2017. március 8., szerda

17.rész

Az elmúlt napok maguk voltak a pokol. Csodálkoztam, hogy nem próbáltam meg önerővel véget vetni az életemnek. Noha az első két edzés még könnyen ment és sikerült is teljesítenem azt, amit elvártam magamtól, de a következő napokban bekövetkező csontfájdalom miatt semmi erőm nem volt folytatni tovább. Leginkább csak feküdtem az ágyban és nem akartam beszélni senkivel. Noha rossz volt, de nem akartam rájuk zúdítani a dühömet és a fájdalmamat. Dühös voltam, amiért nem volt elég erőm ahhoz, hogy folytassam ezt az egészet, pedig ez az egyetlen módja annak, hogy a kezelések után ne csak segítséggel menjen a járás.
- Yama Chan! - jött be a szobámba Chinen a reggelimmel.
- Mit akarsz? - kérdeztem unottan és igyekeztem nem ránézni.
- Hoztam neked reggelit, mert tudom, hogy tegnap nem ettél semmit és biztosan éhes lehetsz.
- Semmi szükségem nincs rá. Jobb lenne, ha inkább elmennél! Nincs kedvem veled beszélgetni!
- Most miért lettél mérges? Hiszen eddig mindig olyan vidám voltál!
- Idegesít, hogy folyton itt vagy és azt kérdezed mi a bajom! Nincs szükségem arra, hogy minden órában be gyere megnézni, hogy van e valami bajom. Nem vagyok ötéves, mint te!
- Ez most csúnya volt Yama Chan!
- Ilyen az élet. Egyszer még nevetsz, és azt hiszed, hogy minden szép és jó, de a következő pillanatban rá kell döbbenned, hogy az élet nem ennyire csodálatos. Ha jót akarsz magadnak, te is elgondolkodsz ezen!
- Tudod mit, azt hiszem, inkább ezt leteszem ide neked! - odacsoszogott a mellettem lévő, asztalhoz és arra tette rá a tálcát.
- Mondtam már, hogy nem kell! - reflexből lelöktem az asztalról, ami hangos csapódással ért földet. Láttam, Chinen rémült tekintet, amint épp lassan lépkedett hátrafelé.
- Chinen? - nyúltam volna utána, de ő kiszaladt a szobából. Nekem teljesen elment az eszem! Képes voltam megbántani őt, mikor csak segíteni akart nekem. Mégis mikor lettem én ilyen? Soha életemben nem ordítottam még senkivel sem, erre tessék. Ezt még a betegségre sem tudtam fogni, hisz ezt én szúrtam el. A saját erőmből keltem fel, majd miután beszálltam a tolószékbe, elindultam, hogy megkeressem Chinen - t. Nem kellett sokáig keresgélnem, meg is találtam őt Kuroda Sensei társaságában.
- Kérem, segítsen Yama Chan - nak, mert nagyon rossz látni, hogy nem mosolyog és ilyen mérges. Nem akarom, hogy baja legyen! - láttam, hogy a szeméből potyognak a könnyek és dühösen rángatja Kuroda Sensei köpenyét.
- Sajnálom Chinen Kun, de én semmit sem tehetek. Ha Yamada Kun, így viselkedik, az a saját hibája, nem pedig a betegségé. Talán ha beszélnél vele, akkor sikerülne őt meggyőzni!
- Épp most voltam nála, de nagyon undok volt velem! De én nem fogom feladni és el fogom érni, hogy Yama Chan megint mosolyogjon! - a fal mögé húzódtam, hogy ne vegyen észre. Nagyon rosszul éreztem magam, amiért csak így elküldtem őt. Épp készültem benyitni a szobájába, mikor meghallottam egy elejtett mondatát.
