21. rész(befejező rész)

Az a másnapra megbeszélt utolsó együtt töltött nap, végül a hétvégéig elcsúszott. Addig ugyanis még én is éreztem, hogy ki fogom bírni. Ám a hétvégére a szervezetem olyannyira legyengült, hogy már az ágyból sem tudtam felkelni. Hikari és az anyám mindennap itt voltak bent velem és egy percre sem mozdultak el mellőlem. Hiába, mindketten igazi angyalok. Mindenkitől külön - külön szerettem volna elbúcsúzni, hogy végül a halálom előtti utolsó pár percemet, az anyám és Hikari társaságában tölthessem el. Nem szerettem volna, ha mindenki látná, hogyan megyek el. Így is eleget szomorkodtak és szenvedtek már miattam, szeretném őket megkímélni ettől az egésztől.

- Hikari! - suttogtam, mire az éppen alvó lány felébredt.

- Ryosuke mi történt? Hozzak valamit?

- Csak szeretném, ha átölelnél, hogy még egy kicsit érezhessem milyen az ölelésed.

- Ne mondj már ilyet! Odaült mellém, majd a fejemet a vállára hajtotta. Olyan megnyugtató érzés volt. Ezeket a dolgokat szeretném magammal vinni, mikor örökre itt hagyom ezt az életet.

- Sajnálom, hogy az örökké, nem fog örökké tartani és nem lehetünk boldogok, mint egy család! Tönkretettem mindent ezzel a betegséggel.

- Ryosuke, jól figyelj ide! Te mindig is az első és az igazi szerelmem maradsz, történjék bármi! Ha el is kell válnunk egymástól, egy részed mindig itt lesz velem!

- Ígérd meg nekem, hogy keresni fogsz majd valakit, akivel nagyon boldogok lesztek és majd a gyerekeitek olyan aranyosak és szépek lesznek, mint te!

- Fejezd, már be kérlek! - hallottam, hogy már nem bírja türtőztetni magát és a zokogásának hangja töltötte be a szobát - Az istenért Ryosuke, legalább most ne erről beszéljünk! Szeretnék arról beszélni, hogy mennyire hálás vagyok neked azért, amiért mindig itt voltál mellettem, és mert mindig szerettél engem. Ne úgy beszéljünk, mintha ez lenne az utolsó alkalom!

- Ugye tudod, hogy szeretlek és szeretni is foglak téged mindig. Ez az egy dolog sosem fog megszűnni emlékszel? Mert tényleg te vagy a legszebb dolog, az életemben! - nyomtam egy puszit a kézfejére, mire ő fölém hajolt és megcsókolt. Így telt el a reggel. Délelőtt, már nem csak a családom, de az egész osztályom, beleértve Sakurai Sensei - t és Yabu Sensei - t is, mind ott voltak velem.

- Köszönöm, hogy mindenki eljött ma! Nem így akartalak újra látni titeket, de szerettem volna méltóképpen elbúcsúzni mindenkitől.

- Ryosuke, miről beszélsz? - kérdezte Yuto úgy, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi folyik körülötte.

- Yuto, nekem ezek az utolsó óráim és szerettem volna, ha a barátaim is itt vannak velem. Csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm azt, hogy befogadtatok engem és az osztály része lehettem. Tudom, hogy ez csak egy kis dolog, de remélem, hogy sikerül megvalósítanotok azt, amit elképzeltetek. Yuto kérlek, ígérd meg nekem, hogy a csapat benned megtalálja majd a legjobb vezetőjét!

- Ne beszélj már így Ryosuke, különben a végén még sírni fogok! - erre mindenki, nevetett, beleértve engem is.

- Umika Chan, remélem tudod, hogy tőled mit kérek!

- Ne aggódj Yamada Chan, vigyázni fogok Chinen Kun - ra, ebben biztos lehetsz!

- Sakurai Sensei, Yabu Sensei tényleg hálás vagyok a kemény munkájukért. Tudom, hogy sosem voltam egy könnyű eset!

