Újabb nap és újabb kezelés következett. Ezúttal egy kicsit megváltoztattuk a dolgokat, most Hikari vitte a lányokat az oviba, én pedig Ryo-val mentem a kórházba. Ma úgyis be kell mennem a céghez, ezért előtte még szerettem volna a fiammal lenni. Ryo még most is félt, bár közel sem annyira, mint legutóbb.
- Papa, ugye most is itt leszel velem? - csimpaszkodott belém, miközben a kórterem felé vettük az irányt.
- Még szép, hogy itt leszek veled, öcsi! Ugye tudod, hogy nem kell félned? A Papa itt lesz veled és fogja a kezed, jó? - bólintott, majd az ölembe ültettem, hogy be tudják szúrni neki a tűt. Miután ez megtörtént, a nővér felcsatolta a gyógyszeres tasakot, én pedig lefektettem őt az ágyba.
- Papa, én is így fogok kinézni? - vett elő a táskámból egy képet, amin én voltam kopaszon, sápadtan egy tolószékben ülve.
- Valószínűleg! - szomorúan bólintottam és láttam, hogy ő is elszomorodik.
- Most mindenki ki fog nevetni, ugye? Nem akarom, hogy kinevessenek a barátaim! - a szája minduntalan lefelé görbült, attól féltem elsírja magát, ezért felvettem és az ölembe fektettem.
- Nem fognak nevetni rajtad, és tudod miért? Azért mert az én fiam vagy és nem hagyom, hogy bárki is bántson.
- Szeretlek papa! - feltamaszkodott, majd a mellkasomra hajtotta a fejét és lassan elbóbiskolt. Úgy éreztem magam, mintha újraélnék minden egyes borzalmat, amin már egyszer keresztül mentem. Legszívesebben helyet cseréltem volna a fiammal. Ryo olyan kicsi és törékeny még, nem igazságos, hogy ez történik vele. Mivel a fiam mélyen aludt a karjaimban és nem is akart engem elengedni, így annyit tehettem, hogy néztem ahogyan csöpög le a gyógyszer. Úgy egy óra múlva megérkezett Hikari, hogy leváltson.
- Jól viselkedett? - simogatta meg a fejét, majd egy puszit nyomott az arcára.
- Igen, bár egy kicsit elszomorodott, de azért viszonylag nyugodt volt. - Hikari át vette tőlem Ryo-t, én pedig felálltam. - Akkor én megyek is!
- Ryosuke, nagyon vigyázz magadra, jó? - igazgatta meg a ruhámat, én pedig hosszan megcsókoltam őt.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! - azzal elhagytam a kórházat. Sietni akartam, hogy minél előbb végezhessek és mehessek vissza a fiamhoz. Miután megérkeztem, bementen az apám irodájába.
- Megjöttem! - csuktam be magam mögött az ajtót.
- Ryosuke, jó, hogy jössz úgyis beszélni akartam veled! Azt hiszem az lenne a legjobb, ha nem dolgoznál már itt!
- De apa, akkor mégis miből fogom fizetni Ryo gyógyszereit?
- Várd meg, míg befejezem! Tudom, hogy most legszívesebben a fiad mellett lennél és én ezt teljesen megértem. Ezért döntöttem úgy, hogy a munkáidat elég otthon elvégezned, így több időt lehetsz majd a fiaddal, ha már én nem lehettem melletted, mikor beteg voltál! - szóval innen fúj a szél? Az apám bűntudatot érez, amiért nem volt velem, mikor beteg voltam?
- Apa, kérlek ne hibáztasd magad! Hiszen mi mind megakartuk kímélni a szívedet ettől a feszült helyzettől.
- Ez lehet, de nekem mint apádnak ki kellett volna állnom melletted, de nem tettem.
- Köszönöm apa! - öleltem őt magamhoz, aztán siettem vissza. Út kózben viszont ismerős alakokat pillantottam meg.
- Dori! - kiàltottam oda Hikari nővérének. A teljes neve Midori de azt utálja, szóval ő csak Dori. Egyébként ő Yabu-sensei felesége, szóval már ő is a családom egy tagja. Ja igen, mióta Yabu-sensei a családunk tagja, azóta Ko-channak kell őr hívnom.
- Ryo-chan, örülök, hogy látlak! - mosolygott rám Kota, amit viszonoztam is.