- Bárcsak én lennék beteg helyette! Akkor Yama Chan, most mosolyogna, és nem lenne szomorú! - na, most kezdtem el csak igazán utálni magamat. Nem elég, hogy ráijesztettem, még meg is ríkatom. Nem akartam csalódást okozni, legkevésbé neki nem, mert hisz bennem és eddig is mindig kiállt mellettem. Úgy döntöttem, hogy kísérő nélkül megyek be a terápiás szobába. Nem volt ott még senki, ami kicsit jót tett a közérzetemnek, mert nem szerettem volna még valakit megbántani. Minden erőmet beleadva felálltam, majd belekapaszkodtam a kapaszkodóba és elkezdtem sétálni, vagyis csak próbáltam. Néhány lépés múlva megbotlottam és csak nagyon nehezen sikerült ismét álló helyzetbe kerülnöm. Egész végig az járt a fejemben, hogy nem akarok csalódást okozni senkinek sem. Csak szeretném, ha büszkék lennének rám azért, mert nem adtam fel és mindent bele adtam. Bár éreztem, hogy egyre fogy ez erőm, egyáltalán nem foglalkoztam vele. Csak a célt tartottam szem előtt és a tényt, ha nem adom fel, akkor mindenki büszke lesz majd rám.
- Mit csinálsz Ryosuke? - az ajtó felé tekintettem, ahol megláttam Hikari - t.
- Csak épp gyakorlok. Az elmúlt napokban nem úgy sikerült, ahogyan terveztem, szóval most mindent bepótolok!
- Falfehér vagy, ráadásul látszik, hogy alig van erőd. Jobb lenne, ha most abbahagynád!
- Nem! Semmi közöd ahhoz, hogy mit és meddig csinálok! Folytatni fogom addig, ameddig jól nem megy! - ismét tettem úgy két lépést, de a másodiknál elestem és a földön kötöttem ki.
- Na, ezt akartad Ryosuke? Most ott fogsz lenni a földön, ameddig nem jön egy orvos!
- Persze, hiszen nem azért jöttél, hogy pátyolgass engem igaz nővérke? - erre odalépett hozzám, majd lekevert nekem egy pofont. Na, ezt tényleg megérdemeltem.
- Ne játszd itt a hőst! Nem megmondta neked az orvos, hogy ne erőltesd meg magad, amikor ilyen állapotban vagy? Azt hiszed, én meg az anyád azért jövünk be mindennap, hogy láthassuk milyen idegroncs lett belőled? Talán magadba kellene nézned egy kicsit, ahelyett, hogy másokon töltöd ki a dühödet!
- Tudod egyáltalán milyen érzés, mikor mindenki úgy kezel téged, mintha megint ötéves lennél?
- Talán azért, mert úgy is viselkedsz! Ha így folytatod, lassan még Chinen támogatását is elveszíted. Azok után, ahogyan ma viselkedtél vele, kétlem, hogy hamar megbocsátja neked. Szegény fiút mardossa a bűntudat, mert azt hiszi miatta lettél ilyen dühös!
- Én nem akartam ezt az egészet! - igyekeztem felkelni, de csak kúsztam - másztam a padlón.
- Akkor ne viselkedj így! Csak gondolj bele abba, hogy mi mit érzünk, amikor azt látjuk, hogy mindenkit elmarsz magad mellől!
- Miért haltam már meg rég? Akkor nem kellene másokat bántanom!- Hikari erre leguggolt velem szembe és a kezébe vette az arcomat.
- Tényleg meg akarsz halni? El akarsz dobni mindent, amit eddig elértél? Hiszen olyan keményen küzdöttél már eddig is. De meg kell értened, hogy az embernek van egy tűréshatára, amit nem szabad átlépni. Nem baj, ha idejössz és csinálod, de ha nem bírod, akkor ne folytasd tovább! Nem akarjuk, hogy minden erődet elveszítsd, hiszen te sem szeretnél, egész nap az ágyban feküdni igazam van?
- Mint mindig! Megérdemeltem azt a pofont. Sajnálom, amiért így viselkedtem veled. Tudom, hogy nem fogod megbocsátani és ezt meg is értem!
- Hülye, ne csináld már ezt! Igaz nem esett jól, de megértem a helyzetedet. Az a lényeg, hogy beláttad a dolgokat. Na, gyere, inkább menjünk vissza a szobádba! - Hikari segített felállni, majd visszaültem a székbe és úgy mentünk vissza a szobámba. Chinen nem volt ott, persze ez várható is volt. Azok után amiket mondtam neki, nem csodálkoztam rajta.
