2.évad 3.rész

Másnap már nagyon ideges voltam, ugyanis ezen a napon volt Ryo első kezelése. Féltem, hogy nem fog túl jól reagálni a gyógyszerekre, elvégre még nagyon kicsi. Miután a gyerekek megreggeliztek és a lányokat elvittem az óvódába, Hikari-val és a fiúnkkal együtt a kórház felé vettük az irányt. Neki is Kuroda-sensei lesz az orvosa, mint annak idején nekem, benne ugyanis maximálisan megbízunk. Miután megérkeztünk, felkaptam Ryo-t, majd az onkológiára mentünk. Kuroda-sensei már a szobában volt ahol Ryo fog majd lakni mikor elkezdődnek a mellékhatások.Miután beértünk, le akartam ültetni Ryo-t, a székre de úgy csimpaszkodott belém, hogy képtelen voltam rá.
- Hé, öcsi mi a baj? - néztem rá, mire könnybe lábadt a szeme.
- Papa, ugye nem fogsz elmenni? - nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mire magamhoz öleltem.
- Dehogy megyek el. A mama meg én itt leszünk és fogjuk a kezedet, jó? - bólintott, mire Hikari meg én leültünk, Ryo-t, pedig a lábunkra ültettük, így mindketten ott voltunk mellette.
- Ryo-kun, apukád beszélt már arról mi fog történni?
- Azt mondta nem fog fájni, de tudom, hogy úgyis fog! - lebiggyesztette a száját, én pedig a szabad kezemmel letakartam a szemeit, hogy ne lássa mi történik. Pillanatok alatt, a tenyerem nedves lett a könnyeitől. Miután Kuroda-sensei végzett, eltört nála a mécses. - Apa, miért hazudtál? Ez nagyon fájt! - pityergett és nem engedte, hogy én fektessem be az ágyba. Kicsit elszomorodtam, ugyanakkor igaza is volt, elvégre én nem gyerekként lettem beteg. Ha az lettem volna, biztos én is ezt éreztem volna.
- Ryo, ne legyél ilyen a papával! - szólt rá Hikari, mire lehajtotta a fejét és felém nyúlt, én pedig felvettem.
- Ne haragudj papa, egy gyáva nyúl vagyok, igaz? - hogy én mennyire imádom azokat a boci szemeit. Egyszerűen mindig képes levenni a lábamról, legalább annyira mint a lányoké. Egyszerűen lehetetlen ellenállni nekik.
- Már, hogy lennél az? Meglásd, legközelebb már nem fog ennyire fájni.
- Reménytelen vagyok! - hajtotta a vállamra a fejét, én pedig óvatosan az ágyra fektettem, hogy a nővér rá tudja csatolni a gyógyszeres tasakokat az állványra.
- Ne butáskodj! Te vagy a papa meg a mama bátor kis hercege, igaz Ryosuke? - bólintottam, de Ryo megrázta a fejét.
- Én szuperhős vagyok, aki lányokat ment meg mint amilyen a mama is! - felcsillant a szeme, mi pedig elnevettük magunkat. Hiába a gyerekek már csak ilyenek, minden apró dologba valami nagyot képzelnek bele. - Papa, mikor mehetek haza?
- Amint a gyógyszerek lecsöpögtek a tasakból. Mi lenne, ha utána elmennénk a nővéreidért az óvodába?
- Az szuper lesz! - a reggel egészen jól telt. Ryo aludt egy kicsit, plusz tudtunk játszani is. Még dél előtt a drága kisöcsém is benézett hozzánk.
- Yuri bácsi! - kiáltott fel és a mosolya még szélesebb lett, mint eddig volt.
- Hoztam egy kis sütit. Ugye bátran viselkedtél?
- Igen és egy kicsit se sírtam!
- Hé, ez nem iga...- nem hagyta, hogy befejezzem, mert a kicsi kezét a számra tapasztottam. A kezét a sütis doboz felé nyújtotta, majd el is vette. A dobozban eperhabos kis torták voltak, amiket mindannyian imádunk.