- Hová készültök?
- Meglátogatjuk az én kedvenc unokaöcsémet!
- De hiszen nincs is több unokaöcséd.
- Pont ezért ő a kedvenc!
- Viszünk neki egy kis ajándékot is! - húzott elő a tasakból egy focilabdát. Ryo odalesz a boldogságtól, ugyanis imád focizni. Mikor megérkeztünk, Ryo már ébren volt.
- Papa! - kiáltott fel egy széles mosoly kíséretében. Felkaptam az ágyról és jól megölelgettem.
- Jól viselkedtél, ugye? - hevesen bólogatott, én pedig nyomtam egy puszit a halántékára. - Ugye nem hitted, hogy egyedül jöttem?
- Dori néni! - mikor meglátta Dori-t, a szemei felcsillantak. Ryo nagyon ragaszkodó típus, ezért mindig kell lennie valakinek, akin csimpaszkodhat, különben nagyon magába fordul. Elég visszahúzódó, ezért barátja sincs túl sok, viszont a rokonait egyszerűen imádja. Dori átvette tőlem Ryo-t, hogy ő is megszorongathassa a fiamat. Viszont mikor Ryo meglátta Kota-t, egy kicsit megilletődött.
- Ryo, köszönj szépen! - bökte meg a hasát Hikari.
- Csókolom! - motyogta az orra, alatt, mire felnevettünk.
- Ne légy ilyen csendes, én Kota bácsi vagyok!
- Kota bácsi? Miért bácsi, papa?
- Azért mert ő Dori férje!
- Olyan, mint amilyen te vagy a mamának? - nézett rám azokkal a boci szemeivel, mire bólintottam.
- Ryo-kun, hoztunk neked egy kis ajándékot! - vette ki a tasakból Kota a labdát, mire széles mosoly kúszott a fiam arcára.
- Focilabda! Olyan boldog vagyok! - ölelte magához a labdát, én pedig visszavettem a fiamat. Elég hamar elszaladt az idő és ideje lett volna hazamenni.
- Hikari, nem kéne már hazamennünk? A gyógyszerek màr rég lecsöpögtek.
- Szeretnék, de Kuroda-sensei nem engedi haza. Nem akartam mondani, de míg nem voltál itt felment a láza, ezért ma éjszakára bent tartják!
- Miért történik velünk minden rossz?
- Ne aggódj, azt mondta csak a gyógyszer miatt volt mert próbál védekezni a szervezete. Nem lett rosszabb az állapota Ryosuke, hiszen csak most kezdtük a kezelést.
- Ma megkérdezte tőlem, hogy ő is úgy fog-e kinézni mint én mikor már látszottak a mellékhatások. Borzasztó volt ilyet hallani tőle.
- Tudom drágám, de emlékezz, együtt mindent megoldunk! Erősnek kell lennünk miatta! - teljesen igaza volt. Ennyivel nem adhattuk fel a dolgot. Ryo már aludt, így úgy döntöttem jobb ha Hikari hazamegy és a lányokkal lesz, míg én itt maradok a fiammal.
- Most menj haza, a lányoknak is jó lesz, ha velük maradsz.
- Nem akarlak itt hagyni titeket!
- Nyugalom, én itt maradok vele! Neked is muszáj lesz pihenned! - erre Hikari a mellkasomra döntötte a homlokát.
- Nem vagy egyedül Ryosuke! Együtt vagyunk és majd együtt megoldjuk a dolgokat!
- Pont ezért szeretlek! Még a legkeményebb pillanatokban is mosolyt csalsz az arcomra. Köszönöm, hogy itt vagy nekem Hikari! - kicsit megemeltem az állát, majd megcsókoltam. Végül Hikari hazament, én pedig a fiammal töltöttem az éjszakát.
- Papa, ugye most is itt leszel velem? - csimpaszkodott belém, miközben a kórterem felé vettük az irányt.
- Még szép, hogy itt leszek veled, öcsi! Ugye tudod, hogy nem kell félned? A Papa itt lesz veled és fogja a kezed, jó? - bólintott, majd az ölembe ültettem, hogy be tudják szúrni neki a tűt. Miután ez megtörtént, a nővér felcsatolta a gyógyszeres tasakot, én pedig lefektettem őt az ágyba.
