2.rész

Az ébredést követően, nem is tudtam mi volt rosszabb. A fejem eszeveszett lüktetése, vagy a kórházi fertőtlenítőszag? Abban az egyben teljesen biztos voltam, hogy még egyszer nem akarok ide kerülni. Az anyám az ágyam szélére borulva aludta az igazak álmát, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni őt. Szegény biztos halálra aggódta  magát miattam. Óvatosan kikászálódtam az ágyból és kimentem a folyosóra. Muszáj volt felhívnom Hikari - t, hiszen ha valakinek, neki joga volt tudni mi történt velem.

- Ryosuke mi történt? - kérdezte miután felvette a telefont.

- Hikari ne ijedj meg, de épp kórházban vagyok, mert tegnap rosszul lettem!

- De ugye már semmi bajod és jól érzed magad?

- Nyugodj meg, teljesen jól vagyok! Holnap az iskolába is visszamegyek!

- Yamada Kun? - erre a hangra, hirtelen kiesett a telefon a kezemből. Hátrafordultam és szembe találtam magamat, egy 40 év körüli férfival, akin orvosi köpeny volt.

- Igen én vagyok az! Na és maga kicsoda?

- Kuroda Masami vagyok, az orvosod!

- Minek nekem orvos? Hiszen semmi bajom! Úgysem maradok itt tovább, mint kellene! - kissé ideges lettem. Semmi szükségem orvosra, ugyanis kiváló egészségnek örvendek.

- Akkor úgy mondom, hogy én leszek az, aki elvégzi rajtad a vizsgálatot.

- Miféle vizsgálatot?

- MRI - t fogunk készíteni, amiben azt vizsgáljuk majd meg, hogy a rohamod nem okozott e károsodást az agyadban.

- Ha nagyon muszáj, akkor legyen! - sóhajtottam egyet, majd Kuroda Sensei - el együtt mentünk a vizsgálat helyszínére. Bevallom, hogy kissé féltem ettől az egésztől. 

- Yamada Kun, szeretnék neked feltenni néhány kérdést csupán formaságból. Voltak korábban hasonló rohamaid?

- Nem voltak. Ez az első alkalom. Viszont a fejem az utóbbi időben elég sűrűn megfájdult, ha ez számít valamit.

- A családodban előfordult bármilyen neurológia betegség? Gondolok itt, az epilepsziára és a rákra is!

- Soha! Mindenki egészséges és nagyon boldog! Elkezdhetnénk a vizsgálatot végre? Tudja holnap délután randim lesz, és még el kell, készüljek! - Kuroda Sensei bólintott egyet, én pedig felfeküdtem az asztalra, amivel betoltak a gépezet alá. Őszintén be kell vallanom, hogy kicsit se volt jó érzés. Az a vakítófény, kis híján kiégette a retinámat. A vizsgálat befejeztével, az anyám is megjelent. Kuroda Sensei elmagyarázta, hogy holnapra meg is lesznek az eredmények. Remélem, nem akkor akarja közölni, mikor Hikari és én épp a randi közepén vagyunk.

