2.évad 11.rész(Hikari)

A tegnapi ijedséget szerencsére nyugalom váltotta fel. Ryo kezdett jobban lenni, bár éjszakára bent tartották őt megfigyelésen. Másnap hajnalban feltettek neki egy újabb adag gyógyszert, így már reggel elhagyhattuk a kórházat. Ryosuke-t megkértem, hogy most had maradjak egy kicsit kettesben Ryo-val. Tudom, hogy ő már elmagyarázta neki a dolgokat, de szerettem volna én is beszélni vele, ha felébred. Reggel, Ryo ott feküdt a mellkasomon, így amíg ő aludt én is igyekeztem kipihenni magam.

- Mama, a kisbaba miért van a hasadban? A papa azt mondta sokáig lesz ott, pedig már előbújhatna!

- A baba még nagyon pici, szóval azért, hogy nyugodtam megnőhessen és ne legyen semmi baja, a hasamban kell, hogy legyen!

- Akkor én miért nem mehetek a hasadba anya? Akkor nem lennék beteg se.

- Te már túl nagy vagy ahhoz, hogy bekerülj oda, de ne aggódj, mert a baba majd segít neked meggyógyulni, oké? A kistestvéred majd meggyógyít téged, meglásd! - nyomtam egy puszit a tarkójára, majd egy picit feljebb csúsztam.
- Mama, szerinted a baba hallja amit mondok neki?
- Talán igen. - erre Ryo feltápászkodott és a hasamra hajtotta a fejét.
- Baba, ne haragudj, amiért olyan csúnyákat mondtam rólad, de a papa már elmondta, hogy nem vagy rossz, szóval nőj meg gyorsan és gyere ki, jó? - elkezdte simogatni a hasamat, miközben épp a babához igyekezett beszélni. Elmosolyodtam és egy picit megemeltem Ryo állát.
- Ugye tudod, hogy nagyon jó dolga lesz melletted? nyomtam egy puszit az orra hegyére, mire a nyakamba csimpaszkodott.
- Szeretlek mama!
- Én is téged, picur! Hé, mi lenne ha elmennénk reggelizni? A papa meg a lányok már biztosan lent vannak. - nem kellett neki kétszer mondanom, már szaladt is le a konyhába. Erre kicsit szükségem volt, mert már túlságosan is kifáradtam.
- Nagyon kifárasztott? - jött be Ryosuke a szobába.
- Az nem kifejezés. Mikor lett ilyen fárasztó minden? - felkeltem a ágyból és igyekeztem rendbe szedni magam.
- Sikerült beszélned vele?
- Igen és képzeld már nagyon várja, hogy a kistestvére megszülessen!Ne aggódj, már ennyit Ryosuke! - elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szája szélére.
- Na jó, menjünk le és reggelizzünk, aztán majd kitaláljuk mi lesz később! - lementünk a gyerekekhez, akik már türelmetlenül várták a reggelit. Igazából pont olyan volt, mint minden átlagos reggel. Szerencsére ma hétvége van, így a gyerekeknek sem kell mennie az óvodába, így együtt lehet az egész család. Reggeli után megbeszéltük, hogy én ma Ryo-val, a férjem pedig a lányokkal lesz egy kicsit ami amúgy is ritkaság nálunk.
- Mama, te leszel a hercegnő és én fogok vigyázni rád jó? - harsogta Ryo, miközben felmentünk a szobába.
- Hé, én nem szeretem, ha elkényeztetnek!