- Papa, én is így fogok kinézni? - vett elő a táskámból egy képet, amin én voltam kopaszon, sápadtan egy tolószékben ülve.
- Valószínűleg! - szomorúan bólintottam és láttam, hogy ő is elszomorodik.
- Most mindenki ki fog nevetni, ugye? Nem akarom, hogy kinevessenek a barátaim! - a szája minduntalan lefelé görbült, attól féltem elsírja magát, ezért felvettem és az ölembe fektettem.
- Nem fognak nevetni rajtad, és tudod miért? Azért mert az én fiam vagy és nem hagyom, hogy bárki is bántson.
- Szeretlek papa! - feltamaszkodott, majd a mellkasomra hajtotta a fejét és lassan elbóbiskolt. Úgy éreztem magam, mintha újraélnék minden egyes borzalmat, amin már egyszer keresztül mentem. Legszívesebben helyet cseréltem volna a fiammal. Ryo olyan kicsi és törékeny még, nem igazságos, hogy ez történik vele. Mivel a fiam mélyen aludt a karjaimban és nem is akart engem elengedni, így annyit tehettem, hogy néztem ahogyan csöpög le a gyógyszer. Úgy egy óra múlva megérkezett Hikari, hogy leváltson.
- Jól viselkedett? - simogatta meg a fejét, majd egy puszit nyomott az arcára.
- Igen, bár egy kicsit elszomorodott, de azért viszonylag nyugodt volt. - Hikari át vette tőlem Ryo-t, én pedig felálltam. - Akkor én megyek is!
- Ryosuke, nagyon vigyázz magadra, jó? - igazgatta meg a ruhámat, én pedig hosszan megcsókoltam őt.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! - azzal elhagytam a kórházat. Sietni akartam, hogy minél előbb végezhessek és mehessek vissza a fiamhoz. Miután megérkeztem, bementen az apám irodájába.
- Megjöttem! - csuktam be magam mögött az ajtót.
- Ryosuke, jó, hogy jössz úgyis beszélni akartam veled! Azt hiszem az lenne a legjobb, ha nem dolgoznál már itt!
- De apa, akkor mégis miből fogom fizetni Ryo gyógyszereit?
- Várd meg, míg befejezem! Tudom, hogy most legszívesebben a fiad mellett lennél és én ezt teljesen megértem. Ezért döntöttem úgy, hogy a munkáidat elég otthon elvégezned, így több időt lehetsz majd a fiaddal, ha már én nem lehettem melletted, mikor beteg voltál! - szóval innen fúj a szél? Az apám bűntudatot érez, amiért nem volt velem, mikor beteg voltam?
- Apa, kérlek ne hibáztasd magad! Hiszen mi mind megakartuk kímélni a szívedet ettől a feszült helyzettől.
- Ez lehet, de nekem mint apádnak ki kellett volna állnom melletted, de nem tettem.
- Köszönöm apa! - öleltem őt magamhoz, aztán siettem vissza. Út kózben viszont ismerős alakokat pillantottam meg.
- Dori! - kiàltottam oda Hikari nővérének. A teljes neve Midori de azt utálja, szóval ő csak Dori. Egyébként ő Yabu-sensei felesége, szóval már ő is a családom egy tagja. Ja igen, mióta Yabu-sensei a családunk tagja, azóta Ko-channak kell őr hívnom.
- Ryo-chan, örülök, hogy látlak! - mosolygott rám Kota, amit viszonoztam is.
- Hová készültök?
- Meglátogatjuk az én kedvenc unokaöcsémet!
- De hiszen nincs is több unokaöcséd.
- Pont ezért ő a kedvenc!
- Viszünk neki egy kis ajándékot is! - húzott elő a tasakból egy focilabdát. Ryo odalesz a boldogságtól, ugyanis imád focizni. Mikor megérkeztünk, Ryo már ébren volt.
- Papa! - kiáltott fel egy széles mosoly kíséretében. Felkaptam az ágyról és jól megölelgettem.
- Jól viselkedtél, ugye? - hevesen bólogatott, én pedig nyomtam egy puszit a halántékára. - Ugye nem hitted, hogy egyedül jöttem?
