Nagyon megrémültem. Hikari ott feküdt eszméletlenül egy vértócsa közepén. Olyan volt, mintha valami horrorfilmben lettünk volna. Először az jutott az eszembe, hogy hívom a mentőket, de rájöttem, hogy mire kiérnének, talán már nem is lesz életben. Így a karomba kaptam és rohantam vele kifelé. Ügyeltem arra, hogy a gyerekek ne ébredjenek fel, mert nem akartam, hogy lássák az anyjukat. Gyorsan felhívtam Yuyat, hogy tudna-e vigyázni a gyerekere, amíg én nem vagyok otthon. Nem akartam csak úgy otthagyni őket, de sürgetett az idő. Nagyon féltem, hogy mire a kórházba érek, Hikari már nem marad életben. Mikor végre mégis megérkeztem, a karomba kaptam és már rohantam is az orvosához. Kívülről olyan lehettem, mint valami fél őrült. Miután az orvos átvette tőlem, vitték is be a műtőbe. Kétségbe voltam esve és féltem, hogy nagyon komoly a baj. Nem akartam elveszíteni sem őt, sem pedig a babát. Magamban azt kérdeztem, miért pont velünk történik ez és miért pont akkor, amikor látszólag minden rendben van? Talán ez valami büntetés lenne, vagy mi a fene? Soha nem féltem még ennyire mint most, még akkor sem amikor csak egy hajszálon függött az életem. Hikari élete többet ér nekem bármi másnál és nem akartam elveszíteni. Talán 10 perc telhetett el, mikor az orvos kijött hozzám.
- Doktor, ugye mondja, hogy nem lesz semmi baj és a feleségem jobban lesz!
- Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Fáj, hogy ezt kell mondjam, de kénytelenek vagyunk megindítani a szülést, másképp a baba és az édesanya élete is veszélybe kerül. Mivel a baba már a 24.hétben van, így alkalmas lenne az életre, de nagy az esély arra is, hogy nem marad életben! - hirtelen fel se tudtam fogni, amit az orvos mondott nekem. Beszélt nekem valamiről, de mintha meg sem hallottam volna.
- Mégis miért?
- Valószínűleg a túlzott stressz okozta nála ezt az állapotot. A műtét előtt mindenképpen beszélünk kellett az egyik családtaggal és mivel csak ön tartózkodik itt, magának kell döntenie.
- Szóval vagy megszületik a baba, vagy mindkettejüket elveszíthetem? - kérdeztem inkább csak magamtól. Nem tudtam mit tegyek. A fenébe is, miért nekem erről döntenem? Úgy éreztem meg fogok fulladni. - Ez nekem nem megy!
- Kérem, sürget minket az idő!
- Csak mentsék meg a feleségemet, rendben? Mindegy mi lesz de őt ne hagyják meghalni! - tudom borzasztó lenne elveszíteni a gyerekünket, ezzel pedig Ryot is megfosszuk attól, hogy meggyógyuljon de ha Hikarit elveszíteném abba biztosan belehalnék. Tudom, hogy ez önzőség de most az a legfontosabb, hogy ő jól legyen. Hogy mi lesz majd ez után azon ráérünk majd akkor gondolkodni, ha Hikari felépül. Mikor egyedül maradtam, felhívtam Hikari szüleit és kértem, hogy jöjjenek a kórházba. Nem bírtam tovább egyedül lenni a gondolataimmal. Az agyam egyfolytában azon kattogott, mi van ha Hikarit sem tudják megmenteni? Mégis mihez fogok kezdeni nélküle? Egészen mostanáig ő adott nekem erőt.
- Yamada-kun! - szaladtak oda hozzám Hikari szülei, mire felálltam a helyemről. - Mégis mi történt?
- Az orvos azt mondta valószínűleg a stressz miatt megindult nála a szülés és most mindketten veszélyben vannak! - a sírás kerülgetett, de igyekeztem erős maradni.
- De hát mégis, hogy történhetett ez?
