15.rész

Nagyon megrémültem. Hikari ott feküdt eszméletlenül egy vértócsa közepén. Olyan volt, mintha valami horrorfilmben lettünk volna. Először az jutott az eszembe, hogy hívom a mentőket, de rájöttem, hogy mire kiérnének, talán már nem is lesz életben. Így a karomba kaptam és rohantam vele kifelé. Ügyeltem arra, hogy a gyerekek ne ébredjenek fel, mert nem akartam, hogy lássák az anyjukat. Gyorsan felhívtam Yuyat, hogy tudna-e vigyázni a gyerekere, amíg én nem vagyok otthon. Nem akartam csak úgy otthagyni őket, de sürgetett az idő. Nagyon féltem, hogy mire a kórházba érek, Hikari már nem marad életben. Mikor végre mégis megérkeztem, a karomba kaptam és már rohantam is az orvosához. Kívülről olyan lehettem, mint valami fél őrült. Miután az orvos átvette tőlem, vitték is be a műtőbe. Kétségbe voltam esve és féltem, hogy nagyon komoly a baj. Nem akartam elveszíteni sem őt, sem pedig a babát. Magamban azt kérdeztem, miért pont velünk történik ez és miért pont akkor, amikor látszólag minden rendben van? Talán ez valami büntetés lenne, vagy mi a fene? Soha nem féltem még ennyire mint most, még akkor sem amikor csak egy hajszálon függött az életem. Hikari élete többet ér nekem bármi másnál és nem akartam elveszíteni. Talán 10 perc telhetett el, mikor az orvos kijött hozzám.
- Doktor, ugye mondja, hogy nem lesz semmi baj és a feleségem jobban lesz!
- Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Fáj, hogy ezt kell mondjam, de kénytelenek vagyunk megindítani a szülést, másképp a baba és az édesanya élete is veszélybe kerül. Mivel a baba már a 24.hétben van, így alkalmas lenne az életre, de nagy az esély arra is, hogy nem marad életben! - hirtelen fel se tudtam fogni, amit az orvos mondott nekem. Beszélt nekem valamiről, de mintha meg sem hallottam volna.
- Mégis miért?
- Valószínűleg a túlzott stressz okozta nála ezt az állapotot. A műtét előtt mindenképpen beszélünk kellett az egyik családtaggal és mivel csak ön tartózkodik itt, magának kell döntenie.
- Szóval vagy megszületik a baba, vagy mindkettejüket elveszíthetem? - kérdeztem inkább csak magamtól. Nem tudtam mit tegyek. A fenébe is, miért nekem erről döntenem? Úgy éreztem meg fogok fulladni. - Ez nekem nem megy!
- Kérem, sürget minket az idő!
- Csak mentsék meg a feleségemet, rendben? Mindegy mi lesz de őt ne hagyják meghalni! - tudom borzasztó lenne elveszíteni a gyerekünket, ezzel pedig Ryot is megfosszuk attól, hogy meggyógyuljon de ha Hikarit elveszíteném abba biztosan belehalnék. Tudom, hogy ez önzőség de most az a legfontosabb, hogy ő jól legyen. Hogy mi lesz majd ez után azon ráérünk majd akkor gondolkodni, ha Hikari felépül. Mikor egyedül maradtam, felhívtam Hikari szüleit és kértem, hogy jöjjenek a kórházba. Nem bírtam tovább egyedül lenni a gondolataimmal. Az agyam egyfolytában azon kattogott, mi van ha Hikarit sem tudják megmenteni? Mégis mihez fogok kezdeni nélküle? Egészen mostanáig ő adott nekem erőt.
- Yamada-kun! - szaladtak oda hozzám Hikari szülei, mire felálltam a helyemről. - Mégis mi történt?
- Az orvos azt mondta valószínűleg a stressz miatt megindult nála a szülés és most mindketten veszélyben vannak! - a sírás kerülgetett, de igyekeztem erős maradni.
- De hát mégis, hogy történhetett ez?
- Fogalmam sincs! Az orvos nemrég volt itt és megkérdezte melyikőjük élete számít nekem többet! Mégis, hogy kérdezhettek tőlem ilyet! - kiabáltam, mire Hikari anyja magához ölelt.
- Kérlek higgadj le egy kicsit, ezzel semmire sem megyünk!
- Mégis, hogy nyugodhatnék meg? Lehet, hogy a halálba küldtem a lányát, hát nem érti?