- Dori néni! - mikor meglátta Dori-t, a szemei felcsillantak. Ryo nagyon ragaszkodó típus, ezért mindig kell lennie valakinek, akin csimpaszkodhat, különben nagyon magába fordul. Elég visszahúzódó, ezért barátja sincs túl sok, viszont a rokonait egyszerűen imádja. Dori átvette tőlem Ryo-t, hogy ő is megszorongathassa a fiamat. Viszont mikor Ryo meglátta Kota-t, egy kicsit megilletődött.
- Ryo, köszönj szépen! - bökte meg a hasát Hikari.
- Csókolom! - motyogta az orra, alatt, mire felnevettünk.
- Ne légy ilyen csendes, én Kota bácsi vagyok!
- Kota bácsi? Miért bácsi, papa?
- Azért mert ő Dori férje!
- Olyan, mint amilyen te vagy a mamának? - nézett rám azokkal a boci szemeivel, mire bólintottam.
- Ryo-kun, hoztunk neked egy kis ajándékot! - vette ki a tasakból Kota a labdát, mire széles mosoly kúszott a fiam arcára.
- Focilabda! Olyan boldog vagyok! - ölelte magához a labdát, én pedig visszavettem a fiamat. Elég hamar elszaladt az idő és ideje lett volna hazamenni.
- Hikari, nem kéne már hazamennünk? A gyógyszerek màr rég lecsöpögtek.
- Szeretnék, de Kuroda-sensei nem engedi haza. Nem akartam mondani, de míg nem voltál itt felment a láza, ezért ma éjszakára bent tartják!
- Miért történik velünk minden rossz?
- Ne aggódj, azt mondta csak a gyógyszer miatt volt mert próbál védekezni a szervezete. Nem lett rosszabb az állapota Ryosuke, hiszen csak most kezdtük a kezelést.
- Ma megkérdezte tőlem, hogy ő is úgy fog-e kinézni mint én mikor már látszottak a mellékhatások. Borzasztó volt ilyet hallani tőle.
- Tudom drágám, de emlékezz, együtt mindent megoldunk! Erősnek kell lennünk miatta! - teljesen igaza volt. Ennyivel nem adhattuk fel a dolgot. Ryo már aludt, így úgy döntöttem jobb ha Hikari hazamegy és a lányokkal lesz, míg én itt maradok a fiammal.
- Most menj haza, a lányoknak is jó lesz, ha velük maradsz.
- Nem akarlak itt hagyni titeket!
- Nyugalom, én itt maradok vele! Neked is muszáj lesz pihenned! - erre Hikari a mellkasomra döntötte a homlokát.
- Nem vagy egyedül Ryosuke! Együtt vagyunk és majd együtt megoldjuk a dolgokat!
- Pont ezért szeretlek! Még a legkeményebb pillanatokban is mosolyt csalsz az arcomra. Köszönöm, hogy itt vagy nekem Hikari! - kicsit megemeltem az állát, majd megcsókoltam. Végül Hikari hazament, én pedig a fiammal töltöttem az éjszakát.
Ez a gyermeki hit amit felnőt korunkra teljesen elvesztünk nagyon aranyos volt a történet. A kisfiú tetszett a legjobban.
VálaszTörlésLehet, hogy most hülyének fogsz nézni, de én imádtam, hogy Ryo ilyen keresetlenül őszinte volt a fiával azzal a fényképpel kapcsolatban. Jobb így, mert akkor nem ringatja magát hamis ábrándokba, és tudja, hogy ha segítség kell neki, akkor lesz kihez mennie.
VálaszTörlésMellékes megjegyzés: Ryo apját (mármint az idősebbét) még mindig nem tudom kedvelni...
Ryo egyre csak aranyosabb és aranyosabb, mindig csak jobban megszeretem és egyre jobban aggódom érte.. Egyébként nem tudom, valamiért felcsillant bennem a remény hogy az a focilabda esetleg valamilyen módon majd azt sugallja Ryosuke-nek, hogy kövesse az álmait. Mármint, tudom, hogy azért dolgozik az apjának, hogy eltarthassa a családját, és ez tiszteletreméltó, de még jobb lenne, ha úgy tarthatná el őket, hogy közben olyat csinál, amit szeret...:D
VálaszTörlésBizakodni,reménykedni,egymást támogatni,erősnek lenni lélekben! Ezek azok a dolgok,amikre most támaszkodhatnak. Tudom milyen ez,mert mi is megpróbáltuk sajnos.
VálaszTörlés