2017. február 20., hétfő

4.rész

A mai napom eléggé húzósra sikeredett. Mivel a műtétet altatásban végzik, ezért a reggelit passzolnom kellett. Az anyám halálra idegeskedte magát, mert most először kerülök huzamosabb időre kórházba. Az elmúlt néhány napban a köztünk lévő feszültség minimálisra csökkent, szerencsére sikerült kompromisszumot kötnünk, vagyis elmehetek az edzésekre, de játszani nem játszhatok. Mondjuk ez is több mint a semmi. A többieknek is muszáj volt elmondanom a dolgot, érthető módon rendesen ki is borultak. Megígértettem velük, hogy továbbra is ugyanolyan jól játszanak majd, mint eddig. A műtétre az anyámon kívül legnagyobb meglepetésemre Yuya is elkísért, állítása szerint azért, hogy megakadályozza anyánk kiborulását. Összepakoltunk néhány ruhát a három napra, ameddig a kórházban kell, maradjak és elindultunk.
- Ryo kicsit sem félsz? - kérdezte a bátyám, mire én megráztam a fejemet.
- Mitől kellene félnem Yuyan? A doki azt mondta, hogy csak egy rutin műtét lesz. Különben is Dai megígérte, hogy új labdát kapok, ha nem parázok be a műtéttől!
- Az a kis hülye mindent megígér neked, csak ne kelljen hallgatnia a nyafogásodat!
- Nem is szoktam nyafogni! Igazam van ugye mama?
- Nem mondanám, hogy nem szoktál hisztizni, ha valamit nem kapsz meg!
- Ez nem ér, ketten vagytok egy ellen! Ez minimum sárga lap! - nevettem el magamat, mire ők bosszúsan megrázták a fejüket. Hiába, ők nem értenek a focihoz. Miután megérkeztünk, egyenesen az onkológiai osztályra mentünk. A nővér azt mondta, hogy rendezkedjek el a szobámban, mert pontban  - délben kezdődik a műtét. Én megkértem anyáékat, hogy a műtétig hagyják, hogy kicsit átgondolhassam, hogy innen hogyan tovább. Szerencsére megértették, hogy egyedül akarok lenni és inkább elmentek addig bedobni valami reggelit. Én kipakoltam a ruhákat és igyekeztem kényelembe helyezni magamat, nem sok sikerrel. Nagyon ideges voltam, kicsit féltem is, noha Kuroda Sensei biztosított arról, hogy nem lesz semmiféle gond. Szívesen felhívtam volna a fiúkat, vagy Hikari - t, de tudtam, hogy iskola idő van, és nem lesznek elérhetőek. Igazság szerint nagy szükségem volt, egy velem egykorú srácra, hogy ne unatkozzak itt ennyire. Erre, mintha valami csoda történt volna, az ajtóból két nagy barna szem kukucskált be.
- Te miért nem jössz be? - kérdeztem tőle összehúzott szemekkel.
- Mert féltem, hogy zavarni foglak téged! - a hangja igazán magas volt, ami a fiúknál kicsit furcsa, de ugyanakkor nagyon aranyos is volt.
- Ne álldogálj ott, inkább gyere be! - invitáltam be, mivel láttam, hogy kissé ijedt ábrázattal figyelt engem. A srác úgy egy fél fejjel lehetett nálam alacsonyabb és mivel én sem vagyok kifejezetten magas, elég viccesen festett. Ha most azonnal megkérdezték volna tőlem, hogy hány évesnek tippelem a fiút, rögtön tizennégyet mondtam volna.
- Chinen Yuri vagyok, a szomszéd szobából és nagyon unatkoztam, ezért mikor megtudtam, hogy egy velem egykorú fiú jön az osztályra, akkor nagyon megörültem.
- Yamada Ryosuke vagyok! Chinen Kun, neked is rákod van, mint nekem?
- Nem, nekem a szívemmel vannak gondok. Nem úgy működik, mint kellene!
- Akkor miért vagy az onkológiai osztályon?