*Másnap*

Mivel ma volt a randim Hikari - val, már kora reggel feltúrtam a szekrényemet, hogy találhassak valami rendes ruhát. Így belegondolva olyan voltam, mint egy hisztis tinilány, de mégiscsak az első randimról volt szó. Végül felkaptam egy fekete inget fekete nadrággal és rájöttem, hogy ez a szett nagyon jól illik a szőkés barna hajamhoz, ami eredetileg fekete, de átfestettem a múlt hónapban. Miután az öltözködéssel elkészültem, belecsúsztattam a zsebembe Hikari ajándékát, ami egy gyűrű volt, amibe belevésettem, a monogramunkat és az örökké szót. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki, mert már amióta csak igent mondott a randira, azóta ezért a gyűrűért ugrálok. Ezek után egyenesen a szomszéd házba mentem, ahol Hikari élt a szüleivel. Kicsit na, jó nagyon ideges voltam. Rátettem a kezem a csengőre és benyomtam.
- Ryosuke! - hallottam meg Hikari hangját. Én ott tipegtem az ajtó előtt és nem tudtam levenni róla a szemem. Egy egyszerű fehér ruhában volt, ami mégis tökéletesen állt neki. Smink is alig volt az arcán, olyan volt akár egy igazi angyal.
- Hikari nagyon csinos vagy! - hebegtem és tördelni kezdtem a kezemet.
- Látom ideges vagy! Pedig csak velem randizol, nem valami vad idegennel! - rám mosolygott, majd belém karolt és elindultunk az étterembe.
- Ryosuke biztos, hogy jobban vagy már? Ha nem érzed jól magad, akkor otthon is megejthetjük azt a randit.
- Semmi bajom nincs, ne aggódj miattam! Ma úgyis megtudom az eredményt és akkor meglátod, hogy igazam van! - miután megérkeztünk, bementünk és rendeltünk.
- Milyen furcsa, hogy csak mi ketten vagyunk itt! Se család, se barátok, csak te meg én!
- Hikari őszinte leszek veled: Én ezt egyáltalán nem bánom! - közelebb húzódtam hozzá és már épp ott tartottam, hogy megcsókolom, mikor megszólalt a mobilom. Tökéletes pillanatromboló, mondhatom.
- Nem veszed fel? - én erre előkaptam a mobilt és felvettem.
- Ryosuke haza tudnál jönni? Valami nagyon fontos dolgot kell, megbeszéljünk! - az anyám hangja elhaló volt és lemertem volna fogadni, hogy az előbb még sírt.
- Anya mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Csak siess, haza kérlek! - erre fogta és kinyomott. Hát nem mondom, hogy nem pánikoltam be.
- Látom, hogy haza kell menned! - Hikari arcán ott ült a csalódottság.
- Igen, de jössz velem te is! Nem foglak csak így itt hagyni! - megfogtam a kezét, majd fizetés után hazamentünk.
- Megjöttem! - kiabáltam, de válasz nem érkezett. A szüleim és a bátyáim, néma csöndben ültek a kanapén. Az apám igyekezett vigasztalni, a könnyeimmel küszködő anyámat, aki miután meglátott minket rögtön felkelt a kanapéról.
- Gyere Ryosuke ülj le! - én így is tettem, Hikari pedig odaült közvetlenül mellém.
- Na, eláruljátok végre, hogy miért nézz ki mindenki úgy, mintha meghalt volna valaki?
- Fiam, nem is tudom, hogy hol kezdjem! - kezdett bele az apám, de szavak nem nagyon akartak a nyelvére jönni.
- Csak bökjétek ki! Nagyfiú vagyok, el tudom viselni!
- Ryosuke, daganatot találtak az agyadban! A rohamodat is ez okozta! - válaszolt az apám helyett Daiki, mire az arcomra fagyott a mosolyom. Ugye most csak szórakoznak velem? Ez elég rossz poén és egyáltalán nem vicces.
- Hova tettétek a kandi kamerákat?
- Ryosuke fejezd be! - szólt rám Yuya, mire én inkább csendben maradtam. Képtelen voltam ezt épp ésszel felfogni. Fogtam magam és felszaladtam a szobámba, magam után rángatva, a megszeppent és megnémult Hikari - t. Mikor felértünk, becsaptam az ajtót és nekidőlve lecsúsztam a földre.