- Te csak azt tetted, amit helyesnek láttál, ezért nem hibáztathatod magad! A lányom jól lesz, hallod? - kicsit megrázogatott, hátha így észhez tud téríteni, de nekem abban a pillanatban csak arra volt szükségem, hogy az orvos azt mondja, Hikari fel fog épülni. A várakozási idő nagyon hosszúra nyúlt. Hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, felhívtam Yuya-t, hogy megkérdezzem mi van a gyerekekkel. Szerencsére megnyugtatott, hogy alszanak és nem vették észre, hogy mi nem vagyunk otthon. Nagyon kiborulnának, ha rájönnének mi történt, különösen Ryo aki biztosan a babát hibáztatná, ezzel pedig újra összetörne az a pici a szíve. Igyekeztem egy kicsit erőt venni magamon és kitalálni valamit, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg olyan nagyon. Természetesen nem akartam nekik hazudni, de ha elmondanám nekik, hogy a mamájuk talán nem fog többet hazamenni hozzájuk, azzal teljesen kikészíteném őket.
- Yamada-kun! - jelent meg végre az orvos.
- Doktor, mi történt?
- Szerencsére a műtét jól sikerült, mindkettejük életét sikerült megmentenünk. A felesége jelenleg egy steril szobában fekszik, így őt még egyelőre nem láthatja.
- Na és mi van a babával?
- Elég fejletlen és még nem mondhatjuk biztosra, hogy életben marad, mindenesetre nagyon keményen küzd, hogy életben maradjon. Ha szeretné néhány pillanatra megnézheti! - bár szomorú voltam, amiért nem mehettem be Hikari-hoz, az legalább megnyugtatott, hogy a babát láthatom. Sajnos nem mehettem be hozzá, csak egy üvegfalon keresztül láthattam őt. Végül kislány lett, nem pedig fiú ahogy akartuk, én mégse voltam csalódott. Bár nagyon apró volt és látszott, hogy minden egyes lélegzetvételért nagyon meg kell dolgoznia, mégis talán a legszebb kisbaba volt, akit eddig láttam.
- Mindent bele, Kyoko! Muszáj életben maradnod, jó? Tudom, hogy meg tudod csinálni! - ismételgettem neki ezeket a mondatokat, mire rám nézett a nagy szemeivel. Tudtam, hogy megértette amit mondtam neki és reméltem, hogy küzdeni fog azért, hogy megerősödjön és hazajöhessen velünk. Sajnos nem maradhattam sokáig, így az orvost igyekeztem meggyőzni, hogy engedjen be Hikari-hoz. Egyszerűen muszáj volt őt látnom, hogy tudjam jól van és életben fog maradni. Szerencsére sikerült őt meggyőznöm, így bemehettem hozzá, természetesen csak védőruhában, nehogy elkapjon valamit. Ez nem igazán tetszett, de a lényeget elértem és láthattam őt. Valójában olyan volt, mintha csak aludna. Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. - Hikari, megszületett a kisbabánk, tudod? Még nagyon kicsi, de pont olyan szép mint te vagy! Ki kell tartanod, hallod? Tudom, hogy menni fog, mert te vagy a legerősebb nő akit csak ismerek. Mindig te voltál az, aki erőt adott nekem és erre most is nagyon nagy szükségem lenne, szóval csak ébredj fel, jó? - éreztem, hogy Hikari az ujjaival gyengéden megszorítja a kezemet. - Hikari, hallod amit mondok? - erre kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Ne haragudj Ryosuke! - olyan erőtlen volt a hangja, ennek ellenére mindent tisztán hallottam.
- Miért kéne haragudjak? Tudod te mennyire boldog vagyok, amiért hallhatom a hangodat, Hikari?
- Akkor meg ne sírj már, jó? - minden erejét bevetve megemelte a kezét és igyekezett letörölni a könnycseppeket az arcomról.
- Képzeld lett még egy kislányunk Hikari! Az orvos azt mondta, holnap megcsinálják az őssejt beültetést, hogy Ryo meggyógyulhasson! A fiúnk élni fog Hikari!
- Olyan boldog vagyok! De annak még inkább örülök, hogy most mellettem vagy! Jó érzés arra kelni, hogy itt vagy mellettem, drága Ryosuke! - már nem érdekelt semmi, lehúztam a maszkot és megcsókoltam. Boldog voltam, amiért ha csak egy percre is, de újra egyenesbe jött minden.

