggá tenni, mert már abszolút nem vagyok jó semmire és csak mások terhére vagyok!
- Hülye! Egyáltalán nem vagy a terhemre! Én boldog vagyok, ha vigyázhatok rád, elvégre ez egy feleség dolga nem? Gondoskodni a férjéről és mindenben mellette állni. Milyen feleséged lennék, ha ezt nem tenném meg? Különben is, az egészet azért csinálom, mert szeretlek Ryosuke! - leguggolt mellém és szorosan magához ölelt.
- Hikari, én nem akarok várni addig, amíg meggyógyulok! - felállítottam és az ajkammal gyengéden simogatni kezdtem a nyakát.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Nem szeretném, ha megint bajod esne!
- Ettől, már egyáltalán nem félek! - gyengéden ráfektettem az ágyra és fölé hajolva csókolózni kezdtünk. A csókunk, ahogyan egyre jobban elmélyült, úgy kezdte át átjárni a testemet egy különös melegség. Most először kerülök ilyen közel hozzá. Igaz aludtunk már együtt, de az tényleg csak az alvásról szólt. Most viszont hagytuk, hogy elragadjon minket a szenvedély. Ahogyan minden egyes csókkal egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, az egész olyan volt, mintha már meghaltam volna és egy olyan helyen lennék, ahol létezik az örökkévalóság. Ha azt mondom az volt életem legszebb egy órája, akkor nem túlzok.
- Nem bánod, hogy megtettük? - kérdezte Hikari, miközben az ujját gyengéden végighúzta a karomon.
- Miért kellene? Hiszen ha egészséges lennék, akkor is megtörtén volna! Szeretném, ha tudnád, hogy bár nem vagyok biztos abban, hogy mit hoz a jövő, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy veled akarok minden egyes napot eltölteni, mert már tudom, hogy minden egyes pillanatot meg kell élni ahhoz, hogy hiányérzet nélkül mehessek majd el!
- Ne mond ezt még egyszer! Hiszen újra egészséges leszel, meglásd, csak el kell hinned, hogy képes vagy rá!
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem! Tudom, hogy nem könnyű velem, de igyekszek kicsit változni!
- Nincs semmi, amin változtatnod kellene, mert én, úgy szeretlek téged, ahogyan vagy! - gyengéden megsimogatta az arcomat és egy csókot nyomott a számra. Remélem ezek után, a betegség tényleg feladja, vagy legalább kap egy sárga lapot és nekem több időm lesz az életben, mint a jelen pillanatban.