- Apáé az első darab, mert nagyon bátor volt ő is! - kivett egy darabot, majd a kezembe nyomta. Én azonban, a szájába tettem az egyik kis tortát, amit nyammogva evett meg. Hiába, tényleg az én gyerekem. Miután Ryo elaludt, Chinen még én beszélgetni kezdtünk.
- Hogy vagy bátyus?
- Nem jól. Valahányszor csak belegondolok, hogy mennyi szenvedésen kell majd keresztülmennie szegénykémnek, összeszorul a gyomrom. Nem akarom, hogy úgy szenvedjen majd mint én!
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden jól fog menni és az unokaöcsémnek a lehető legkevesebb fájdalmon kell majd keresztülmennie! - elég jól elbeszélgettük az időt, ezért megkértem Daiki-t, hogy vigye haza a lányokat. Miután a gyógyszerek lefolytak, mi is hazamentünk. Daiki helyett viszont más várt bennünket.
- Üdv itthon! - nyitotta ki az ajtót Yuya, összekócolt hajjal. Az arca csupa liszt volt és az én kötényem volt rajta.
- Te meg mit keresel itt? Úgy volt, hogy Daiki hozza haza a lányokat. Tényleg, ők most mit csinálnák? - néztem körül, mert a lányoknak semmi nyoma nem volt.
- Épp a szobájukban babáznak. Egyébként jó hírem van. Itt fogok lakni veletek! - elvigyorodott, mire összeráncoltam a homlokom. Ryo közben a nővéreihez ment, így ő ezt nem hallotta.
- Na várjunk csak, mégis ki engedte meg? Egyáltalán mi van a saját lakásoddal?
- Hát, azt vissza kellett adnom, mert kiléptem az iskolából és nem maradt pénzem fizetni a lakást, így most se munkám, se otthonom! - húzta el a száját, mire segítettem neki levakarni az arcáról a lisztet.
- Engem igazán nem zavar, ha egy darabig itt kellene maradnia, így lenne valaki, aki vigyázna a lányokra! - ült le a kanapéra Hikari.
- Egyáltalán miért hagytad ott az iskolát?
- Az hosszú történet. A lényeg, hogy mostantól többször is élvezheted, az imádni való bátyád társaságát! - beljebb mentem és az orromat égett szag csapta meg.
- Mi ez a szag? - kérdeztem, majd elkezdtem körbeszaglászni és a konyha felé vezetett a szaglásom. A sütőbe egy nagy tálca takoyaki égett oda. Hát ez remek, még ezt is nekem kell elintéznem. Végül kitessékeltem a bátyámat a konyhából, így ő a gyerekekkel kezdett el játszani, én pedig addig csináltam egy másik adagot és azt tálaltam fel nekik. Még szerencse, hogy tudok főzni, mert ha a bátyámon múlna, akkor nem lenne belőle semmi. Vacsora után megcsináltuk a vendégszobát Yuya-nak, mi pedig Hikari-val lefektettük a kicsiket. Sajnos nem tudtunk túl sokat aludni, mert az éjszaka közepén Ryo sírására ébredtünk fel. Mindketten a szobájába szaladtunk, ahol Sorya és Saya ölelgették az öccsüket, aki épp ott pityergett az ágyban.
- Hé, mi történt? - ültettem az ölembe, mire a sírása alábbhagyott.
- Az álmodtam, hogy egy csúnya bácsi egy nagy tűt szúrt a kezembe és nagyon fájt és te meg a mama nem voltatok ott! - szipogott, mire nyomtam egy puszit a halántékára.
- Hékás, egy ilyen miatt nem szabad sírnod. Hiszen tudod, hogy a mama meg én soha nem hagyunk magadra! A papa kedvéért, most már aludj szépen, jó? - becsukta a szemét és lassan elaludt. A lányok nem akartak elmenni, ezért végül mind az öten átmentünk a mi szobánkba és összekuporodva aludtunk el az ágyban. Hikari jobbján és balján a két lány, a karjaimban pedig Ryo feküdt. Szerencsére sikeresen túléltük az első kezelést, de tudtam ez még csak a kezdet.