14.rész

Szerencsére Ryo jól viselte az éjszakát. Megkértem Hikari-t, hogy inkább menjen haza a lányokhoz, én pedig a fiúnk mellett maradtam. Egy ideig makacskodott, de végül meggyőztem, hogy neki most sok pihenésre van szüksége és azt itt a kórházban nem tudja megtenni. Másnap reggel újabb vendéget kaptunk.

- Sato-sensei? - ő Ryo és a lányok óvónője és egyben a volt osztályfőnököm Sakurai-sensei felesége. A gyerekek imádják őt, amit egyáltalán nem csodálok. Ő egy életvidám nő és hatalmas szíve van.
- Elnézést a zavarásért, de nagyon szerettem volna már látni Ryo-kunt! Az utóbbi időben már nem járt be és már mindenkinek nagyon hiányzik. - igaz is, még nem beszéltünk az óvoda vezetőjével, hogy Ryo többet nem járhat már be.
- Sajnálom, nem említettük még, de Ryo többet már nem járhat be. Az állapota már nem annyira jó, hogy továbbra is járhasson.
- Ezt nagyon sajnálom. Mindenki nagyon szerette őt. Egy igazán életvidám és nagyon cserfes kisfiú! - szóval cserfes? Úgy tűnik alaposan félreismertem a fiamat. Azt hittem nagyon visszahúzódó, de úgy tűnik csak itthon viselkedik így.
- Nos igen, valóban nagyon cserfes tud lenni. Tényleg, egyedül jött?
- Nem, Sho is elkísért, épp az autót parkolja le! - Ryo lassan ébredezett és mikor meglátta az óvónőjét, felcsillantak a szemei.
- Óvónéni, jaj de jó, hogy itt vagy! - szó szerint belecsimpaszkodott Sato-senseibe, ő pedig felkapta az ágyról.
- Már nagyon hiányzol nekünk Ryo-kun! Gyógyulj meg hamar és gyere vissza, jó?
- Hoztál nekem ajándékot, ugye? - persze, egyből rátér az ajándékokra. Hiába, imádja ha elkényeztetik. Sajnos ebben is rám ütött.
- Ryo ne légy udvariatlan! - szóltam rá, mire a fiam ránézett azzal a hatalmas boci szemeivel.
- De hát a vendégek szoktak hozni ajándékot, nem? Mikor Daiki bácsihoz megyünk, te is viszel neki valamit.
- Igen, de az teljesen más. Sato-sensei azért jött, hogy megnézze jól vagy-e, nem pedig az ajándékok miatt. Megérted ugye? - bólintott és igyekezett elrejteni, mennyire csalódott.
- Valójában lenne itt valami! - jelent meg az ajtóban Sakurai-sensei a kezében egy nagy dobozzal. Ryo szeme persze azonnal felcsillant. Hiába, imádja ha elkényeztetik. Sakurai-sensei átadta neki a dobozt, a fiam pedig hangosan felkiáltott.
- Éljen! Nézd papa mennyi sütit kaptunk! - mutatott a dobozra, ami ezek szerint tele volt süteménnyel. A fiamnak egy tökéletes ajándék, ugyanis imádja az édes dolgokat.
- Mit kell mondani?
- Köszönöm szépen! - válaszolt olyan hangsúllyal, ahogyan én szoktam. Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Pont ezért imádom a fiamat. Mert még a legnehezebb pillanatokban is képes megőrizni a humorát és a gyermeki ártatlanságát.
- Mi lenne ha mi ketten beszélgetnénk, Satoko addig vigyázna Ryo-kunra? - kérdezte Sakurai-sensei.
- Persze, szívesen vigyázok rá! Beszélgessetek csak. Már épp indultunk volna, mikor a fiam megszólalt.
- Bácsi, vigyázzon az apukámra rendben? Ryo nagyon szomorú lenne ha baja lenne az apukájának! - biggyesztette le a száját, mire odasiettem hozzá és magamhoz öleltem.
- Ne aggódj picur, vigyázok magamra! - nyomtam egy puszit az arcára, majd Sakurai-senseiel együtt a kórház ebédlőjébe mentünk.
- Már kérdezni akartam, de nem a gyerek. Mi történt a hajaddal?
- Tudja, Ryo kicsit kétségbeesett, hogy haj nélkül majd csúnya lesz, szóval gondoltam megmutatom neki, hogy az nem minden.