- De én most el foglak és kész! - mérgesen karba tette a kezét, én pedig elnevettem magam. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít az apjára. Nem csak a külseje, hanem a viselkedése is egy az egyben az apja. Végül is rábólintottam a dologra, ha ez boldoggá teszi, akkor csinálja csak nyugodtan. Végül megállapodtunk abban, hogy mesélek neki, az legalább kicsit megnyugtatta és már nem volt annyira izgága. A mesélés után Ryo elaludt, vele együtt pedig én is. Nagyon kifárasztó három gyereket nevelni, pláne ha terhes is az ember. Persze nem panaszkodhatok, hisz csodálatos gyerekeim vannak, ráadásul Ryosuke is nagyon sokat segít nekem. Mire felébredtünk, már ebédidő volt, Ryosuke pedig bejött a szobába.
- Na, megcsináljuk az ebédet? - nézett rám azzal a csábos mosolyával, de Ryota-nak ez nem tetszett.
- Apa, most neked kell megcsinálnod az ebédet, mert a mamának vigyáznia kell a babára, hogy Ryo meggyógyulhasson, ugye? - Ryosuke-t meglepte a dolog, de elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Ryo szemei megtelnek könnyekkel.
- Hát persze, hiszen az a legfontosabb, hogy meggyógyulj! - felkapta a földről és nyomott egy puszit az arcára.
- Na, akkor vigyázz a mamára, rendben?
- Jó papa, szeretlek! - végül Ryosuke elment megcsinálni az ebédet, én pedig újfent ki voltam téve a fiúnk kényeztetésének. Az elején még élveztem, de a végén már kicsit kényelmetlen volt. Persze ezt nem mondtam meg neki, mert nem akartam őt megbántani. Ryo elég ragaszkodó típus, szóval mindig kell lennie mellette valakinek akibe csimpaszkodhat. Egyrészt talán egy kicsit elkényeztettük, másrészt elég visszahúzódó, szóval nem igen vannak barátai. Még szerencse, hogy itthon egyáltalán nem ilyen, be nem áll a szája és általában mindig mosolyog. Persze azért neki is votlak rossz napjai, főleg mostanában a betegsége idején. Elég sokszor sír és ingadozik a hangulata. Egyszer még boldog és nevet, máskor pedig sír és fél attól, hogy meg fog halni. Persze ez ilyenkor érthető. Annak idején Ryosuke is ilyen volt, szóval már megtanultam kezelni a dolgot.
- Mama, mikor lesz kész az ebéd? - nyafogott Ryo, mire megráztam a fejem.
- Mi lenne, ha lemennénk és megnéznénk, hogy áll apa? - ennek hallatára Ryo már rohant is előre. Úgy sietett, hogy féltem megbotlik és leesik a lépcsőről. Persze hiába mondanánk neki, ugyanúgy fogja csinálni, mint eddig. Mikor lementünk, láttuk, hogy az asztal tele van süteményekkel és teával, a lányok és Ryosuke pedig a konyhában sürgölődtek. Szóval ötórai teára készülnek?
- Mama, nézd mennyi süti van itt! - Ryo vigyorogva kapkodta a szemét a sokféle sütemény között.
- Hát remélem ezzel majd mindenki jól lakik! - Ryosuke kihúzta a széket, én pedig leültem.
- Papa, ugye mézes kekszet is csináltatok?
- Hát persze, hogy csináltunk!
- Akkor extra adagot kérek! - már nyúlt is volna a sütis tálba, de Saya ellökte a kezét.
- Hé, mi is akarunk enni belőle, ne edd meg az egészet! - duzzogta Sora is, nekem pedig el kellett fojtanom a nevetést. Végül a gyerekek megbékéltek és nyugodtan fejeztük be a sütizést.