- Ugyan már Yamada Kun, te voltál az egyik legjobb tanítványom! Ezt szeretnénk a csapat nevében odaadni neked! - Yuto egy dobozból előhúzta az egyes számú mezt, amit mindenki aláírt, kivétel nélkül. Meghatott, hogy mind eljöttek, csak azért, hogy engem láthassanak. Yuto kivételével a többiek elmentek, ő ugyanis mindenképp maradni akart. 

- Ryosuke, úgy látjuk végre eltűnt a nagy tömeg! - jelent meg fülig érő mosollyal az arcán Inoo Chan és Hikaru.

- Kei, na, sikerült a műtét?

- Igen és már most sokkal jobban érzem magam. Köszönöm, hogy rábeszéltél a dologra! De nem jöttünk ám egyedül. Uram, fáradjon be! - erre Keito sétált be az ajtón, én pedig egy pillanatra elmosolyodtam.

- Keito, hát te is eljöttél?

- Hiszen a rokonom vagy, nem hagyhattalak cserben.

- Gondolom, már mind tisztában vagytok az állapotommal. Csak szeretném megköszönni nektek, hogy sikerült mosolyt csalnotok az arcomra és, hogy mellettetek egy percre sem tudtam unatkozni! Kei, remélem, beadod végre a derekad és összeköltözöl Momo Chan - nal!

- Igazából, tegnap kértem meg a kezét! - suttogta a fülembe, mire Hikaru felhorkant

- Most már csak én vagyok az egyetlen szingli a csapatban?

- Az egyetlen?

- Te nem is tudsz róla, Yamada Chan? Daiki visszafogadta a gyereke anyját és azt tervezik, hogy lesz esküvőjük is. Yuyan, pedig már túl van az első randin Mai Chan - nal!

- Ezekről én miért nem tudok?

- Nem akartak téged fárasztani ezzel! Az állapotodat tekintve bármilyen hirtelen dolog, csak súlyosbította volna az állapotodat! - ült le mellém Inoo Chan, de már nem mosolygott. Most először láttam azt, hogy a mindig vicces Hikaru is fájdalommal teli tekintettel pillant rám.

- Szerintetek jobb helyre fogok kerülni? 

- Ha el is mész, az biztos, hogy azon a helyen meg fogod találni a paradicsomodat! De azért minket se felejts el és hozz ajándékot oké?

- Ez csak természetes Hikaru! - még az utolsó pillanatokban is képesek mosolyt csalni az arcomra. Körülbelül 10 perc sem telt el, mikor Chinen rontott be a szobába. A kis törpe lihegett és alig kapott levegőt.

- Öcsi, képes voltál futni? Hiszen tudod, hogy baj van a szíveddel!

- Nem érdekel a szívem, az egyetlen, ami fontos, az te vagy Yama Chan! - láttam, hogy a könnyeivel küszködik, a többiek pedig kettesben hagytak minket.

- Nem is hiszed, el mennyire szükségem van most rád! - erre ő odaszaladt hozzám és a fejét ráhajtotta a mellkasomra.

- Szeretném hallgatni, ahogyan veszed a levegőt Yama Chan, mert abból tudom, hogy élsz még!

- Figyelj rám egy kicsit Chinen! Szerettem volna teljesíteni a kívánságodat!

- Miféle kívánság?

- A fiókban van egy papír, azt vedd ki és olvasd fel hangosan! - ő bólintott egyet, majd kivette az iratot a fiókból.

- Az örökbe fogadás sikerrel zárult, most már hivatalosan is önök Chinen Yuri gyámjai! - az utolsó szó elolvasása után a papír kicsúszott a kezéből és a szemei megteltek könnyekkel.

- Most már tényleg az öcsikém lettél Chinen!

- Bátyus! - odafutott hozzám, majd jó szorosan hozzám bújt.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de kérlek, legyél boldog az új családoddal. Ők mind nagyon szeretnek téged.

- De nekem nem kell család, ha te itt vagy Yama Chan! Nekem elég, ha azt mondod nekem, hogy az öcséd vagyok, de cserébe mindig te mesélsz nekem elalvás előtt, meg azt mondod nekem, hogy fontos vagyok neked! Kérlek Yama Chan, ne hagyj el engem! - éreztem, ahogyan az egész teste remeg, én pedig hiába vigasztaltam.