- Hikari, tényleg ne haragudj, azért amiért így viselkedtem! - megfogtam a kezét, majd az arcomhoz szorítottam.
- Ryosuke, én nem haragszom rád! Mi lenne, ha inkább hoznák neked valamit enni, mert, ahogy hallottam elég régen ettél már!
- Köszönöm, az most nagyon jól esne! - Hikari kiment, én pedig kimentem az erkélyre. Elég hűvös volt kint, de nem igazán figyeltem oda rá. Szerettem volna a saját lábamon érezni a talajt csak egy pillanatra, ezért felálltam, de a lábaim remegtek, míg végül már alig bírtam megtartani magamat és a földre zuhantam. Éreztem, hogy a düh hatására kicsordult a könnyem. Utálok sírni és nem is nagyon szoktam, de muszáj volt valahogy kiadnom a felgyülemlett feszültséget. A kezembe temettem az arcomat és vártam mikor múlik végre már el, ez a fojtogató érzés. Hallottam, ahogyan kinyílik az ajtó és biztos voltam benne, hogy Hikari az.
- Yama Chan? - mikor meghallottam Chinen hangját, a szemeim az ajtóra szegeződtek. A kis törpe ott állt az ajtóban és mikor meglátta, hogy az erkélyen szenvedek egyedül oda is sietett hozzám.
- Örülök, hogy itt vagy! - igyekeztem mosolyogni, bár ez sírás közben nem igazán ment.
- Yama Chan, nagyon aggódtam miattad, azt hittem, hogy eltűntél, mert már nem akarsz a barátom lenni többet! - az ajkait lebiggyesztette, erre én lehúztam magamhoz a földre és szorosan magamhoz öleltem.
- Még nem jöttél rá, hogy te már régóta nem csak a barátom vagy? Hiszen olyan vagy nekem, mint az öcsém! Mindig is egy kis tesóra vágytam és most végre megkaptam.
- Akkor már nem haragszol rá?
- Sosem haragudtam! Az egyetlen, akinek haragudnia kellene az te vagy és jogosan. Nagyon bunkón viselkedtem veled, ezért megértem, ha most utálsz engem!
- Én sosem tudnálak utálni Yama Chan! Azt szeretném, ha mindig mosolyognál, mert attól sokkal boldogabb leszek!
- Megígérem, hogy megpróbálok minél többet mosolyogni, hogy a kicsi Chi  nagyon boldog legyen! - böktem meg a hasát, mire hangosan felnevetett.
- Szeretlek bátyus! - belecsimpaszkodott a kezembe, én pedig megpaskoltam a fejét.
- Chinen, tényleg szeretnél az öcsém lenni?
- Igen, de hiszen te mondtad, hogy olyan mintha az lennék Yama Chan! 
- Akkor mit szólnál ahhoz, ha a szüleim örökbe fogadnának és ők lennének a nevelő szüleid? Akkor tényleg az öcsém lehetnél és senki sem állíthatja az ellenkezőjét!
- Te tényleg megtennéd ezt értem Yama Chan?
- Hiszen az öcsém vagy és a családtagok mindent megtesznek a másikért, ezért egy család! Na, benne vagy Chinen Kun?
- Igen Yama Chan! - láttam a mosolyából és a szeme csillogásából, hogy boldog és ettől egy kicsit én is az lettem. Ha ezt össze tudom hozni, azzal végre tényleg lehetne egy öcsém, akire mindig is vágytam.

2 megjegyzés:

  1. Ez a rész is szuper lett!:D
    Már látszik, hogy Ryosuke-t mennyire megviseli a betegség...
    Szegény Chinen-t azért jól leteremtette a rész elején, de örülök hogy a végére kibékültek, kettejük kapcsolata most már tényleg olyan, mintha testvérek lennének. :D

    VálaszTörlés
  2. Ha ilyen pálfordulásokat okoz, többször fel kellene képelni ezt a kölyköt. Terápiás hatása van. Apropó. Az a terapeuta ötlet nekem is tetszik.

    VálaszTörlés