2017. február 23., csütörtök

8.rész

Hogyan ismerhettem őt félre? Miért hittem el  neki minden szavát és tekintettem őt a barátomnak? Egyáltalán, miért kellett ennek az egésznek így történnie? Hiszen minden olyan csodásnak indult. Eltelt az egy hét, én pedig a szobám előtt toporogtam már és vártam, hogy végre hazamehessek. Hajnalban letudtam a kezelést, mert nem szerettem volna visszajönni, csak a holnapi nap folyamán. Chinen eléggé el volt keseredve és szomorúan szorongatta a tőlem kapott plüssnyulat.
- Yama Chan, ha te ma elmész, akkor ki fog velem beszélgetni? Olyan egyedül leszek itt!
- Nem leszel egyedül Chinen Kun! Hikari barátnője idejön, hogy lefoglaljon!
- Egy lány? Szerinted mit fog gondolni rólam?
- Azt, hogy egy cukorfalat vagy, ahogyan mindenki más. Umika Chan, az olyan babaarcú pasikat szereti, mint amilyen te is vagy, szóval máris szereztél tőle egy jó pontot és még nem is ismered. Holnap be fogok jönni a kezelésre és hétfőtől újra itt leszek, szóval kérlek, bírd ki ezt a kis időt nélkülem! - megpöccintettem az orrát, mire édes hangon nevetni kezdett. Aminek nagyon örültem, hogy az apám jött el értem. Ő az egyetlen, aki nem volt bent nálam, mert a túl sok aggodalom nem tesz jót a szívének és félő, hogy megint szívrohamot kap, mint a múlt évben. Ezért volt jó érzés, hogy vele mehettem haza.
- Yama Chan, jó szórakozást! - integetett nekem Chinen a szobájából, én pedig elmosolyodva távoztam az osztályról és a kórházból is.
- Apa, örülök, hogy te jöttél értem!
- Ennyivel jövök neked, amiért még egyszer sem voltam látogatóban!
- Ugyan már, az egészségi állapotod nagyon fontos! Yuya eleget volt bent nálam, hogy ne unatkozzak.
- Anyád a kedvencedet főzi neked, szóval igyekszünk haza! - Marhahús! Már érzem is a számban az ízét. Nem titkolom nagy húsimádó vagyok. Annál jobban már csak az epret imádom. Az út nem volt hosszú, tekintve, hogy korán volt még és nem volt dugó. Mikor hazaértünk, vidáman kipattantam a kocsiból és mosolyogva léptem be a házba.
- Üdv itthon! - kiáltotta kórusban, az anyám, Daiki és Yuya, valamint Hikari.
- Végre újra otthon! Hikari, neked nem kellene a meccs előkészítésénél lenned?
- Így volt, de összebeszéltem kicsit Yabu Sensei - el, hogy meglephesselek. A többiek nem tudják még, hogy te leszel a díszvendég a meccsen.
- Nem is kell, hogy megtudják. Szeretném őket meglepni! De annak örülök, hogy te itt vagy! - megöleltem, majd egy csókot nyomtam a szájára.
- Nagyon édes, meg minden, de nem felejtettél el valakiket? - mutatott Daiki magára és Yuya - ra, mire én mindkettőjüket megöleltem.
- Micsoda érzelgősség. Nem ilyennek ismertelek titeket! - anyánk elmosolyodott, a bátyáim pedig felhúzták az orrukat.
- Mikor lesz kész az ebéd? - kérdeztem és egy kicsit megnyaltam, a szám szélét.
- Ha elkezdesz tálalni, akkor sokkal előbb! Azt hiszed, hogy, csak mert most itt vagy mentesülhetsz a házimunka alól?
- Értettem! - lehajtottam a fejemet, majd úgy tettem, mintha nagyon csalódott lennék. Persze ezt csak viccnek szántam. Előszedtem a tányérokat, majd az asztalra raktam és végre elkezdhettük, az ebédet. Az anyám főztjénél nincs jobb az tuti! A marhahús egyszerűen mennyei volt, ráadásul csak miattam, még egy epres tortát is képes volt sütni. Ez a nap egyre csak jobb lesz. Ebéd után, míg a szüleim a házimunkát végezték, én azon tanakodtam, hogyan lephetném meg a csapatot.