- Mi lesz így Hikari? - suttogtam és közben igyekeztem letörölni, a szemem sarkában keletkezett könnycseppeket. Nem akartam, hogy Hikari azt higgye, hogy gyenge vagyok.
- Fogalmam sincs Ryosuke! Csak reménykedhetünk abban, hogy nem lesz semmi baj!
- Nem fogom kibírni a kezeléseket!
- Akkor csak gondolj rá úgy, mint egy meccsre!
- Egy meccsre?
- Pontosan. Te vagy a játékos, aki elgyőzi az ellenfelet, vagyis a betegséget és megnyeri a mérkőzést! - ilyen szempontból, még nem is gondoltam rá. Bár akkor ez egy elég sokáig elhúzódó meccs lesz, de én akkor is győzni fogok! Ez egészen addig adott nekem löketet, ameddig el nem jutott az agyamig, hogy addig mi minden fog történni. A sok kórházban töltött nap, az a sok gyógyszer, ami úgy legyengíti majd az izmaimat, hogy járni is alig fogok tudni, a sok mellékhatás és minden. ami ezzel jár. Hiába akarom, hogy én kerüljek ki győztesen, de odáig nehéz lesz eljutnom.
- Én félek Hikari! - szipogtam, mire ő megsimogatta a vállamat.
- Előttem nem kell erősnek látszanod Ryosuke! Ha sírni akarsz, akkor nyugodtan tedd meg. Ilyen helyzetben, néha jobb kiengedni a feszültséget, amit most érzel! - én olyan szorosan öleltem át, ahogyan csak tudtam. Éreztem pár könnycseppet lefolyni az arcomról, de szerencsére nem kezdtem el bőgni. Sietve letöröltem a könnycseppeket az arcomról, majd felálltam a földről.
- Menjünk le oké? - erre ő is felállt és visszamentünk a többiekhez. Az anyám aggódó arccal pillantott rám, mikor meglátta a kissé vöröses szemeimet.
- Ne haragudjatok, amiért itt hagytalak titeket, csak szükségem volt egy kis nyugalomra.
- Mi teljesen megértünk téged Ryosuke! Tudjuk, hogy most nagyon félsz, de hidd el minden rendbe fog jönni! - anya, bárcsak meg tudnál érteni, de nem is sejted, hogy mi játszódik most le bennem!
- Igen tudom. Mikor kezdik el a kezelést?
- A doktor úr szerint, nem várhatunk és már holnap be kellene menned a kórházba!
- Értem. Ha nem bántjátok, mi most befejeznénk a félbe maradt randinkat! - összekulcsoltam a kezemet Hikari kezével és elmentünk, hogy befejezhessük a randit.
- Azt hiszem az étterem már bezárt! - nézett az órájára, mire én elmosolyodtam.
- Ki mondta, hogy odamegyünk? Tudok egy annál sokkal jobb helyet! - az a hely igazság szerint, a téli vásár volt, amit mindketten nagyon szerettünk. Persze nem azzal a szándékkal vittem oda, hogy vásárolgathassunk, az okom egészen más volt. Leültünk az egyik padra, én pedig a zsebemből előhalásztam a dobozt, amiben a gyűrű volt.
- Ez micsoda? - nézett kíváncsian előbb a dobozra, majd rám.
- Ajándék neked! - elvette tőlem a dobozt, majd felnyitotta a tetejét.
- Ez gyönyörű, de nem fogadhatom el! Ez túlságosan nagy ajándék.
- Azért kapod, mert fontos vagy nekem! Különben is, nem fogják visszavenni, a gravírozás miatt.
- Vajon az örökké, tényleg örökké fog tartani?
- Ha mindent beleadunk, akkor igen! Tudod, ezt már régóta meg akartam kérdezni tőled, de eddig még nem mertem: Hikari akarsz velem járni?
- Már azt hittem sosem kérdezed meg! Nem akartam én lépni, mert féltem, hogy te csak barátodként tekintesz rám.
- Már régóta nem csak barátként tekintek rád! - gyengéden megsimogattam az arcát, majd egy kicsit közelebb húzódtam hozzá. Végre nem akadályozhatta meg semmi és senki sem azt a csókot! Egyáltalán nem bántam, hogy ennyi időt kellett várnom az első csókra, hiszen mégis csak Hikari ajkait érezhettem. Bár legbelül továbbra is féltem az elkövetkezendő hónapoktól, de a tudat, hogy nem leszek egyedül, nagyobb önbizalmat adott, hogy én nyerhessem meg, ezt a meccset!