2017. március 5., vasárnap

13.rész

Az év utolsó napjai nagyon hamar elteltek. Ezekben a napokban igyekeztem kiélvezni a dolgokat, amiket egy ideig biztosan nem csinálhatok majd. Ilyen volt a vezetés és a hosszabb kirándulás. Chinen mindenképpen meg akarta ismerni a környéket, én pedig jó vendéglátó révén, természetesen meg is mutattam neki. Egyszer Yuto is meglátogatott és megmutatta Chinen - nek, hogyan kell jól focizni. Hogy az állapotomról is essen néhány szó: Nem érzem magam olyan rosszul, bár a fáradság érzetem egyre erősödik, az étvágytalanságom eléggé megnőtt és már a hajamon is kezdem érezni, hogy nem fogja sokáig bírni. Ami viszont elkeserít, hogy az apám a minap részegen jött haza. Daiki elmesélte, hogy nem volt bent dolgozni, helyette a kocsmában múlatta az idejét. Nem tudom, hogy mi oka lehetett erre, mindenesetre, én nagyon aggódok érte. Reggel kómás fejjel baktattam le a lépcsőn, amikor az anyám hangja megállásra kényszerített.
- Drágám, meddig akarod ezt még tovább folytatni? Ha mindennap így mutatkozol, az alkalmazottak el fogják veszíteni a beléd fektetett bizalmukat!
- Mégis mit kéne tennem? Képtelen vagyok elviselni, hogy a fiúnk napról napra egyre rosszabbul van, és nem tehetünk ellene semmit sem!
- Ryosuke keményen küzd a betegség ellen! Nekünk kell támogatnunk most őt!
- Könyörgöm, csak egyszer nézz rá! Már alig áll meg a saját lábán! - ez nagyon szíven ütött. Az apám tényleg azért temetkezik az ivásba, mert bűntudatot érez miattam? Hiszen erről nem ő tehet és az anyámmal együtt tényleg mindent megtettek, hogy elviselhetőbb legyen az egész. Rosszul éreztem magam emiatt. Mintha csalódást okoztam volna a szüleimnek azzal, hogy beteg lettem.
- Yama Chan! - bökte meg a vállamat Chinen, mire én a szájára tapasztottam a kezemet.
- Kérlek halkabban, nem akarom, hogy meghallják!
- A szülők ilyenek. Amikor beteg lettem, az anyukám is nagyon el volt keseredve és úgy érezte azért lett a szívem rossz, mert nem volt jó anyukám. Sokat sírt emiatt, de az apukám megnyugtatta, hogy senki sem tehet erről az egészről. Meglátod, hogy az apukád is be fogja látni, hogy ezzel nem megy semmire.
- Köszönöm Chinen Kun. Te mindig fel tudod dobni a napomat! - elmosolyodtam, majd úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit sem a szüleim beszélgetéséből.
- Ryosuke, hát felébredtél? Azt hittük, az egész napot át fogod majd aludni! - az anyám igyekezett mosolyt erőltetni magára, de nem sok sikerrel.
- Azért ennyire még nem vagyok rosszul. Kérlek, rá tudnátok nézni néha Chinen - re? Én szeretnék még egyszer elmenni a focipályához. Tudom, hogy holnap folytatódik a kezelés és nagy valószínűséggel bent is kell, majd maradjak, szóval szeretnék elköszönni a helytől.
- Ne aggódj, mi vigyázunk rá! Menj csak nyugodtan és kérlek, hívj ha bármi baj van! - én bólintottam egyet, majd miután átöltöztem, elindultam a focipálya felé. Normális esetben hagytam volna, hogy Chinen is velem jöjjön, de most egyedül akartam lenni és emészteni magamban a dolgokat. Már régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy muszáj elengednem Hikari - t, legalábbis addig, ameddig ez a betegség tart. Nem kérhetem tőle, hogy maradjon velem, mikor egyikünk sem tudja, hogy meddig fog ez tartani, vagy egyáltalán meggyógyulok e. Azt sem kérhetem, hogy várjon, meg amíg meggyógyulok, és aztán kezdjük újra. Talán a legjobb az lenne, ha találna valaki olyat egészséges és tényleg teljes emberként tudna mellette állni. Mielőtt elhaladtam volna a focipálya mellett, egy pillanatra megálltam és visszaemlékeztem, hogyan is kezdődött mindez. Úgy négyéves lehettem, mikor először elkezdett érdekelni a foci. Mindig láttam, hogy a bátyáim milyen jól csinálják és én sem akartam kimaradni a mókából. Amikor bekerültem a középiskolába Hikari kivételével nem ismertem senkit. Kicsit idegennek éreztem magam ott. Később megtudtam, hogy az iskolának van egy saját focicsapata, de nem éreztem magam képesnek arra, hogy jelentkezzek. Hikari végül meggyőzött, hogy beszéljek Yuto - val, aki akkor már oszlopos tagja volt a csapatnak és mindenkivel jóban volt. Az elején kicsit tartottam tőle, hiszen ő mégiscsak régebb óta jár az iskolába, mint én, akinek az volt az első éve az iskolában. Szerencsére Yuto nagyon jó fej volt és beajánlott engem egy felvételire, ahol Yabu Sensei állítása szerint én voltam a legjobb. Így végül bejutottam a csapatba, a második évtől kezdve pedig én lettem a kapitány. Ennek köszönhetően ismertem meg a barátaimat és lettem az osztály szoros része. Ezért is fog annyira hiányozni minden. Tudom, hogy mire teljesen meggyógyulok, már nem leszek középiskolás és a csapatban sem játszhatok már. Remélem most, hogy Ryuu már nincs bent a csapatban, Yuto jó vezető lesz és győzelemre viszi a csapatot. Tudom, hogy kicsit önzőnek hangzik, de szeretném, ha ő váltaná valóra azt az álmot, amit én nem tudtam. Küldtem egy üzenetet Hikari - nak, hogy jöjjön ki a pályára, mert szeretnék beszélni vele. Ideje, hogy végre tiszta vizet önthessek a pohárba. Leültem az egyik padra és ott vártam rá. Fel kellett készítenem magamat a reakciójára és arra, hogy biztosan nem úszom meg könnyek nélkül. Bárcsak lenne egy másik lehetőség és akkor nem kellene ezt meglépnem.