- Egyszerűen csak sétálj be. Úgy nagyobb lesz a döbbenetük! - szólt bele a gondolatvilágomba Yuya.
- Nem lesz az túl egyszerű?
- Ezek csak haverok és alig másfél hete nem láttad őket, szóval nem kell semmi tűzijáték, vagy hasonló!
- Tudom, de mégis csak a barátaimról van szó! Aztán meg nemsokára jön az évfordulónk is Hikari - val és még mindig nem döntöttem el, hogy mit veszek majd neki! - minden évben tartunk egy évfordulószerűséget azon a napon, mikor barátok lettünk. Ez már olyannyira hagyománnyá nőtte ki magát, hogy azon a napon csak kettesben voltunk. Nem hiszem, hogy a kórházban ez lehetséges lenne, de a remény hal meg utoljára. Elkezdtem készülődni a délutáni meccsre. Végül, hogy ne tűnjek ki a barátaim közül, magamra kaptam a mezemet, amin az egyes szám szerepelt. Na persze, ez csak azért lett így, mert én vagyok a kapitány... Vagyis csak voltam. Ezt még nagyon nehéz megszoknom. Ryu biztosan jó vezetője lesz a csapatnak, én tökéletesen megbízom benne. Indulás előtt ledőltem egy kicsit pihenni, mert nem akartam a meccs közepén hazaállítani azzal az indokkal, hogy fáradt vagyok. Úgy fél óra pihenés után az egész család elindult. Nagyon régen nem voltunk már így együtt és tetszett, hogy anyáék is ráértek eljönni velünk. Tudniillik, a Yamada család vérbeli focirajongó, így ha a jövőben feleségül veszem Hikari - t, akkor majd a három gyerekünk (akik közül kettő lány lesz) biztosan olyan focirajongó lesz, mint én, a nagyapja és a nagybátyái. Mikor megérkeztünk, anyáék elmentek helyet keresni, Yuya és Daiki pedig elkezdték keresni, a Hikaru - Inoo párost, akiket Yabu Sensei hívott meg a mérkőzésre. Én egyenesen az öltözőkhöz mentem, majd bebújtam Yuto szekrényébe.
- Srácok, kiveszem a mezemet és megyek én is! - hallottam meg a hangját és halkan elnevettem magamat.
- Ne ijedj meg! - kiáltottam, mikor kinyitotta az ajtót.
- Ryosuke? - a szeme felcsillant, majd felemelt a földről és úgy megpörgetett, hogy azóta is szédülök. Erre a többiek is visszasiettek és mindannyian azt hitték, hogy csak a szemük káprázik.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte Ryu és az arcán látszott, hogy problémája van azzal, hogy itt vagyok.
- A hétvégére kiengedtek a kórházból és gondoltam eljövök megnézni titeket. Ott leszek az első sorban és drukkolok nektek!
- Nem Ryosuke! Neked Yabu Sensei mellett a helyed! Hiszen a mezed is mutatja, hogy te vagy a vezetőnk! - Masu megveregette a vállamat, nekem pedig jólesett, hogy a távozásom ellenére továbbra is számítok nekik.
- Ez egy igazán jó ötlet Yamada Kun! Mit szólsz hozzá?
- Köszönöm edző, szívesen elfogadom! - vigyorogva fejet hajtottam előtte, majd a fiúkkal együtt mentünk a pályára. Én ott álltam közvetlenül Yabu Sensei mellett és onnan figyeltem a meccset. Jó volt látni őket, hogy összedolgoznak, de valami nem tetszett. Ryu ki akarta sajátítani magának a labdát valahányszor nála volt. Tudom, szabályellenes lenne, de beleszóltam a mérkőzésbe.
- Ryu ne légy önző, passzolnod kell, másképpen nem nyerhettek! - kiabáltam oda neki, mire ő csak felhúzta az orrát és Yuto - nak passzolta a labdát. Végül sikerült gólt lőniük és innentől kezdve a játék jó iramot vett, míg végül megnyerték a mérkőzést.
- Szép volt fiúk! - tapsoltam meg őket.
- Ha nem szólsz rá Ryu - ra, valószínűleg nem nyertünk volna. Nem is tudom, hogy most mi ütött belé!
