2017. február 19., vasárnap

3.rész

Ma volt az első kezelésem időpontja. Reggel jó korán felkeltem, ugyanis nem akartam, hogy az anyám elkísérjen. Először az volt a tervem, hogy egyedül megyek el, de nem akartam, hogy aggódjanak értem, így végül Yuya - t kértem meg, hogy kísérjen el. Ha Daiki nem lenne olyan aggódós, mint az anyánk, akkor őt kértem volna meg. A kapcsolatom Yuya - val nem tökéletes, ő igyekszik játszani az érett felnőttet, ezért nem töltünk túl sok időt együtt. A gyomrom görcsben volt ezért a reggelit, inkább kihagytam. Egyelőre senki nem tud még a betegségemről, egyedül Sakurai Sensei tud a dologról.
- Yuyan én nagyon félek! - vallottam be, mikor már a kocsiban ültünk, úton a kórház felé.
- Ryo ide figyelj, te egy Yamada vagy! A Yamada család tagjai erősek és igazi harcosok, szóval nem ajánlom neked, hogy feladd, különben lekeverek  neked egyet! - eleresztett egy mosolyt és összeborzolta a hajamat. Talán ez az első alkalom, hogy igazán közel kerültünk egymáshoz,
- Mi lesz, ha nem sikerül a kezelés? Akkor szerinted el fognak majd felejteni az emberek?
- Ne mondogass már ilyeneket! Egy sportoló, mint te ki fogja bírni! - miután megérkeztünk, egyenesen az onkológiai osztályra mentünk. Kuroda Sensei már csak ránk várt.
- Yamada Kun, örülök, hogy megérkeztél! Azt gondoltam édesanyád fog elkísérni.
- Nem szerettem volna, hogy többet aggódjon a kelleténél, ezért kísért el a bátyám!
- Tisztában vagy, a kezelés mellékhatásaival, vagy esetleg jobb lenne, ha én magyaráznám el?
- Tudom, hogy mi fog történni! Maguk gyógyszerrel fogják mérgezni a testemet, ami azzal jár, hogy az izmaim gyengék lesznek, sápadt leszek és hajam sem lesz, szóval azt hiszem, mindent tudok.
- Ne hidd azt, hogy a kemoterápia méreg! Ez fogja majd megölni a rákot! A mai kezelés után haza is mehetsz!
- Én azt gondoltam, hogy bent kell maradjak!
- Amíg nem kezdődnek el a mellékhatások, addig nincs szükséged arra, hogy a kórházban legyél! Viszont van valami, amit fel tudok ajánlani!
- Mi lenne az doktor? - válaszolt helyettem Yuya.
- Van egy műtéti eljárás, aminek során, egy katétert ültetünk a válladba, ami összeköttetésben áll a vénáddal. Ennek köszönhetően, nem kell a kezedbe adnunk a gyógyszert és a vér levétele is könnyebben fog menni.
- Rendben van, vállalom azt a műtétet! Mikor lenne esedékes?
- A hét végén. Nos, akkor kezdjük el a kezelést! - Kuroda Sensei összecsapta a tenyerét, majd egy üres kórterembe vezetett. Én befeküdtem az ágyba, majd jött egy nővér, aki beadta az infúziót, abba pedig belenyomta a gyógyszert. Én ott maradtam a bátyám társaságában, aki igyekezett higgadt maradni, de azért egy kicsit látszott rajta, hogy rosszul esik neki, hogy így kell engem látnia.
- Jól vagyok, látod! - az arcomra mutattam és igyekeztem mosolyogni.
- Akkor miért könnyes a szemed? Ryo nem kell megjátszanod magad! Azt hiszed, hogy nem vettem észre, milyen nehezen egyeztél bele abba a műtétbe:
- Utálom, hogy igazad van! De ha nem próbálok meg mosolyogni, akkor egész nap csak siránkoznék a helyzetemen.
- Na és, hogy álltok Hikari Chan - nal?
- Hát tegnap összejöttünk! Szóval még egy okom van arra, hogy megnyerjem a mérkőzést.
- Nos, akkor adj bele mindent! - az idő nagyon lassan akart telni. Yuya fél órán belül bealudt, én pedig azzal ütöttem el az időmet, hogy figyeltem, hogyan csöpög le az infúzió. Egyik csepp a másik után. Oké, tudom, hogy ez unalmas dolog, de valamit mégis csak csinálnom kellett. Úgy egy óra múlva, anyám rontott be a kórterembe.
- Ryosuke, mégis mit képzeltél? Képes voltál nélkülem eljönni ide?
- Anya látod, hogy semmi baja! Azért, jöttél ide, hogy ordibálj? - kelt a védelmemre Yuya, én pedig magamban hálát adtam azért, hogy ő kísért el.
- Sajnálom! Hogy érzed magad Ryosuke?
- A körülményekhez képest jól! Anya én elvállaltam egy műtétet, hogy a kezelések könnyebbek lehessenek.
- Értettem. Ez a te döntésed, ha szerinted ez segíteni fog, akkor részemről rendben. Úgy egy újabb óra múlva, a gyógyszer lecsöpögött és elhagyhattam a kórházat. Kuroda Sensei előtte tájékoztatott, hogy mindenképp pihennem kell. Nekem viszont mások voltak a terveim, mert mindenképpen részt akartam venni, a mai edzésen. Miután hazaérkeztünk, anya egész végig úgy bánt velem, mintha rosszul lettem volna.
- Anya elég lesz! - szóltam rá, mikor már a lépcsőn se engedte, hogy egyedül menjek fel.
- Ryosuke, hiszen beteg vagy!
- Ahogy látod, még nem vagyok rosszul, szóval kérlek, ne kezelj úgy, mint egy ötévest, aki nem tud magától elintézni semmit sem!
