1.rész

Éreztétek már magatokat úgy, mintha csak egy púp lennétek a környezetetekben élőknek? Ha nem, akkor szerencsések vagytok. Én sajnos mindennap szembesülök ezzel. Ha csak ránézek a szüleimre, vagy a bátyáimra, az egyetlen, amit az arcukról le tudok olvasni az a sajnálat. Én a tökéletes életemet éltem a szüleimmel és a két bátyámmal, gyerekkori barátommal Hikari - val, pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Miért is kellett volna azt gondolnom, hogy ez megváltozhat? Ez az egész kálvária egy teljesen átlagos téli napon kezdődött. Mivel utolsó éves gimnazista voltam, a felnőttek többsége azzal a kérdéssel nyaggatott, hogy mi leszek, ha nagy leszek? Szívesen mondtam volna, hogy focista, de mivel tisztában voltam azzal, hogy nagyon kevés esélyem van arra, hogy egy nagyobb csapatba beválogassanak, így ez az álom valóban álom maradt. Szokásomhoz híven késésben voltam. Felpattantam a bringámra és száguldottam az iskola felé.
- Ryosuke! - kiáltott nekem Hikari, mire én lefékeztem a biciklivel. Hikari gyerekkori barátom és a szomszédom is. Néhány éve kezdtem el komolyabban érdeklődni iránta. Mostanra pedig már elmondhatom, hogy igenis szerelmes vagyok belé! Az én esetemben kicsit nehéz ezt a tudtára adnom, mert nem akarom, hogy a barátságunk kárára menjen a dolog.
- Jó reggelt Hikari! Szeretnéd, hogy elvigyelek?
- Köszönöm, de inkább gyalogolnék. A friss levegő különben is jót tesz az egészségnek!
- Hát akkor nincs mit tenni! - lepattantam és elkezdtem magam mellett tolni a járgányomat. Láttam, hogy valami igencsak nyugtalanítja, de nem mertem rákérdezni.
- Van már párod a hétvégi bulira? - teljesen kiment a fejemből! A tanárunk Sakurai Sensei szervezi, hogy utoljára bulizhasson együtt az osztály.
- Én nem megyek el! - na, nem mintha tényleg nem akartam volna elmenni, de kitaláltam valamit, ami talán jobban fog tetszeni neki.
- Kár! Pedig szerettem volna, hogy együtt menjünk el!
- Hikari, mit szólnál hozzá, ha ahelyett a buli helyett végre elmennénk randizni?
- Randi, mármint egy igazi első randi?
- Igen. Tudnod kell, hogy már régóta tetszel nekem, csak eddig féltem elmondani, mert nem akartam, hogy a barátságunk lássa a kárát, ha esetleg nem működne a dolog.
- Nagyon szívesen elmegyek veled Ryosuke! Igazából te is nagyon tetszel nekem! De mond, csak a többieknek hogyan mondjuk ezt el?
- Azt bízd csak rám! Én majd kitalálok valamit! - Addig beszélgettünk, amíg elértük az iskola épületét. Ha egy szóval kellene jellemeznem, az a modern lenne. A nagy és tágas bézs színű épülethez tartozott egy nagy udvar és egy egész focipálya. A termek pedig a legmodernebb kütyükkel voltak felszerelve. Minden osztályterem más színű volt, egy az osztályra legjellemzőbb szín. A mi esetünkben ez a piros szín volt. Sakurai Sensei ezt azzal magyarázta, hogy a piros erőt és határozottságot sugároz. Ezért is lett a terem fala meggyvörös, amit jól kompenzált a fehér fenyőből készült parketta. Az osztályunk 15 főt számolt. Noha szinte mindenből kitűnő voltam, az osztály vezetője mégsem én lettem, hanem Nakajima Yuto a legjobb barátom. Ő volt az osztály legokosabb tanulója, ezen kívül számos iskolai klubnak volt a tagja. Én is tagja voltam egy klubnak, méghozzá a focicsapatnak, aminek a kemény munkának hála, a kapitánya lettem. Az edzőnk Yabu Sensei, noha egy csupa szív ember, azért keményen megdolgoztat minket.
- Jó reggelt mindenkinek! - léptem be a terembe Hikari társaságában.
- Reggelt Ryosuke! Na, mond csak kivel mész a hétvégi buliba? - kérdezte nagy vidáman Yuto, mire én közelebb léptem hozzá.
- Hát én nem megyek! Ez egy titok, de tudod randim lesz Hikari - val és nem fogok ráérni! - suttogtam a fülébe, mire ő elmosolyodott.
- Akkor sok sikert! Ne felejts eltájékoztatni az eseményekről! - én bólintottam egyet, majd leültem mellé. Az óra kezdete után nem sokkal, Sakurai Sensei lépett be a terembe.
- Gyerekek sajnálom! Tudom, hogy most nem velem lenne órátok, de egy rendkívül fontos dolgot kell megbeszélnünk. Először is szeretnék gratulálni Yamada Kun - nak, amiért ismételten győzelemre vitte a focicsapatot! - a többiek mind éljenezni kezdtek, én pedig mosolyogva biccentettem egyet a fejemmel.
- Köszönöm, de ez nem csak az én érdemem. A többiek is beleadták a szívüket, lelküket abba, hogy megnyerjük a meccset!
- A másik dolog, hogy mint tudjátok, ez az utolsó évetek az iskola diákjaiként. Itt hagyok nektek néhány nyomtatványt, amire írjátok fel, hogy mik a terveitek az érettségi után!