- Ugyan Yuto, biztos csak izgult. Hiszen ez az első mérkőzése, ahol ő a vezető.
- Ryosuke nincs kedved velünk jönni, megünnepelni a meccset? - ajánlotta fel Masu, nekem pedig nem volt szívem visszautasítani. Beszéltem az anyámékkal is, akik elengedtek azzal a feltétellel, hogy nagyon vigyázok magamra. Épp elhaladtunk a pálya mellett, mikor Ryu hangját hallottam meg.
- Hikari nem tudom, mit akarsz Ryosuke - tól, hiszen nem is egészséges! Én viszont az vagyok, és tudod, mennyire szeretnék veled lenni!
- Nem érdekel! Ryosuke a barátom és én nagyon boldog vagyok vele! - erre azt kellett látnom, ahogy az egyik legjobb barátom megcsókolja a barátnőmet. Na, ezt már nem hagyhattam és a fiúkkal odasiettünk.
- Mi folyik itt Ryu? Miért akarod elvenni tőlem a barátnőmet?
- Talán baj, hogy másnak is tetszik nem csak neked? Különben is én már sokkal régebben szemet vetettem rá, de te durván rámásztál, ezért utasított vissza engem!
- Hikari azért utasított vissza téged, mert nem szeret! Fogadd el, hogy ő az én barátnőm!
- Hisz te úgyis meg fogsz halni Ryosuke! Hogyan is élnéd ezt túl? Hiszen belülről gyenge vagy és ezt sosem fogod tudni leküzdeni! - ökölbe szorultak a kezeim, majd csak annyit vettem észre, hogy bemosok neki egyet. Tényleg fájt és rosszul esett nekem, amit csináltam, hisz egy barátomról volt szó, de Ryu elárult engem és ezt nem bocsátom meg neki! A lábaim összecsuklottak és csak szorongattam a kezemet. Hikari odaszaladt hozzám, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
- Én tényleg nem akartam, hogy így legyen!
- Hiszen megérdemelte Ryosuke! Te csak kiálltál magadért, ennyi történt. Inkább menjünk haza jó?
- Srácok ne haragudjatok, de én most inkább hazamegyek!
- Semmi gond Ryosuke! Ne félj, mi majd kezelésbe vesszük ezt az árulót! - mutatott Yuto Ryu felé, aki a vért törölte le a szája széléről, de én megráztam a fejemet.
- Hagyjátok csak, nem ér ennyit az egész! Csak mennyetek és ünnepeljetek, hiszen megérdemlitek! - elköszöntünk a többiektől, majd elmentünk hazafelé.
- Hikari tényleg meg fogok halni?
- Ne beszélj butaságokat! Te erős fiú vagy Ryosuke és egy igazi harcos! Nem fogod feladni igaz?
- Nem terveztem. Megígértem, hogy megnyerem a játszmát és így is lesz.
- Én pedig mindig ott fogok állni melletted és szurkolok neked! Hiszen én voltam az első rajongód nemde?
- Igen. Te biztattál, hogy jelentkezzek a csapatba és végül sikerült bekerülnöm. Tényleg nagyon köszönöm Hikari!
- Én sosem választanék helyetted mást, mert nekem mindig te leszel az első és egyetlen barátom!
- A barátod, később pedig a férjed és Saya, Sora és Ryo apja is igaz?
- Te már ki is találtad a gyerekeink nevét? Mégis mikor volt neked ennyi szabadidőd?
- Mindig valahányszor meglátlak! - a kezembe vettem az arcát, majd gyengéden megcsókoltam. Boldog voltam, amiért Hikari nem akar engem lecserélni, egy egészséges fiúra. Tudom, hogy ezerszer jobbat érdemel nálam, de én mindent el fogok követni, hogy jobban legyek és akkor már tényleg azt mondhatom, hogy a jövőképem tényleg valóra fog válni!

1 megjegyzés:

  1. Azta..
    Most lesokkoltam...
    Már az elején gyanús volt az egész, de ez... Ryu-n már a meccsen látszott, hogy valami nem stimmel, aztán meg ráhajt Hikari-ra? És ilyeneket mond Ryosuke-nak? Na ezt nem gondoltam volna...
    Hikari és Ryosuke most is nagyon édes volt, remélem ez a jövőkép tényleg valóra válik majd :D

    VálaszTörlés