2017. március 5., vasárnap

14.rész

Másnapra sem sikerült kihevernem a tegnap történteket. Chinen ott szuszogott mellettem és látszott rajta, hogy ő legalább igyekszik boldog lenni. Az a gyermeki mosoly, ami szétterült az arcán, még aranyosabbá tette. Nekem miért nem sikerül így mosolyognom? Bárcsak lenne okom ilyennek lenni. Kimásztam az ágyból vigyázva nehogy felkeltsem és lementem a konyhába. Az apám a pultnak dőlve aludt a kezében pedig egy vodkás üveg volt. Azt hiszem, kénytelen leszek megszokni, hogy ameddig meg nem gyógyulok, vagy meg nem halok, addig az apám ilyen állapotban lesz. A bűntudatom továbbra sem múlt el, talán az lenne a legjobb, ha meghalnék? Akkor talán a szüleim nem lennének ilyen állapotban, mint most. Ittam egy pohár vizet és felöltöztem. Úgy döntöttem kimegyek egy kicsit levegőzni ameddig Chinen fel nem ébred, utána majd kitaláljuk, mivel töltsük az utolsó napot a kórháztól távol. A kertünk nagy, akár egy kisebb méretű focipályát is kialakíthattunk volna rajta. Az idő most nem volt rossz, ami így tél közepén elég furcsa. Már épp ültem volna le az egyik fa alá, mikor a fülemet ismerős hang csapta meg, pontosabban a bátyám Yuya hangja.
- Ha még egyszer leprásnak mered nevezni az öcsémet, ennél nagyobbat fogsz kapni megértetted? - láttam, hogy Yuya a nyakánál fogva emel fel, egy számomra ismeretlen fiatal fiút. Tényleg ezt gondolják rólam az emberek? Hogy fertőző lennék, ezért nem is lenne érdemes a közelembe jönniük?
- Ryosuke! - kapta oda a fejét, miután meglátott engem az ajtóból! - én teljesen bepánikoltam és befutottam a házba. Anélkül, hogy az apám felébredt volna a fürdőbe siettem. Nekem ez már túl sok volt. Először az apám, most már Yuya is? Itt mindenki megbolondult? Neki támaszkodtam a mosdókagylónak, ugyanis egy pillanatra megszédültem. A kezemet végighúztam a hajamon és akkor megtörtént az, amitől kicsit a legjobban tartottam, vagyis egy hajtincs maradt a kezeim között. A csalódottság és valamilyen szinten a düh hatására előkaptam a hajvágót és remegő kézzel végigszántottam a hajamon. Már egyáltalán nem érdekel, hogy fogok kinézni, csak legyen már vége ennek az egésznek. Igazából nagyon furán éreztem magamat a végeredményt látva. Az a tény, hogy megváltam a hajamtól egy kicsit megerősített. Úgy éreztem ezzel együtt egy korszakot is lezártam. Vége van a reményteljes Ryosuke - nak, aki bízott abban, hogy majd meg fog gyógyulni. Itt az ideje, hogy tegyek is ezért valamit, ezért innentől kezdve minden erőmmel küzdeni fogok a betegség ellen és kerül, amibe kerül, de én fogok győzni! Muszáj volt beszélnem Hikari - val, hátha nála majd találok egy kis megnyugvást. Hogy a fejem ne fázzon meg, magamra kaptam egy szürke sapkát és igyekeztem a szomszédba. Igazából féltem találkozni vele. Tartottam a reakciójától, hiszen mégiscsak egy napja szakítottunk, most pedig újra a társaságában akarok lenni. Remegő kézzel lenyomtam a csengőt, mire Hikari nyitott ajtót.
- Ryosuke? Mi történt, hiszen alig állsz a lábadon!
- Kérlek, segíts, mert nekem elegem van ebből! - a lábaim felmondták a szolgálatot és Hikari vállára borultam, aki olyan szorosan ölelt át, ahogyan még talán soha.
- Hogyan segíthetnék? Egyáltalán mi történt Ryosuke?
- Én vagyok a hibás, amiért a családom tönkremegy! Ha nem lennék beteg, akkor a szüleim nem lennének nehéz helyzetben és a bátyám se keveredett volna verekedésbe! Én tönkre teszem mindenki életét!