2.évad 2.rész

A diagnózis után Hikari olyan rosszul volt, hogy kénytelenek voltak nyugtatókat adni neki, így kénytelen voltam én közölni a fiammal, hogy mi is vár rá pontosan. De hogyan is lehet elmagyarázni egy ilyen súlyos dolgot egy kisgyereknek? Hiszen úgysem értené meg a dolgot. Ezért úgy döntöttem, más szemszögből közelítem meg a dolgot és igyekszek szépíteni a dolgokon amennyire csak tudok. Ryo épp a kórteremben lévő ágyról lógatta le az apró lábait és a feje is le volt hajtva.

- Papa, emelte fel a fejét mikor meglátott, én pedig odamentem hozzá, felültem az ágyra és az ölembe ültettem.

- Nem kell félni, most már itt vagyok veled! - nyomtam egy puszit a halántékára, mire mélyen a szemembe nézett.

- Azért vagyok itt, mert beteg vagyok? - szomorúan bólintottam egyet, majd mielőtt még többet kérdezett volna, belekezdtem a mesébe.

- Tudod, a véredben apró sejtek vannak, amik olyanok, mint a cukorkák!

- Cukorkák? Meg is lehet enni őket?

- Nem, ezeket nem lehet megenni. Vannak piros és fehér cukorkák, amiknek meg van a saját helyük, de nálad ezek a cukorkák kicsit összekeveredtek és már nem ott vannak, ahol lenniük kellene!

- Akkor a piros cukorkák helyett fehérek vannak és a fehérek helyén pedig pirosak?

- Majdnem. Inkább azt mondaná, hogy a fehér cukorkák kiszorítják a helyükről a piros cukorkákat, ezért lettél most beteg. Szóval, hogy az a sok fehér cukorka eltűnjön kapni fogsz majd gyógyszereket a kezedbe. Aztán meglásd sokkal jobban fogod érezni magad és az orrod se fog már vérezni.

- Na és a gyógyszerek fájni fognak? Nekem azt mondták, ha valakinek ilyen baja van az a mennybe kerül! - borzasztó dolog volt ezt hallani tőle. Hiszen melyik szülőnek esik jól, ha a még óvodás gyereke a halálról beszél? De muszáj volt erős lennem miatta, mert ha azt látja rajtam, hogy szomorú vagyok és félek, akkor ő is félni kezd majd.

- Ne aggódj, nem fog fájni. Én is kaptam ilyen gyógyszereket, mikor beteg voltam és egyáltalán nem fájnak. Különben is, mit mondtam neked mindig a feladásról?

- Hogy soha nem szabad feladni, mert akik feladják, azok gyáva nyulak! - ismételte meg olyan hangsúllyal, ahogy én is szoktam mondani, mire elnevettem magam. Legalább a humor érzékét nem veszítette el és ez jó dolog.