2.évad 10.rész

A tegnapi nap, tényleg csodálatos volt. A tudat, hogy lesz még egy gyermekünk, aki ráadásul megmentheti a fiúnk életét, tényleg a legjobbkor jött. Bár osztottam Hikari véleményét azzal kapcsolatban, hogy nehéz menet lesz a gyerekekkel. Mivel Ryo alapjáraton nagyon félénk és visszahúzódó, jobbára csak velünk lenne. Ha ez még nem lenne elég, még azt is érezheti, hogy le akarjuk őt cserélni a kisbabára. Mindenesetre nem halaszthatjuk tovább, muszáj lesz elmondanunk nekik, hogy hamarosan kistestvérük fog születni. Viszont nem akartuk elsietni a dolgokat, ezért kitaláltuk, hogy előtte elvisszük őket az állatkertbe, hátha ez feldobja őket a nagy hír előtt. 

- Ryosuke, mond, hogy nem lesz semmi baj és a gyerekek el fogják fogadni a dolgot!

- Ne aggódj drágám, minden rendben lesz, el fogják fogadni és örülni fognak a hírnek. - megsimogattam az arcát majd megcsókoltam. Miután elkészültünk, mentünk is a gyerekekért.

- Mama, Papa!  - mindhárman boldogan szaladtak oda hozzánk. Jó érzés volt látni, hogy ennyire boldogak és nem foglalkoznak már Ryo betegségével.
- Na gyerekek, mit szólnátok hozzá, ha ma elmennénk az állatkertbe? - kérdezte tőlük Hikari, mikor már a kocsiban voltunk.
- Lesznek majd kiscsibék is ugye? - kérdezte csillogó szemekkel Ryo, mire megráztam a fejem.
- Félek a kiscsibéket, nem az állatkertben fogod megtalálni.
- De olyan aranyosak! - lehajtotta a fejét, én pedig elmosolyodtam.
- Sok aranyos állat lesz ott, meglásd! - erre megnyugodott és már mehettünk is. Előtte még hazamentünk, ahol csomagoltunk szendvicset és teát, úgy indultunk az állatkertbe. A gyerekek már nagyon türelmetlenek voltak, alig bírtuk őket lecsitítani. Miután megérkeztünk, már rohantak is befelé. Azt se tudták hirtelen, hol is kezdjék. Végül először, a medvékhez mentünk.
- Az a maci olyan, mint Ryo öcsi! - mutatott Sora az egyik medvebocs felé, aki épp a szüleivel akart játszani. Felnevettem, ugyanis valóban meg volt a hasonlóság. Szerencsére a gyerekek nagyon jól érezték magukat. Főleg Ryo, aki miután meglátta az állatsimogatóban a kiscsibéket, rögtön odaszaladt hozzájuk.
- Éljen, kiscsibék! - elkezdte kergetni őket és miután elkapta az egyiket, az arcához akarta dörgölni, én azonban odaszaladtam és kikaptam a kezéből az állatot.
- Picur, ezt nem szabad! Tudom, hogy nagyon szeretnéd, de nem szabad elkapnod semmit sem, különben nem fogsz meggyógyulni!
- Akkor meg fogok halni? - elsírta magát, nekem pedig bűntudatom lett. Felkaptam a földről és magamhoz öleltem.
- Ne beszélj zöldségeket, meg fogsz gyógyulni, picur! Hiszel a papának, ugye?
- Igen, papa, de nagyon félek!
- Tudom, de a mamával itt vagyunk és vigyázunk rád, jó? - bólintott és megtörölte a szemét. Hikari és a lányok előtt igyekeztünk úgy tenni mintha nem történt volna semmi. A lányok az öccsükkel szaladtak az oroszlánokhoz, Hikari viszont egyből rájött, hogy valami nem stimmel.
- Ryosuke, mi történt? Láttam, hogy Ryo nagyon sírt.
- Magához akarta ölelni az egyik csibét, de rászóltam, hogy nem szabad mert a végén nem fog meggyógyulni. Erre ő sírva azt kérdezte tőlem, hogy meg fog-e halni? Borzasztóan éreztem magam, Hikari! Akárhogy is igyekszem őt boldoggá tenni, a végén úgyis szomorú lesz!
- Erről nem te tehetsz Ryosuke! Most menjünk, meglásd nem lesz semmi baj! - teljesen igaza volt. Nem akartam, hogy a szomorúság eluralkodjon rajtam. Még egy ideig maradtunk, aztán hazamentünk. Most jöhetett a nap nehezebbik része, mikor is el kellett magyaráznunk a gyerekeknek, hogy kistestvérük fog születni.
- Gyerekek, a papával szeretnénk nektek mondani valamit! - Hikari ölébe Ryo ült, a lányok pedig az enyémbe.
- Mi az mama, valami meglepi? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Saya, mire bólintottunk egyet.