- Fogalmam sincs! Az orvos nemrég volt itt és megkérdezte melyikőjük élete számít nekem többet! Mégis, hogy kérdezhettek tőlem ilyet! - kiabáltam, mire Hikari anyja magához ölelt.
- Kérlek higgadj le egy kicsit, ezzel semmire sem megyünk!
- Mégis, hogy nyugodhatnék meg? Lehet, hogy a halálba küldtem a lányát, hát nem érti?
- Te csak azt tetted, amit helyesnek láttál, ezért nem hibáztathatod magad! A lányom jól lesz, hallod? - kicsit megrázogatott, hátha így észhez tud téríteni, de nekem abban a pillanatban csak arra volt szükségem, hogy az orvos azt mondja, Hikari fel fog épülni. A várakozási idő nagyon hosszúra nyúlt. Hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, felhívtam Yuya-t, hogy megkérdezzem mi van a gyerekekkel. Szerencsére megnyugtatott, hogy alszanak és nem vették észre, hogy mi nem vagyunk otthon. Nagyon kiborulnának, ha rájönnének mi történt, különösen Ryo aki biztosan a babát hibáztatná, ezzel pedig újra összetörne az a pici a szíve. Igyekeztem egy kicsit erőt venni magamon és kitalálni valamit, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg olyan nagyon. Természetesen nem akartam nekik hazudni, de ha elmondanám nekik, hogy a mamájuk talán nem fog többet hazamenni hozzájuk, azzal teljesen kikészíteném őket.
- Yamada-kun! - jelent meg végre az orvos.
- Doktor, mi történt?
- Szerencsére a műtét jól sikerült, mindkettejük életét sikerült megmentenünk. A felesége jelenleg egy steril szobában fekszik, így őt még egyelőre nem láthatja.
- Na és mi van a babával?
- Elég fejletlen és még nem mondhatjuk biztosra, hogy életben marad, mindenesetre nagyon keményen küzd, hogy életben maradjon. Ha szeretné néhány pillanatra megnézheti! - bár szomorú voltam, amiért nem mehettem be Hikari-hoz, az legalább megnyugtatott, hogy a babát láthatom. Sajnos nem mehettem be hozzá, csak egy üvegfalon keresztül láthattam őt. Végül kislány lett, nem pedig fiú ahogy akartuk, én mégse voltam csalódott. Bár nagyon apró volt és látszott, hogy minden egyes lélegzetvételért nagyon meg kell dolgoznia, mégis talán a legszebb kisbaba volt, akit eddig láttam.
- Mindent bele, Kyoko! Muszáj életben maradnod, jó? Tudom, hogy meg tudod csinálni! - ismételgettem neki ezeket a mondatokat, mire rám nézett a nagy szemeivel. Tudtam, hogy megértette amit mondtam neki és reméltem, hogy küzdeni fog azért, hogy megerősödjön és hazajöhessen velünk. Sajnos nem maradhattam sokáig, így az orvost igyekeztem meggyőzni, hogy engedjen be Hikari-hoz. Egyszerűen muszáj volt őt látnom, hogy tudjam jól van és életben fog maradni. Szerencsére sikerült őt meggyőznöm, így bemehettem hozzá, természetesen csak védőruhában, nehogy elkapjon valamit. Ez nem igazán tetszett, de a lényeget elértem és láthattam őt. Valójában olyan volt, mintha csak aludna. Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. - Hikari, megszületett a kisbabánk, tudod? Még nagyon kicsi, de pont olyan szép mint te vagy! Ki kell tartanod, hallod? Tudom, hogy menni fog, mert te vagy a legerősebb nő akit csak ismerek. Mindig te voltál az, aki erőt adott nekem és erre most is nagyon nagy szükségem lenne, szóval csak ébredj fel, jó? - éreztem, hogy Hikari az ujjaival gyengéden megszorítja a kezemet. - Hikari, hallod amit mondok? - erre kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Ne haragudj Ryosuke! - olyan erőtlen volt a hangja, ennek ellenére mindent tisztán hallottam.