- Azért, mert Kuroda Sensei betege vagyok. A gyerekosztályon, csak nálam jóval fiatalabbak vannak, akik szeretnek együtt játszani, de engem mindig kihagytak belőle! - láttam, hogy elszomorodik, erre én előkerestem a táskámból a kabalámat, ami igazából egy maci, amit még a szüleimtől kaptam az ötödik születésnapomra és felé nyújtottam.
- Szeretnél a barátom lenni? - mosolyodtam el és a kezébe nyomtam a macit.
- Komolyan? Az nagyon jó lenne, legalább nem lennék egyedül. Yamada Kun, te meddig maradsz a kórházban?
- Hát három napig, de mikor erősödnek a mellékhatások, akkor be fogok költözni a kórházba, szóval ne aggódj Chinen Kun, nem leszel egyedül!
- Ezt jó hallani. Tudod a szüleim meghaltak egy éve és azóta egyedül vagyok a kórházban. Addig legalább ott voltak ők nekem.
- Sajnálom, hogy ezt szóba kellett hoznod! - odaléptem hozzá, majd kicsit összeborzoltam a haját.
- Nem félsz, Yamada Kun?
- Egy kicsit. Kuroda Sensei hiába próbált megnyugtatni, nem nagyon sikerült neki! - odaléptem az ablakhoz és onnan bámultam kifelé.
- Megértelek téged, én is nagyon féltem a műtétektől, de aztán arra gondoltam, hogy nincs veszíteni valóm és cserébe az állapotom is jobb lesz tőle. De ettől még a legnagyobb vágyam úgyse fog teljesülni!
- Mi lenne az?
- Szeretnék egyszer tornász lenni, de a szívem nem bírná ki! Rossz érzés, hogy nem valósíthatom meg az álmomat.
- Viszont nem is állsz fél lábbal a koporsóban!
- Ne gondolj ilyenekre! Az a lényeg, hogy te el hidd, hogy megfogsz gyógyulni! - elég rendesen elbeszéltük az időt. Meséltem neki az iskoláról, a barátaimról és Hikari - ról,  meg úgy általánosságban mindenről. Jó volt végre beszélgetni valakivel, aki megérti a helyzetemet. Ő nem járt soha középiskolába, mert az állapota nem engedhette meg neki, ezért barátai se nagyon lettek. Hát, akkor az én személyemben megtalálta az első barátját. Úgy elrepült az idő, hogy csak arra eszméltem fel, hogy a nővér szólt, hogy itt az idő.
- Yamada Kun, én, itt megvárlak téged! - ült le az ágyamra Chinen, én pedig mosolyogva bólintottam egyet. Addigra már anyám és Yuya is megérkeztek. Elköszöntem tőlük is és saját lábaimon mentem be a műtőbe.
- Yamada Kun készen állsz? - kérdezte Kuroda Sensei, én pedig bólintottam egyet és felfeküdtem az asztalra. Annyit még éreztem, hogy a nővér altatót fecskendezett belém, aztán lecsukódtak a szemeim. Nem tudom pontosan meddig voltam altatásban, de mikor kinyitottam a szemem, az anyám és Chinen mellett Daiki is ott volt.
- Nézd csak mit hoztam neked öcsi! - elmosolyodott és felmutatta a kezében lévő focilabdát.
- Köszi, bátyó, de nem hiszem, hogy egy darabig használni fogom! Chinen Kun, te komolyan itt maradtál a szobámban?
- Igen! Hiszen megígértem, hogy itt megvárlak nem? Elvégre ezt csinálják a barátok. Az anyukáddal is beszélgettem! - képzelem miket mesélt rólam az anyám. Remélem Chinen nem fog majd idiótának találni. Igazából nem volt olyan rossz a nap, mint képzeltem volna. Bár elég fura volt megszoknom, hogy valami van a testemben, de azt hiszem ezt meg fogom szokni. Egyébként is, legalább szereztem egy új barátot, aki mellett biztosan nem fogok majd unatkozni, a kórházban töltött napokon.

2 megjegyzés:

  1. NAgyon tetszett a rész.
    Imádtam az új szereplő felbukkanását, Chinen tényleg nagyon aranyos. Tetszett, hogy Ryosuke így a szárnyai alá vette!:D

    VálaszTörlés
  2. Egérkém! <3
    Cukiságfaktor bejött a sztoriba. Éppen jókor. =D
    Szegény borsó, hogy elszomorodott, hogy a kicsik kihagyják...

    VálaszTörlés