- Én csak aggódom érted Ryosuke!
- Ezt tudom és köszönöm is, de még meg tudom csinálni a dolgokat egyedül is!
- Akkor, én nem zavarlak téged, csak pihenj nyugodtan! - erre egyedül hagyott engem a szobámban. Nagyon unalmas volt, csak feküdni és nem csinálni semmit. Ezért is volt megkönnyebbülés, mikor megjelent Hikari.
- Ryosuke, hogy érzed magad? Tudom, hogy ma volt a kezelésed.
- Nagyon jól vagyok! Úgy terveztem, hogy elmegyek a mai edzésre. Nincs kedved velem jönni?
- Szabad?
- Persze, a doktor nem mondta, hogy nem mehetek el otthonról, szóval menjünk el! - miután megbizonyosodtam arról, hogy az anyám, már elment dolgozni, el is mentünk az iskola focipályájához. A többiek, már ott voltak és melegítettek be.
- Helló mindenkinek! - Hikari - val kézen fogva mentünk a többiekhez.
- Ryosuke hol voltál? Már azt hittük történt valami! - Yuto barátian megpaskolta a vállamat, én pedig elkezdtem összerakni, egy frappáns választ, hogy eloszlassam a kételyeket.
- Csak rosszul éreztem magamat, de kiderül, hogy elrontottam a gyomromat! Szóval mikor kezdhetjük a játékot?
- Yamada Kun, biztos, hogy menni fog? - kérdezte Yabu Sensei, én pedig bólintottam egyet.
- Természetesen. Edző, higgye el meg fogom tudni csinálni! - szerencsére melegítőben voltam, így nem jelentett gondot, hogy beálljak én is. Kicsit féltem attól, hogy a többiek előtt rosszul leszek, de fűtött, az adrenalin. Yabu Sensei, a kapuba állított be, amit mindig is utáltam. Jobban szerettem, ha mozoghatok is, így vezessem le, a feszültséget. Szerencsére minden rendben ment és baj nélkül letudtam az edzést.
- Ryosuke, nincs kedved velünk jönni? Elmegyünk megünnepelni, hogy lassan itt a félév! - ajánlotta fel Yuto, én pedig nem hagyhattam ki a lehetőséget. Összeszedtük a holminkat és elindult a közeli bárba. Mivel még nem vagyunk nagykorúak, ezért nem alkoholt ittunk, hanem csak szimplán narancslevet. A hangulat fergeteges volt és nagyon jól éreztem magamat.
- Ryo, akkor te meg Hikari együtt vagytok? - kérdezte tőlem Ryu, mire én mosolyogva bólogattam.
- Igen, ez már hivatalos. Szerencsére igent mondott nekem! - Hikari szemébe néztem, aki csak zavartan mosolygott. Az idő hamar elszaladt, nekem pedig haza kellett mennem, hogy anyám ne sejtsen meg semmit sem. Hikari szerencsére elkísért engem.
- Szuper volt, ez a nap nem?
- Igen, de azt nem mondhatnám, hogy nem volt unalmas a kórházban! De annak örülök, hogy te itt vagy mellettem! - nyomtam egy csókot a szájára, de miután elhúzódtam tőle, a fejem elkezdett lüktetni. Próbáltam nem odafigyelni rá, de aztán, a látásom is kezdett elhomályosodni.
- Ryosuke minden rendben? - kérdezte Hikari, én pedig megráztam a fejemet.
- Nem érzem jól magam! - a testem elnehezedett és beállt nálam, a teljes képszakadás. Otthon a szobámban tértem magamhoz, ahol az anyám dühös ábrázata fogadott.
- Elárulnád, hogy miért jöttél el otthonról, mikor az orvos világosan elmondta, hogy pihenned kell? Szegény Hikari Chan sírva hívott fel, amikor elájultál az úton.
- Csak szerettem volna egy kicsit szórakozni, talán már azt sem lehet?
- Megtiltom, hogy a kezelések alatt elmenj az edzésekre!
- Nem tilthatod meg! Nincs jogod eldönteni, hogy folytassam e az edzéseket, vagy sem!
- Te még csak egy gyerek vagy, nem értesz te semmit!
- Talán te vagy a beteg? Miért csinálsz úgy, mintha olyan nagyon értenéd, hogy mit érzek? Semmi szükségem rá, hogy ápolgass, mert nem vagyok már gyerek! Most pedig menj ki a szobámból! - a fal felé fordultam, mert ezzel lezártnak tartottam ezt a beszélgetést. Anyám dühösen vonult ki a szobámból, én pedig ököllel beleütöttem a falba. Dühös és szomorú voltam, amiért az anyám elvenné tőlem, az egyetlen dolgot, ami még a betegségem előtt az enyém volt.

2 megjegyzés:

  1. Azta! Nagyon tetszett ez a rész is...
    Már kicsit kezdjük látni, hogy hogy is fog hatni Rysouke-r ez az egész...
    Hikarival még mindig nagyon cukik, na de hogy csak így folytatni akarja az edzéseket? Waow...
    Kíváncsi vagyok mi lesz belőle!:D

    VálaszTörlés
  2. Furcsa, de ezek a reakciók mind Ryo, mind a szülei részéről teljesen természetesek. Az egyik így próbálja megérteni a helyzetet, a másik úgy. Tesó pillanatokat még mindig imádom, Yuyan jól helyre tette azt a dinkát. Valakinek mostantól mindig mellette kell lennie, mert még valami butaságot csinál. Amúgy... azzal a rész végi duzzival pont nem sikerült bebizonyítania, hogy már nem gyerek. :D

    VálaszTörlés