- Ez nem igaz Ryosuke! Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit csak ismerek. A szüleid csak aggódnak érted, de erről nem te tehetsz! Nem te választottad a betegséget, hanem a betegség téged! Tudom, hogy te erős vagy és küzdeni fogsz ellene.
- Tudtam, hogy te majd felvidítasz, ezért is jöttem ide! Csak tudod, annyira kétségbe vagyok esve, mert nem tudom mi lesz így velem.
- Ne aggódj, én mindig itt leszek neked és bár te még nem akarsz újra velem lenni, de rám mindenben számíthatsz!
- Köszönöm Hikari! Te tényleg egy csodálatos lány vagy. Nem hiába szeretlek téged annyira.
- Úgy látom, hogy megváltál a hajadtól.
- Igen elkezdett hullani és nem szívesen vártam volna meg, míg magától eltűnik. Kicsit furcsa lett volna egy nap arra kelni, hogy már nincs hajam.
- Megmutatod nekem?
- Dehogyis! Már különben sem vagyok olyan jóképű, mint voltam! - kezdtem el duzzogni, mire Hikari felnevetett.
- Hányszor mondjam még el, hogy a hajad nélkül is te vagy a legjobb pasi a világon? Na, mutasd már meg! - sóhajtottam egyet, majd levettem magamról a sapkát.
- Ugye mondtam, hogy hülyén nézek ki!
- Egyáltalán nem. Neked még ez is jól áll, szóval ne nyafogj, mint egy kislány! Segítek neked hazamenni! - az egyik kezemet átdobta a vállán és úgy mentünk vissza a szomszéd házhoz. Mikor bementünk, Yuya és Daiki idegesen toporzékoltak a küszöbnél.
- Elárulnád, hogy hol a fenébe voltál? - kérdezte dühösen Yuya, mire én a földre zuhantam.
- Sajnálom, hogy miattam megy tönkre a családunk! - fejet hajtottam előttük, mire mindketten könnyes szemmel nézték azt, hogyan kúszom a földön a bocsánatukat kérve.
- Ryo neked elment az eszed? Miért alázkodsz most meg? Hiszen nem csináltál te semmi rosszat! - állította fel a földről Daiki, mire a szüleink is megjelentek.
- Itt meg mi folyik? - kérdezte az anyánk, mikor meglátta, hogy a hajam már hiányzik kis híján elájult.
- Apa, kérlek, hagyd abba az ivást! Hiszen ha valaki hibás ezért, az én vagyok és nem te! Nem szeretném, ha bármi bajod esne miattam! - a szüleim erre szorosan magukhoz öleltek, nálam pedig eltört a mécses.
- Senki sem hibáztad téged fiam! Sajnáljuk, amiért eddig nem vettük észre, hogy mennyire félsz ettől a helyzettől. De ne aggódj, mert egy családként mindent bele fogunk adni, hogy sikerüljön legyőznöd a betegséget! - a bátyáim és Hikari egyetértően bólogattak, én pedig végre először éreztem, hogy a családom valóban mellettem áll.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon megható rész lett ez is!
    Ryosuke tényleg nehéz időkön megy át, de szerencsére a rész végére kiderült, hogy a családja mellette áll. Nagyon tetszett ahogy megírtad a részt, tényleg nagyon megható lett!
    hikari-val most is aranyosak voltak, akár együtt vannak, akár nem!
    Látszik, hogy Ryosuke állapota romlik, de remélem, azért nem fogja feladni!:)
    Kíváncsain várom a folytatást!:D

    VálaszTörlés
  2. Oké, apuka tényleg hülye, mert nem kellene önsajnálatba temetkeznie olyan miatt, amiről senki nem tehet. DE. Ryosuke hogy lehet akkora mafla, hogy Yuyában kételkedik? Yuyában az isten szerelmére, aki mióta az egész folyik, jobban mellette áll, mint akárki.
    Nagy szerencse, hogy ott van Hikari, mint egy mentsvár. Ha ő nem lenne, Ryo rég beleőrült volna az aggodalomba.

    VálaszTörlés
  3. Jaj szegény Ryo! Mit élhet át lélekben? Borzasztó lehet neki azt látni,hogy az apja iszik,a családja tönkremegy. Vívódik belül,mit kéne tennie? Drámai volt,ahogy a földre zuhant a családja előtt,a bocsánatukat kérve. Meghatódtam rendesen!

    VálaszTörlés