Az elmúlt napok csendesen teltek. Szerencsére sikerült elmagyaráznom a gyerekeknek, hogy a mellékhatás nem feltétlenül jelent rosszat. Bár lehet, hogy csak ezt akartam bemagyarázni magamnak is. Tény, hogy borzasztó fájdalmakon fog a fiam keresztülmenni, az elkövetkezendő hónapokban és már előre félek ettől. Az egyetlen reményem, hogy Ryo továbbra is jól fogja viselni a kezeléseket és nem akarja majd feladni, ahogyan én is tettem jó párszor, mikor beteg voltam. A másik ami miatt nagyon aggódom, az Hikari állapota. Nagyon félek, hogy a túl sok idegeskedés árthat a babának. Nem bírnám ki, ha el kéne veszítenünk a kisbabát, akit mindenki már nagyon vár. A mai napunk nyugodtan indult. Hikari csinálta a reggelit, míg a lányok az asztalnál rajzoltak. Egyedül Ryo volt az, akit nem láttunk. Furcsa volt, hiszen általában mindig itt sündörög körülöttünk.
- Drágám, mi lenne ha szólnál Ryo-nak, hogy kész a reggeli? - nyomott egy puszit az arcomra Hikari, mire bólintottam egyet.
- Ryo, gyere kész a reggeli! - kiabáltam, de válasz nem érkezett. Eléggé megijedtem, de végül megint szóltam neki. - Ryo, ha nem sietsz, nem kapsz reggelit!
- Megyek, papa! - hallottam meg a hangját. A legnagyobb félelmem vált valóra, mikor megláttam a fiamat. Ryo ugyanis képtelen volt talpra állni és csak húzta maga után a lábait. Tudtam, hogy ez az újabb mellékhatás, mégis alig bírtam a szemébe nézni. Hikari rögtön letette a tányért és felkapta Ryo-t, a földről. - Mama, miért nem mozog a lábam? - nézett szomorú szemekkel ránk. Látszott, hogy nagyon össze van zavarodva. Nem tudtam mit mondani neki, így Hikari segített ki.
- Tudod kicsim, ez csak azért van, mert növésben vagy! De ne aggódj, nem fog sokáig tartani! - hebegte, én pedig csak bólintottam. Talán ez egy időre meg fogja őt nyugtatni.
- Akkor majd velünk is ez fog történni papa? - kérdezte Saya, mire felsóhajtottam. Remek, kellett nekünk hazudnunk.
- Na jó, most együnk szépen és utána elmegyünk a doktorbácsihoz, hogy megvizsgáljon! - átvettem Hikari-tól Ryo-t és leültettem a székére. Reggeli után Yuya is betoppant és felajánlotta, vigyáz a lányokra, míg mi a kórházba megyünk, Hikari is el akart minket kísérni, szóval hárman mentünk. Miután megérkeztünk, bementünk Kuroda-sensei irodájába.
- Nocsak, hogy van a kedvenc betegem? - mosolygott rá Ryo-ra, aki kicsit összébb húzta magát.
- Nem tudom mozgatni a lábamat! A papa és a mama azt mondták azért, mert növésben vagyok. Igaz ez doktor bácsi?
- Igen persze, ne aggódj. Mindjárt kapsz egy kis gyógyszert és meglásd már nem is fog zavarni. - végül Ryo szobájába mentünk, ahol rákapcsolták az infúzióra, az egyik nővér pedig rákötötte a gyógyszereket.
- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztuk! - suttogtam a doktornak.
- Ugyan már, néha jobb nem minden dolgot közölni velük. Nem kell, hogy még jobban megijedjenek. Ne aggódjatok, néhány nap és el fog múlni. - ebben reménykedtem én is. Nem akartam, hogy a fiam, még a kelleténél is jobban aggódjon. Délután egy kis meglepetés várt minket, jobban mondva Ryo-t.
- Hello, mindenkinek! - jelent meg Kei az ajtóban, mögötte pedig Hana-chan volt, aki egy kis csokrot szorongatott a kezében.
- Kei bácsi! - kiáltotta boldogan a fiam, ám mikor meglátta, hogy Hana-chan is ott van, a szemei elkezdtek csillogni.
- Tessék, ezt neked szedtem! - motyogta a kislány és Ryo-nak adta a csokrot.
- De a fiúknak kell virágot adni, nem pedig a lányoknak! - csodálkozott, mire elnevettük magunkat.
- Igen, de a papa azt mondta, hogy attól jobb lesz a kedved, ezért szedtem neked virágot+ Ugye ma ki fognak engedni? - mászott fel a fiam mellé, Ryo pedig megrántotta a vállát.
- Azt nem tudom. Papa, mikor fogok meggyógyulni?
- Nemsokára, csak légy türelemmel!
- De ha nem tudom mikor gyógyulok meg, hogyan fogom feleségül venni Hana-chant? - nézett rám nagy szemekkel, mire a kislány elpirult. A két apróság nagyon jól mulatott együtt és nekünk is volt alkalmunk beszélgetni, Igyekeztem Kei-t kifaggatni Yuya-ról, tekintve, hogy az egyik legjobb barátja, de nem igazán akart elárulni semmit. Sejtem, hogy titkol valamit, csak arra lennék kíváncsi, hogy micsodát. Miután Kei és Hana-chan elmentek, Ryo nekilátott a délutáni csendes pihenőnek. Én addig Hikari-val beszélgettem.
- Drágám, ugye hamarosan tényleg meggyógyul a fiúnk? - nézett rám Hikari, mire felsóhajtottam.
- Fogalmam sincs, de bízzunk benne, hogy igen. Tényleg, szerinted kisfiúnk lesz, vagy kislányunk?
- Hmm, szerintem fiú lesz és akkor majd Ryo biztosan őt fogja ajnározni.
- Nem is baj az, legalább végre öröm is lesz a családban a sok szenvedés után!
- bízzunk benne, Ryosuke, bízzunk benne!
Olvasva a részt az jutott eszembe, hogy Ryo meg Hikari legnagyobb szerencséje, hogy Ryota még pici és naiv. Ilyen átlátszó hazugságot csoda, hogy elhitt. Meg hogy egyáltalán megértették, mit jelent az, hogy egy gyerek növésben van. Simán lehetett volna neki annyit mondani, hogy azért van, mert hamarosan nagyot fogsz nőni.
VálaszTörlésAztán meg az jutott eszembe, mennyire hiányzik nekem a Inoo-chan meg Hikka-chan a kórházi légkörből. Ők voltak a színfoltok, akik megfestették a szürke hétköznapokat Ryo idejében, és azok a színfoltok most nincsenek sehol. Ahogy babapofi Chii-chan sem, de még egy olyan karakter sem, mint amilyen ő volt anno. Kicsit nekem olyan monoton, meg ködös az egész, nincs benne annyi nevetés, mint korábban volt, pedig akkor is ugyanekkora volt a baj.
Elég szomorú ez a történet a kicsi gyerek betegsége nem tesz jót a lelki világomnak. Nagyon erős a kisfiú és mivel még gyerek mindent elhisz a szüleinek akik persze titkolják előle a dolgokat és megpróbálnak mindenfélét kitalálni, hogy tartsák benne a lelket.
VálaszTörlésAz a jó,hogy a szülők frappánsan ki tudják magukat beszélni,okosan válaszolnak a gyermeki kérdésekre. Ezt nevezik kegyes hazugságnak,de legalább egy időre megnyugtatják a gyereket.
VálaszTörlés