- Majd együtt túl leszünk rajta meglásd! Na de most alvás, mert ha nem alszol eleget, nem fogsz majd nagyra nőni! - nyomtam a homlokára egy puszit, mire ő behunyta a szemét és elaludt. Visszamentem Kuroda-sensei irodájába, ahol Hikari aludt. Már felébredt és halkan sírdogált az üres szobában.
- Hé, ne sírj jó? Most kell a leginkább erősnek lenned! - magamhoz húztam és hagytam hogy kisírja magát. Persze én könnyen papolok, de hat éve mikor beteg voltam Hikari mindig ott volt mellettem és mindig erősnek mutatta magát, de ez teljesen más helyzet. Most a gyerekünket kell majd abban a helyzetben látnunk, mint amilyenben én is voltam.
- Nem akarom, őt ilyen állapotban látni, sem azt hogy fájdalmai legyenek, nem akarom Ryosuke! - erre a kezembe vettem az arcát és mélyen a szemébe néztem.
- Tudom, hogy milyen rossz ez most neked, de itt vagyok én is és majd együtt túl leszünk ezen, ahogyan mindig.
- Úgy félek, hiszen téged is majdnem elveszítettelek, én ezt nem fogom kibírni még egyszer!
- Nem kell egyedül végigcsinálnod érted? Itt vagyok és együtt leküzdjük ezt a betegséget, ahogyan régen is tettük, emlékszel! - bólintott, mire egy puszit nyomtam a homlokára. Borzasztó volt, hogy így kellett őt látnom. Legbelül én is így éreztem magam, de muszáj volt tartanom magamat miatta és a fiúnk miatt is.  - Kuroda-sensei azt mondta este hazavihetjük, de holnap mindenképp el kell kezdenünk a kezelést, ő pedig igyekszik donort találni a csontvelő átültetéshez.
- Ryosuke, nem lehetne, hogy te beszélj a lányokkal? Tudom, hogy milyen nehéz de képtelen lennék elmondani nekik a dolgot.
- Ne aggódj, majd én beszélek velük, te csak vigyázz Ryo-ra!
- Köszönöm, hogy vagy nekem Ryosuke! Nélküled fogalmam sincs mi lenne velem! Köszönöm, hogy életben maradtál és hogy a gyerekeim apja lettél! - elmosolyodtam, majd megcsókoltam. Hikari és a gyerekeink a legfontosabb számomra és soha nem akarom őket elveszíteni. Miután elköszöntem Hikari-tól, benéztem Ryo-hoz is aki már mélyen aludt. Nyomtam egy puszit a homlokára és kettesben hagytam Hikari-val, én pedig elmentem a lányokért az óvodába. Közben azon gondolkodtam vajon nekik is azt mondjam mint Ryo-nak vagy találjak ki valami mást. Mondjuk a mese a piros és fehér cukorkákról egészen beválhat. Miután megérkeztem, az óvoda előtt vártam, hogy a lányok kijöjjenek.
- Papa! - rohantak ki az épületből. Mindketten nagyon aranyosan néztek ki az egyforma cicás pólójukban és a fodros rózsaszín szoknyájukban. Felkaptam mindkettőt és agyon puszilgattam őket.
- Na a barátaitoknak ízlett a torta amit vittetek?
- Igen, az óvónéninek is nagyon ízlett. Hol van a mama? - kérdezte Saya, mire letettem őket a földre.
- Majd később elmesélem. Most nyomás, különben bezár a cukrászda!
- Ugye Kei bácsihoz megyünk? - Kei-nek és Momo-channak van egy közös cukrászdája, ahová a gyerekek imádtak járni. Miután beültettem őket a kocsiba, már indultunk is
 Mikor megérkeztünk, a lányok beszaladtak az épületbe.
- Kei bácsi! - kiáltottak fel a lányok mikor meglátták, Kei pedig felkapta őket a földről és puszit nyomott az arcukra.
- A szülinapos hercegnők! Ne haragudjatok, hogy nem tudtunk elmenni, de ajándékot viszont vettünk nektek. Menjetek Momo-val majd ő odaadja nektek! - a lányok Momo-channal mentek, én pedig ott maradtam Kei-el. - Yuya elmondta mi történt. Jól vagy?
- Nem igazán. Borzasztóan félek jobban mint mikor én lettem beteg.
- Teljesen megértem. Ha Hana-val történne valami akkor fogalmam sincs mihez kezdenék! - Hana Momo-chan és Kei lánya, Ryo-val egyidős és nagyon közel állnak egymáshoz.
- Hikari nagyon ki volt borulva, jobban mint én.
- Ez érhető, hiszen másodjára kell ilyennel szembenéznie. Ohh, most már tényleg hercegnők vagytok! - nézett az ajtó felé. A lányok hercegnő ruhában voltak. Saya világos, Sora pedig sötét rózsaszínben. Tényleg úgy néztek ki, mint az igazi hercegnők. Leültünk az egyik asztalhoz, majd kaptunk egy-egy szelet eperhabos torta szeletet, amit mindannyian imádunk. Miközben ettünk, Sora megszólalt.
- Ryo öcsi miért nem lehet itt apa?
- Tudjátok az öcsétek beteg lett, ezért sokat lesz majd kórházban.
- Miért papa? Ugye nem lesz belőle angyalka? - biggyesztette le a száját Saya, mire megsimogattam a fejét.
- Tudjátok, a véretekben apró sejtek vannak ami olyanok mint a cukorkák. Sajnos az öcséteknél kicsit túl sok fehér cukorka van, mint piros ezért lett beteg. De ne aggódjatok, kap gyógyszereket és jobban lesz tőle.
- De ugye nem fog fájni neki?
- Persze, hogy nem! - miután megettük a sütiket, elköszöntünk a Kei - Momo-chan párostól és hazamentünk. Úgy döntöttem meglepem Hikari-t és Ryo-t egy kis vacsorával, a lányok pedig segítettek nekem. Ők is nagyon szeretik kényeztetni az öccsüket, én pedig nagyon büszke vagyok rájuk. Miután elkészültünk megterítettük az asztalt és vártuk, hogy megjöjjenek.
 - Megjöttünk! - jöttek be az ajtón.
- Üdv itthon, köszöntöttük őket, majd jöhetett a szokásos családi ölelés. Jó volr látni, hogy a három gyerek milyen jó testvérekként viselkednek egymással.
- Csináltunk egy kis vacsorát! - kaptam fel Ryo-t, majd leültettem az asztalhoz, majd utána a lányokat is.
- Köszönöm Ryosuke, szuper férj vagy! - nyomott egy puszit a számra, én pedig elmosolyodtam. A vacsora kellemesen telt és egy pillanatra el tudtuk felejteni az előttünk álló nehézségeket. A vacsora végeztével itt volt az idő, hogy lefektessük a gyerekeket. Én Ryo-t dugtam ágyba, Hikari pedig a lányokat.
- Papa, akkor tényleg nem fog fájni ugye?
- Hát persze, hogy nem. Meglásd hamar túl leszel rajta! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd jól betakartam. Ezek után a lányokhoz mentek, akik ugyanezt kérdezték tőlem. Egy gombóc volt a torkomban és sehogy sem akart elmúlni. Kisiettem az udvarra, ott pedig utat engedtem a könnyeimnek. Nem bírtam tovább játszani, hogy erős vagyok, mikor nem vagyok az. Nagyom félek attól mi fog várni a fiamra.
- Hé, mi lett azzal, hogy együtt mindent megoldunk? - ölelt át hátulról Hikari, mire megtöröltem a szemem.
- Igazad van, csak annyira félek!
- Ahogyan én is, de most kell a legjobban összefognunk drágám! Menni fog együtt igaz? - bólintottam, majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Tudtam, hogy kemény menet lesz de mindenképp mi fogunk győzni!