- Ryo Chan - nak semmi szüksége ilyen papírokra, hiszen mindenki tudja, hogy valamelyik nagy focicsapat tagja lesz! - Ryu szólalt meg a hátsó padból, akit szintén a barátomnak mondhattam.  Ő egy külön univerzum volt és néha tett olyan dolgokat, amiket a többi ember furcsának talált. Miután Sakurai Sensei végzett, elhagyta a termet és elkezdődött az angolóra. Az órán Umika Chan remekelt, aki több évig élt Amerikában. Az óra után összeültünk, hogy kitölthessük a papírokat.
- Ryosuke, te tényleg nem jelentkezel egyetemre?
- De igen, már tudom is melyik egyetemre szeretnék menni!
- Na és melyikre? - vágott közbe Yuto és ő is csatlakozott a beszélgetéshez.
- A Tokiói egyetem menedzsment szakára!
- Ugye csak viccelsz? Oda csak a stréberek jelentkeznek, mint Yuto! - Ryu - nak eléggé nem tetszett a dolog, pedig nekem tényleg ezek a terveim.
- Először is: Yuto nem is stréber, csak nagyon okos! Másodszor: Szeretném átvenni majd apám cégét és ehhez az kell, hogy sokat és keményen tanuljak!
- Miért akarod átvenni az apád cégét? Ahhoz éveket kellene várnod, meg aztán ott vannak a bátyáid is!
- Daiki és Yuya más pályát választottak maguknak! Egyébként meg először csak dolgozni fogok a cégnél, és ha már elég tapasztalatot gyűjtöttem, akkor beszélek a terveimről az apámmal is! - ez a kis "vita" kellett, hogy végre kimondjam a valódi terveimet.
- Na és mi lesz a focival Yamada Kun? - jött oda Umika Chan és leült Hikari mellé, akivel legjobb barátnők.
- A foci az életem, de nincs esélyem bekerülni egy nagyobb csapatba. Szeretnék olyan munkát, amiért érdemes keményen dolgozni! - ezt a többiek is megértették és elfogadták. Iskola után hazaigyekeztem. A mai edzés elmaradt, mert Yabu Sensei elutazott és csak holnap jön vissza. Miután hazaérkeztem, bementem és ledobtam a táskámat.
- Megjöttem! - kiabáltam be.
- Üdv itthon Ryosuke! - hallottam meg a fiatalabbik bátyám Daiki hangját. Ő volt a családunkban az, aki egyetem nélkül kezdett el apánk mellett dolgozni. Mivel azokban az időkben apánk betegeskedett, ezért kellett mellé valaki, aki segít neki. Az idősebbik Yuya, pedig tanár, de ő egy másik iskolában tanít mondván, hogy nem tenne túl jót a kapcsolatunknak az a sok együtt töltött idő.
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem, miután láttam, hogy senki más nem ért még haza.
- Apa még dolgozik, anya és Yuya pedig a boltban vannak, hogy meg vegyék a vacsorához a hozzávalókat.
- Csak siessenek! Úgy érzem, mindjárt kilyukad a gyomrom! - panaszkodtam, mire kiesett a zsebemből a jelentkezési lap.
- Még mindig nem mondtál le a terveidről Ryosuke? - csóválta meg a fejét Daiki, én pedig felvettem a papírt a földről.
- Miért olyan nagy baj az, hogy szeretnék apa cégénél dolgozni?
- Azért, mert tudjuk milyen jól beindult a focista karriered és nem szeretnénk, hogy abbahagyd!
- Igen, de ha egyszer majd családom lesz, akkor nem tudnák megadni nekik mindent! Szeretnék egy biztos munkát, hogy képes legyek őket eltartani, mint ahogyan azt apánk is teszi!
- Honnan jött hirtelen a családalapítás? Csak nem történt valami, amiről tudnom kellene?
- Hát Hikari meg én a hétvégén randizni fogunk!
- Az első barátnő! Elég sokáig várattál vele minket! Nekem már 14 évesen volt barátnőm, nem is értem miért vártál vele ennyit! Öcsi, kérhetek tőled egy  apró szívességet?
- Mit akarsz már megint?
- Nem szednéd le a megszáradt ruhákat? Szívesen megtenném, de nagyon fárasztó volt a mai napom!
- Jó rendben, de csak mert ilyen szépen megkértél rá! - fogtam magam és kimentem a háza mögé, ahol az anyám szokta szárítani a ruhákat. A föld már nyirkos volt, de esténként, ez természetes. Már épp nyúltam volna a ruháért, mikor a fejembe nyilallt a fájdalom. Azt gondoltam, biztosan a front miatt van és elmúlik, ezért igyekeztem nem figyelni rá. Azonban a fájdalom nem múlt el, sőt erősebb lett. Olyan érzés volt, mintha valami szét akarná zúzni az agyamat. A  kezeim elkezdtek remegni, mígnem kiesett a kezemből az összes leszedett ruha. A halántékomhoz kaptam a kezemet és zilálva igyekeztem bejutni a házba, sajnos sikertelenül. A lábaim elvesztették az irányítást és a földre zuhantam. Összekuporodtam, mint egy sündisznó és úgy vártam, hogy végre elmúljon a fájdalom. A szemeim kezdtek elnehezedni, de még hallottam a bátyáimat, mikor megtaláltak.
- Ryosuke! - szaladtak oda hozzám, én azonban nem tudtam rájuk figyelni, mert egyre csak a fájdalmat éreztem.
- Anya állítsd el a fájdalmamat! - a hangom remegett és egyre csak nyeltem a könnyeimet. Noha nem voltam biztos abban, hogy az anyám is ott volt velem, de abban igen, hogy a mentők vittek el a kórházba.