- Gyerekek, nemsokára lesz egy kistestvéretek! - a lányok mosolygtak és úgy látszott örülnek, ám Ryo csak nézett maga elé.
- Kicsim, mondj valamit! - bökte meg Hikari Ryo hasát.
- Nem akarom! Azért lesz babátok, mert én meg fogok halni ugye? - kiabált rá Hikari-ra és leugrott a lábáról.
- Ryo, ne beszélj így a mamával! - szóltam rá, de ő csak megrázta a fejét.
- Ti nem is szerettek engem és le akartok cserélni! Utállak titeket! - azzal sírva kiszaladt az ajtón. Hiába futottam utána, mert mire kiértem a házból, ő már nem volt sehol. Biztos voltam benne, hogy nem mehetett messzire, inkább elbújt valahol a ház körül. Sajnos esni kezdett, nekem pedig gyorsan be kellett mennem, hogy keressek egy esernyőt. Sietnem kellett, hogy minél előbb megtaláljam a fiamat.
- Ryosuke, hol van Ryo?
- Fogalmam sincs, de meg fogom találni, ne aggódj!
- Miért kellett erőltetned, hogy mondjuk el neki? Barcsak ne hallgattam volna rád! - most először kiabált velem így. Tudtam, hogy csak ideges, ezért inkább nem reagáltam rá, csak kiszaladtam a házból, hogy megkeressem Ryo-t. Bevallom, fogalmam sincs, hova mehetett, de nem lehetett túl messze. Először a ház körül keresgéltem, de nem találtam meg őt. Végigjártam az utcákat és rettegtem, mert könnyen megbetegedhet ilyen időben. Végül az utolso hely ahová el tudtam menni, az a park volt. A legnagyobb félelmem akkor vált valóra, mikor a fűben fekve, megtaláltam a didergő fiamat, akinek folyt az orrából a vér.
- Ryo! - odaszaladtam hozzá és magamhoz öleltem.
- Papa, nagyon félek! - zokogta, mire a karomba kaptam és rohantam vele a kórházba. Mikor odaérkeztem, rögtön Kuroda-senseihez mentünk.
- Sensei, kérem segítsen!
- Mi történt Yamada-kun?
- Elszökött, miután megtudta, hogy Hikari gyereket vár és mikor megtaláltam már vérzett az orra! - Kuroda-sensei átvette tőlem, majd bevitte a szobájába és ott rákapcsoltám a gyogyszereket és az infúziót. Nagyon féltem, hogy valami baja eshetett, de szerencsére komolyabb baja nem lett.
- Yamada-kun, minden rendben? -jött be Yuko-chan a szobába
- Nos, azt nem mondhatnám! Kou-kun, hogy van?
- Szerencsére most nem volt nyűgös, így én is tudtam pihenni egy kicsit. Szeretnél most kettesben maradni a fiaddal?
- Ha nem haragszol, akkor igen! Valami fontosat kell mondanom neki! - végül magunkra hagyott minket. Amíg Ryo aludt, felhívtam Hikari-t, hogy megtaláltam a fiúnkat. Bár kértem, hogy nyugodjon meg és maradjon otthon a lányokkal, de nem tudta meggyőzni, ő is itt akart lenni. Szerencsére Ryota hamar felébredt.
- Papa, mi történt?
- Jaj, kis buta, miért kellett elszöknöd? Annyira féltem, mikor megtaláltalak téged és láttam, milyen rosszul vagy! - kibuggyantak a könnyeim, mire Ryo az apró kezeivel letörölte a könnyeim.
- Ne sírj papa, jó? Ryo volt a buta, nem a Papa!
- Annyira örülök, hogy nem lett semmi bajod, picur! Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Akkor nem fogtok lecserélni arra a babára?
- Még szép, hogy nem! Egy kicsit sem örülsz neki? Hiszen lesz majd egy nálad kisebb, akit babusgathatsz majd és akinek majd te leszel a nagy testvére!
- Tényleg? Akkor nem én leszek a kicsi? - erre felcsillant a szeme és elmosolyodott.
- Hát persze, hogy nem! Na most próbálj pihenni, nemsokára a mama is itt lesz! - Ryo behunyta a szemét és elaludt, én pedig kimentem a szobából. Láttam, hogy Hikari könnyes szemmel lépdelt, egyik lábáról a másikra. Magamhoz öleltem és belepusziltam a nyakába.
- Ne haragudj, amiért ilyen hülye voltam, nem gondoltam komolyan!
- Tudom drágám, hogy megijedtél, de ne aggódj, már vége! - így telt el végül ez a nap és szerencsére a gyerekek elfogadták, hogy lesz még egy testvérük.