2.évad 1.rész

A gyerekkori álmom volt, hogy focista lehessek. Már akkor tudtam, hogy az akarok lenni, mikor először rúgtam a labdát a bátyáimmal. Aztán a középiskolában az álmom már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. De jött egy betegség és tönkretett mindent. Én viszont még mindig látom a szemeim előtt, ahogy az egész iskola engem biztat, én pedig nekifutamodok és egy tökéletes góllal megnyerem a verseny az iskolámnak.

- Igazgató úr! - zökkentett ki a gondolatvilágomból az egyik alkalmazott.

- Igen, mi történt?

- Az elnök úr látni kívánja! - biccentettem a fejemmel, majd egyenesen az apám irodájához mentem és bekopogtam.

- Szabad!

- Látni akartál? - biccentettem a fejemmel, majd beléptem az irodába. A hely viszonylag nagy volt és világos szemben az enyémmel, ami jóval kisebb volt és fekete sötétítőkkel volt eltakarva a fény, ugyanis mostanában eléggé érzékeny rá a szemem.

- Csak szerettem volna gratulálni a legújabb üzletkötésedhez! - az én gondolataim viszont újból máshol jártak. Már nagyon hazakívánkoztam az otthonom melegébe, ugyanis utálok üzletember lenni. Igen az apámnak ez a munka tökéletes, de nekem nagyon nem az. Daiki egyébként sem dolgozik már itt, szabadúszó lett és a felesége munkáját támogatja. - Ryosuke, már megint hol jár az eszed?

- Ne haragudj, csak egy pillanatra elgondolkodtam.

- Már megint a foci körül járnak a gondolataid igazam van?

- Csak tegnap mikor láttam, hogy Yuma és Ryo milyen élvezettel játszanak, eszembe jutott, hogy akár én is csinálhattam volna ezt.