- Ryosuke mi történt? - jelent meg Hikari és kapkodta a levegőt, tehát egész idáig futott.
- Szerettem volna beszélni veled egy olyan helyen, ahol nem zavarhat minket senki sem.
- Baj van? Nem szoktál ilyen lenni, csak ha valami komoly dologról van szó!
- Ez tényleg komoly dolog. Hikari, én szeretném még most befejezni!
- Micsodát Ryosuke?
- Ezt a kapcsolatot. Nincs értelme annak, hogy kitegyelek ennek az egésznek. Neked olyan valakire van szükséged, aki meg tudja neked ígérni, hogy melletted marad.
- Már megint ezzel jössz? Elmondtam már neked, hogy én így is boldog vagyok!
- Nem érted. Láttál te már életedben rákos beteget? Nem tudod, hogy ez a betegség mit fog tenni velem. A fenébe abban sem vagyok biztos, hogy életben maradok!
- Megígérted, hogy nem fogsz ellökni magadtól, erre tessék!
- Én, nem ellökni akarlak magamtól. Hiszen mi mindig barátok maradunk nem? Csak nem akarom, hogy ennél jobban kötődj hozzám! Ha meghalnék, akkor nem akarom, hogy jobban fájjon, mintha egy barátot veszítenél el! - láttam, hogy kibuggyantak a könnyei, én pedig igyekeztem erős maradni.
- Akkor legyünk újra csak barátok?
- Könnyebb lenne, hidd el! Neked is és nekem is. Nem akarlak elveszíteni Hikari, mert szükségem van rád! - az egyik ujjammal letöröltem a könnycseppjeit, ő pedig igyekezett valami mosoly félét erőltetni magára.
- Mi lesz, ha meggyógyulsz? Akkor annyi a kapcsolatunknak?
- Ha meggyógyulok, az első dolgom az lesz, hogy elveszlek téged!
- Mi?
- Azon a napon, amikor már biztosan azt fogom tudni mondani, hogy meggyógyultam, az első dolgom az lesz, hogy feleségül veszlek! - a füle mögé simítottam a szemébe lógó tincsét és nyomtam egy puszit a homlokára.
- Addig is kérhetek egy utolsó csókot? - én bólintottam egyet és megcsókoltuk egymást. Nem tudtam, hogy lesz e még lehetőségünk erre, ezért az ajkam csakúgy falta az övét. Nem érdekelt, hogy ez az utolsó csókunk e, hiszen bármi is történjen, mi mindig ott leszünk egymásnak.
- Szeretlek Hikari!
- Én is téged Ryosuke, de hisz azt mondtad legyünk csak barátok!
- Igen, de attól még tudnod kell, hogy ugyanúgy szeretni foglak, mint eddig, mert ez olyan dolog, ami soha nem fog elmúlni!
- Tudod a beszélgetésünk elején még azt gondoltam, talán tényleg jobb lenne, ha keresnék valaki mást, de most már tudom, hogy megéri várnom rád!
- Én ezt nem kérhetem tőled!
- Nem is kell. Ez az én döntésem. Várok addig, amíg meg nem gyógyulsz, mert bár te bizonytalan vagy, én tudom, hogy élni fogsz, és ugyanolyan boldogok leszünk mi ketten, mint eddig voltunk! - szorosan magamhoz öleltem és vártam, hogy elmúljon ez a mardosó bűntudat. Már nem csak a szüleim miatt éreztem ezt, de sikeresen belekevertem azt a lányt, akibe szerelmes vagyok.
- Én azt hiszem, most inkább hazamegyek!
- Nem akarod, hogy hazakísérjelek? Hiszen úgyis egymással szemben lakunk.
- Köszönöm, de megoldom egyedül is! Azt hiszem jobb, ha most egy kicsit egyedül leszek! - anélkül, hogy többet mondtam volna, hátrafordultam és elindultam hazafelé. Én tényleg nem akartam, hogy ez így legyen. Nem akartam beteg lenni, sem az életemért küzdeni, egyszerűen csak élni akartam az életemet. Olyan életet akartam, ahol nem kell arra gondolnom, hogy bármelyik nap meghallhatok. Vajon lesz még alkalmam mindent elölről kezdeni, vagy a jövőről szőtt terveimnek ugyanúgy búcsút mondhatok, mint az életemnek?

1 megjegyzés:

  1. Waow!:D
    Nem mondok újat, de ez a rész is lenyűgözött!
    Nagyon meglepődtem, hogy Ryosuke apja ennyire kétségbe van esve, ráadásul neki még hallania kellett ezt a beszélgetést is. Chinen-től aranyos volt, hogy megpróbálta megnyugtatni Ryosuke-t, de nem csoda hogy ő meg kétségbe esett, de hogy szakít Hikari-val? Csak barátok? Neeeee :"(
    Tényleg nagyon megható rész volt, hiszen mindkettejüknek le kellett mondani egy nagyon szép és meghitt kapcsolatról...
    Kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy mi fog történni a következőkben!:D
    Siess nagyon!:)

    VálaszTörlés