- Kérlek öcsi, csak ígérd meg, hogy boldog leszel és eljársz majd az iskolába, lesznek barátaid és szeretni fogod a családodat. A szüleim nagyon szeretnek téged és mindent megtesznek majd azért, hogy neked jó és boldog életed legyen velük!

- Köszönök mindent Yama Chan! - Nem csak a barátságodat adtad nekem, de hála neked családot is kaptam, de az téged akkor sem fog helyettesíteni.

- Te vagy az én egyetlen kicsi öcsikém és mindig az is maradsz, mert én, sosem felejtelek el téged!

- Én sem téged Yama Chan! Mindig emlékezni fogok az én bátyókámra! - egy pillanatra, de a szája mosolyra húzódott. Ennél szebbet, tényleg nem kaphattam volna tőle. Nagyon szívesen mondtam volna azt neki, hogy maradjon, de a szíve nem bírta volna ki ezt és nem akartam, hogy rosszul legyen.

- Öcsi! - léptek be a bátyáim, a szüleim társaságában. A bátyáim és az apám fekete öltönyben voltak, feltételezem épp voltak valahol, mielőtt idejöttek.

- Miért nem meséltétek, hogy alakul a szerelmi életetek? Kihagytok engem minden jóból.

- Hikaru! - sziszegte a fogai között Yuya, majd elmosolyodott.

- Egyébként, hol voltatok? Nagyon ki vagytok öltözve.

- Imádkoztunk azért, hogy életben maradj! - vette át a szót Daiki.

- Ti tényleg miattam imádkoztatok? - a bátyáim még soha egyszer sem imádkoztak. Én voltam már többször is, ha nagyon akartam valamit, mondjuk megnyerni egy aktuális meccset, de ők ezt hülyeségnek tartották.

- Hiszen mind azt szeretnénk, hogy meggyógyulj! Az öcsénk vagy és nagyon szeretünk téged! - Mind a négyen odasétáltak hozzám és körbe vettek engem.

- Nálatok jobb családot nem is kaphattam volna! Ti mindig az életeim részei lesztek. Kérlek, nagyon szeressétek Chinen - t legalább annyira mint amennyire engem. Őt küldöm magam helyett a családba! - az anyámnál ebben a pillanatban tört el a mécses, én pedig nem tudtam mit mondhatnék még. A bátyáim és az apám távoztak a szobámból, így a visszaérkező Hikari és az édesanyám maradt mellettem, ahogyan azt külön kértem is.

- Ryosuke, nem vagy rosszul?

- Nem. Sőt inkább megnyugvást érzek! Azt hiszem, most el kell, hogy aludjak örökre! Ti ne aggódjatok, mert egy olyan helyre fogok kerülni, ahol az életem boldog lesz és nem lesz benne fájdalom.

- Ég veled Ryosuke és légy nagyon boldog! - még egyszer elmosolyodtam és lecsuktam a szemeimet, Hallottam még a gépek csipogását, valamint Hikari és a mamám zokogását. Majd hirtelen minden fehérré változott és akkor már tudtam, hogy abba a paradicsomba kerülök, amiről Hikaru mesélt. Azonban az ajtó mellett megjelent egy másik is, amiben láttam, hogy a családom és a barátaim mind ott állnak mellettem és mindannyiuk szemében könny ül. Nem értettem ezt a két ajtós dolgot, de természetesen látni akartam a családomat, így azt az ajtót választottam.

- Ryosuke! - hallottam Hikari örömteli sikolyát. A szemeim kinyíltak és hirtelen úgy éreztem, mintha most születtem volna újra.

- Hikari, azt hiszem, hogy tényleg én győztem! - suttogtam, mire mindenki arcára mosoly ült ki.

- Akkor ez azt jelenti, hogy Yama Chan itt marad velünk? - kérdezte csillogó szemekkel Chinen, én pedig bólintottam egyet. Bár tudtam, hogy ez nem a betegség végét jelentette, csak egy esélyt, az életben maradásra.