- Hiszen pont te választottad ezt a pályát, hogy el tudd tartani a családodat! Most menj haza, mára végeztél a munkával! - biccentettem egyet a fejemmel, majd miután összepakoltam beszálltam a kocsiba, amit még karácsonyra kaptam a szüleimtől és már mentem is haza. 5 év telt el azóta, mióta gyakorlatilag visszatértem a halálból. Azóta már gyógyultnak nyilvánítottak, de továbbra is kell gyógyszereket szednem. Hikari és nagyon boldog házasságban élünk ráadásul ahogyan szerettem volna, három csodálatos gyerekünk van. Saya és Sora 5 évesek, Ryo pedig a múlt héten lett négy éves. A kis törpe szinte a kiköpött másom, legalábbis a szüleim és a bátyám szerint biztosan. Hikari már nem dolgozik, hogy vigyázhasson a három kicsire, amíg én az apám cégénél dolgozik, mint vezérigazgató. Elég kemény munka, de megéri mert így mindent megadhatok a családomnak, amit csak szeretnének. Azért, hogy ne csak róla legyen szó, Daiki ugye szabadúszó lett, most nem dolgozik, helyette abban a nevelőotthonban vigyáz a gyerekekre, aminek a felesége lett az igazgatója. Yuma azóta már iskolába jár és nagyon ígéretes focista karrier előtt áll, már kilenc évesen. Yuya és Mai-chan végül szakítottak, így a bátyám szingli, bár nagyon érdeklődik az egyik egyetemista diákja után, akinek viszont van barátja. Kei és Momo-chan is boldog házasságban élnek és már egy kislányuk is született, akinek a Hana nevet választották. Hikaru, és Keito még mindig szinglik, azonban ez sem tántorítja el őket attól, hogy rossz dolgokba vigyék a bátyáimat. Yabu-sensei már házas, de gyereke még mindig nem született. Oh, majdnem kihagytam az én imádni való kisöcsémet. Nos, Yuri-nak is jutott elég szomorúság, ugyanis Umika-chan a szüleivel Amerikába költözött úgy egy éve, ezért szegény kis törpe azóta vigasztalhatatlan. Még szerencse, hogy ott vagyok neki én a szeretett bátya, aki mindig megvigasztalja őt. Mikor hazaértem, leparkoltam a kocsit és bementem.

- Megjöttem! - tettem le a táskámat.

- Üdv itthon drágám! - jött oda hozzám Hikari és egy csókot nyomtam a szájára. - Furcsa, sosem vagy otthon ilyen korán. Történt valami?

- Nem, az apám előbb hazaengedett. Ma valahogy nem voltam a toppon, szóval jobb is, hogy hazajöttem. Tényleg, mi van a gyerekekkel?

- Az egyik barátjuk anyja hazahozza őket, szóval ne aggódj miattuk. Jut eszembe, Chinen-kun keresett téged, de mondtam neki, hogy épp munkában vagy.

- Majd beszélek vele. Nincs kedved idebújni hozzám? - szélesre tártam a karjaimat, mire ő odabújt hozzám. Noha már nem vagyunk olyan fiatalok, mégis úgy szeretjük egymást mint mikor középiskolások voltunk. Ez a szép pillanat egészen addig tartott, amíg meg nem érkeztek a gyerekek.

- Megjöttünk! - rontott be Saya és Sora a házba, Ryo pedig ott kullogott mögöttük. A két kislány egypetéjű ikrek, de mi mindig tudjuk melyikük kicsoda. Saya-nak ugyanis nagy és barna szeme van, Sora-nak, viszont kisebb és kicsit zöldeskés a szeme. Ryo pedig úgy néz ki, ahogyan én is kiskoromban. Rövid sötétbarna szinte majdnem fekete haj és nagy barna szemek. Miután a lányok arcára nyomtam egy puszit, az elég levert fiamhoz sétáltam.

- Papa, nagyon álmos vagyok! - láttam, hogy már megint elkezdett vérezni az orra, ami aggodalommal töltött el, ugyanis nem ez az első eset. Az elmúlt pár hétben többször is előfordult már. Felvettem a földről és akkor vettem csak észre, hogy a fiam teste tűz forró.

- Mi történt? - jött vissza Hikari, majd mikor észrevette, a félájult fiúnkat a kezemben, kiejtette a lányok bögréit a kezéből. Szerencse, hogy nem voltak törékenyek.

- Mi történt? - szaladt oda hozzánk.