- Miért kéne haragudjak? Tudod te mennyire boldog vagyok, amiért hallhatom a hangodat, Hikari?
- Akkor meg ne sírj már, jó? - minden erejét bevetve megemelte a kezét és igyekezett letörölni a könnycseppeket az arcomról.
- Képzeld lett még egy kislányunk Hikari! Az orvos azt mondta, holnap megcsinálják az őssejt beültetést, hogy Ryo meggyógyulhasson! A fiúnk élni fog Hikari!
- Olyan boldog vagyok! De annak még inkább örülök, hogy most mellettem vagy! Jó érzés arra kelni, hogy itt vagy mellettem, drága Ryosuke! - már nem érdekelt semmi, lehúztam a maszkot és megcsókoltam. Boldog voltam, amiért ha csak egy percre is, de újra egyenesbe jött minden.
- Doktor, ugye mondja, hogy nem lesz semmi baj és a feleségem jobban lesz!
- Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Fáj, hogy ezt kell mondjam, de kénytelenek vagyunk megindítani a szülést, másképp a baba és az édesanya élete is veszélybe kerül. Mivel a baba már a 24.hétben van, így alkalmas lenne az életre, de nagy az esély arra is, hogy nem marad életben! - hirtelen fel se tudtam fogni, amit az orvos mondott nekem. Beszélt nekem valamiről, de mintha meg sem hallottam volna.
- Mégis miért?
- Valószínűleg a túlzott stressz okozta nála ezt az állapotot. A műtét előtt mindenképpen beszélünk kellett az egyik családtaggal és mivel csak ön tartózkodik itt, magának kell döntenie.
- Szóval vagy megszületik a baba, vagy mindkettejüket elveszíthetem? - kérdeztem inkább csak magamtól. Nem tudtam mit tegyek. A fenébe is, miért nekem erről döntenem? Úgy éreztem meg fogok fulladni. - Ez nekem nem megy!
- Kérem, sürget minket az idő!
- Csak mentsék meg a feleségemet, rendben? Mindegy mi lesz de őt ne hagyják meghalni! - tudom borzasztó lenne elveszíteni a gyerekünket, ezzel pedig Ryot is megfosszuk attól, hogy meggyógyuljon de ha Hikarit elveszíteném abba biztosan belehalnék. Tudom, hogy ez önzőség de most az a legfontosabb, hogy ő jól legyen. Hogy mi lesz majd ez után azon ráérünk majd akkor gondolkodni, ha Hikari felépül. Mikor egyedül maradtam, felhívtam Hikari szüleit és kértem, hogy jöjjenek a kórházba. Nem bírtam tovább egyedül lenni a gondolataimmal. Az agyam egyfolytában azon kattogott, mi van ha Hikarit sem tudják megmenteni? Mégis mihez fogok kezdeni nélküle? Egészen mostanáig ő adott nekem erőt.
- Yamada-kun! - szaladtak oda hozzám Hikari szülei, mire felálltam a helyemről. - Mégis mi történt?
- Az orvos azt mondta valószínűleg a stressz miatt megindult nála a szülés és most mindketten veszélyben vannak! - a sírás kerülgetett, de igyekeztem erős maradni.
- De hát mégis, hogy történhetett ez?
- Fogalmam sincs! Az orvos nemrég volt itt és megkérdezte melyikőjük élete számít nekem többet! Mégis, hogy kérdezhettek tőlem ilyet! - kiabáltam, mire Hikari anyja magához ölelt.
- Kérlek higgadj le egy kicsit, ezzel semmire sem megyünk!
- Mégis, hogy nyugodhatnék meg? Lehet, hogy a halálba küldtem a lányát, hát nem érti?