- Már megint rosszul van. Szerintem jobb lesz, ha most bevisszük a kórházba! - biccentett egyet, majd a lányokkal együtt a kórházba mentünk. Hikari miközben a lányokat vigasztalta, akik egyfolytában az öccsük miatt sírtak, igyekezett ébren tartani Ryo-t, ami nem volt túl könnyű. Csak remélni tudtam, hogy az orvosok adnak valamit arra, ami ezt az egészet megszünteti, mert borzasztó érzés volt így látni a fiamat. Miután megérkeztünk a karomba kaptam Ryo-t Hikari pedig a két lányt és már siettünk is be.
- Kuroda-sensei! - kiáltottam az orvosnak akinek hála most életben lehetek.
- Yamada-kun, mi történt?
- Elkezdett vérezni az orra és felment a láza! Sensei, kérem csináljon valamit! - elvette tőlem Ryo-t, majd beszaladt vele az egyik kórterembe.
- Papa, Ryo öcsi most beteg? - nézett rám könnyes szemekkel Sora, mire egy puszit nyomtam a halántékára.
- Majd meglátjuk kicsim, ha a doktor bácsi megvizsgálta. - szerencsére Saya és Sora hamar elaludtak, addigra Kuroda-sensei is megérkezett.
- Doktor úr mi van a fiúnkkal? - állt fel Hikari.
- Már kezd lejjebb menni a láza, de fel tehetnék nektek néhány kérdést? - végül a lányokkal együtt Kuroda-sensei irodájába mentünk. - Vérzett már az orra korábban is?
- Igen, az elmúlt néhány hétben többször is előfordult, de azt hittük ez csak a meleg miatt van.
- Voltak más tünetek is?
- Nem, az orrvérzésen kívül nem volt semmi baja. Sensei, ugye nincs semmi komoky baja?
- Nos ezt még nem tudom biztosan elmondani. El kell végeznünk egy vérvizsgálatot. Ha a láza lement haza is mehet, egy hét múlva gyertek vissza, addigra meg lesz az eredmény. - miután a vizsgálatnak vége lett és Ryo láza is lement, hazamehettünk. Csak remélni tudtuk, hogy az eredmény pozitív lesz és megkönnyebbülhetünk.

1 héttel később

Elérkezett Saya és Sora 6.születésnapja, ebből az alkalomból pedig az egész család összegyűlt. Épp az anyámmal vagyunk a konyhában és gyújtjuk meg a gyertyákat a tortákon.

- Mikor fogjátok megtudni az eredményt?

- Holnap elmegyünk és megkérdezzük. Ma szeretnénk ha ez a nap a lányokról szól! - sajnos a szülinap katasztrofális irányt vett.

- Papa! - hallottam meg Saya kiáltását, mire kiszaladtam a nappaliba. Csak akkor láttam meg, hogy Ryo orra már megint vérzik. Gyorsan a karomba is kaptam és egy zsebkendőt szorítottam az orrához.

- Papa, nagyon félek! - szipogott, mire elkezdtem simogatni a hátát.

- Apa, anya vigyáznátok a lányokra? Mi bevisszük a kórházba!

- Majd én beviszlek titeket, ilyen állapotban úgysem vezethetsz! - ajánlotta fel Yuya, amit végül elfogadtunk. Borzasztó érzés volt, ez a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt mitől van ez a sok orrvérzés. Mikor megérkeztünk, rögtön Kuroda-sensei irodájába mentünk.

- Sensei, megjöttünk!

- Yamada-kun, baj van? Már megint elkezdett vérezni az orra?

- Igen és nagyon aggódunk miatta. Kérem, mondja, hogy semmi baja.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a helyzet nem ennyire egyszerű. A vizsgálat egyértelműen kimutatta, a leukémiát! - hirtelen forogni kezdett körülöttem a szoba. Egyfolytában csak a leukémia szó vízhangzott a fejemben. Ugye ez most nem velünk történik meg? Mégis, hogy fogjuk ezt megoldani, hiszen ő még csak egy gyerek! Sajnos Hikari rosszabbul fogadta mint én és a karomba ájult. Muszáj volt erőt vennem magamon, mert harcolnom kell a fiam egészségéért, hogy megnyerhessük ezt a hosszú és fájdalmas mérkőzést!