- Te csak azt tetted, amit helyesnek láttál, ezért nem hibáztathatod magad! A lányom jól lesz, hallod? - kicsit megrázogatott, hátha így észhez tud téríteni, de nekem abban a pillanatban csak arra volt szükségem, hogy az orvos azt mondja, Hikari fel fog épülni. A várakozási idő nagyon hosszúra nyúlt. Hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, felhívtam Yuya-t, hogy megkérdezzem mi van a gyerekekkel. Szerencsére megnyugtatott, hogy alszanak és nem vették észre, hogy mi nem vagyunk otthon. Nagyon kiborulnának, ha rájönnének mi történt, különösen Ryo aki biztosan a babát hibáztatná, ezzel pedig újra összetörne az a pici a szíve. Igyekeztem egy kicsit erőt venni magamon és kitalálni valamit, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg olyan nagyon. Természetesen nem akartam nekik hazudni, de ha elmondanám nekik, hogy a mamájuk talán nem fog többet hazamenni hozzájuk, azzal teljesen kikészíteném őket.
- Yamada-kun! - jelent meg végre az orvos.
- Doktor, mi történt?
- Szerencsére a műtét jól sikerült, mindkettejük életét sikerült megmentenünk. A felesége jelenleg egy steril szobában fekszik, így őt még egyelőre nem láthatja.
- Na és mi van a babával?
- Elég fejletlen és még nem mondhatjuk biztosra, hogy életben marad, mindenesetre nagyon keményen küzd, hogy életben maradjon. Ha szeretné néhány pillanatra megnézheti! - bár szomorú voltam, amiért nem mehettem be Hikari-hoz, az legalább megnyugtatott, hogy a babát láthatom. Sajnos nem mehettem be hozzá, csak egy üvegfalon keresztül láthattam őt. Végül kislány lett, nem pedig fiú ahogy akartuk, én mégse voltam csalódott. Bár nagyon apró volt és látszott, hogy minden egyes lélegzetvételért nagyon meg kell dolgoznia, mégis talán a legszebb kisbaba volt, akit eddig láttam.
- Mindent bele, Kyoko! Muszáj életben maradnod, jó? Tudom, hogy meg tudod csinálni! - ismételgettem neki ezeket a mondatokat, mire rám nézett a nagy szemeivel. Tudtam, hogy megértette amit mondtam neki és reméltem, hogy küzdeni fog azért, hogy megerősödjön és hazajöhessen velünk. Sajnos nem maradhattam sokáig, így az orvost igyekeztem meggyőzni, hogy engedjen be Hikari-hoz. Egyszerűen muszáj volt őt látnom, hogy tudjam jól van és életben fog maradni. Szerencsére sikerült őt meggyőznöm, így bemehettem hozzá, természetesen csak védőruhában, nehogy elkapjon valamit. Ez nem igazán tetszett, de a lényeget elértem és láthattam őt. Valójában olyan volt, mintha csak aludna. Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. - Hikari, megszületett a kisbabánk, tudod? Még nagyon kicsi, de pont olyan szép mint te vagy! Ki kell tartanod, hallod? Tudom, hogy menni fog, mert te vagy a legerősebb nő akit csak ismerek. Mindig te voltál az, aki erőt adott nekem és erre most is nagyon nagy szükségem lenne, szóval csak ébredj fel, jó? - éreztem, hogy Hikari az ujjaival gyengéden megszorítja a kezemet. - Hikari, hallod amit mondok? - erre kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Ne haragudj Ryosuke! - olyan erőtlen volt a hangja, ennek ellenére mindent tisztán hallottam.
- Miért kéne haragudjak? Tudod te mennyire boldog vagyok, amiért hallhatom a hangodat, Hikari?
- Akkor meg ne sírj már, jó? - minden erejét bevetve megemelte a kezét és igyekezett letörölni a könnycseppeket az arcomról.
- Képzeld lett még egy kislányunk Hikari! Az orvos azt mondta, holnap megcsinálják az őssejt beültetést, hogy Ryo meggyógyulhasson! A fiúnk élni fog Hikari!
- Olyan boldog vagyok! De annak még inkább örülök, hogy most mellettem vagy! Jó érzés arra kelni, hogy itt vagy mellettem, drága Ryosuke! - már nem érdekelt semmi, lehúztam a maszkot és megcsókoltam. Boldog voltam, amiért ha csak egy percre is, de újra egyenesbe jött minden.