- Csodálatos apa vagy! Még erre is képes vagy, csak hogy erőt önts a gyerekedbe.
- Köszönöm, de azt hiszem ez a természetes. Úgy értem, melyik szülő nem tenne meg mindent a gyerekéért? De néha mégis úgy érzem bármit is teszek, semmi sem elég! - ökölbe szorult a kezem. Eszembe jutott mennyire kétségbeesett voltam, mikor én voltam beteg. Erre ránézek a fiamra, aki ártatlanul és minden zokszó nélkül végigcsinálja, én pedig úgy érzem semmit sem tehetek. Nem tudom megszüntetni a fájdalmát, sem a félelmét azzal kapcsolatban, hogy esetleg meghalhat, mert a fenébe is, én sem vagyok biztos benne! Annyira szeretném azt mondani, hogy a fiam meggyógyul és el fogjuk felejteni ezt az egészet, de sajnos nem tudhatom mi lesz később, hogy mennyire fogja még őt legyengíteni a betegség.
- Hé, előttem nem muszáj erősnek lenned. Ha sírni akarsz akkor csak sírj! - ránéztem a senseire és sírva a vállára borultam.
- Ez nekem már túl sok! Elegem van abból, hogy mindig erősnek kell mutatnom magam, mert mindenki ezt várja el tőlem! Arra senki sem gondol, hogy engem mennyire marcangol a dolog. Elegem van, hogy akármennyire is próbálkozom boldoggá tenni a fiamat, mégsem használ semmit, mert ettől ő nem fog meggyógyulni!
- Ha ennyire zavar az, hogy erősnek mutasd magad, akkor ne tedd! Nem muszáj minden egyes pillanatban erősnek mutatnod magad, hiszen te is emberből vagy. A fiadnak igenis látnia kell, hogy te is félsz, hiszen ilyenkor ez a természetes. A te családod sem mutatkozott mindig erősnek előtted, vagy igen?
- Nem, valóban nem. Ilyenkor úgy éreztem még jobban kell küzdenem azért, hogy ők megnyugodhassanak végre.
- Pontosan erről beszélek. Ha a fiad azt látja, hogy ti is féltek az csak arra fogja serkenteni, hogy ő is kicsit keményebb küzdjön. Amire neki most szüksége van azt nem az, hogy azt sulykoljátok belé, hogy meg fog gyógyulni, hanem az, hogy szeressétek és legyetek mellette. Sokszor a szeretet a legjobb orvosság a problémákra! - teljesen igaza volt. Nem akarom, hogy a fiam féljen, de azt se, hogy azt higgye minden csupa rózsaszín és nincsenek rossz pillanatok az életben, mert igenis vannak. Végül visszamentünk, ahol Ryo önfeledten játszott Sato-senseiel. Meghívtam őket ebédre magunkhoz és legnagyobb örömömre el is fogadták. Szerencsére Kuroda-sensei is megérkezett, majd miután megvizsgálta a fiamat, haza is engedett minket. Már nagyon vártam, hogy otthon lehessek, hisz hiányoztak a lányok és persze Hikari is. Mikor megérkeztünk, én akartam az első lenni aki köszön neki, ám a fiam alaposan beelőzött.
- Mama! - rontott be a házba és rögtön Hikari lábába csimpaszkodott.
- Hogy van az én bátor kis hercegem?
- De mama, én egy szuperhős vagyok! - nyafogott Ryo, én pedig elnevettem magam.
- Hé, én akartam lenni az első! - nyafogtam én is, mire a feleségem csak megforgatta a szemeit.
- Úgy tűnik ő már az ötödik gyerekem lesz! - magához húzott és hosszan megcsókolt.
- Hikari, hívtam vendégeket, remélem nem baj.
- Miféle vendégek? - erre megjelentek Sakurai-senseiék. - Satoko-chan! - Hikari elmosolyodott és megölelte. Sato-sensei Dori legjobb barátnője, így természetesen Hikarit is nagyon régóta ismeri.
- Hikari-chan, lesz még egy kisbabád? - kérdezte elérzékenyülve, Hikari pedig sugárzott a büszkeségtől.
- Igen, ő lesz az én testvérkém, aki segít hogy Ryo meggyógyuljon! - harsogta a fiam, aki Hikarihoz hasonlóan nagyon büszke volt.
- Jól van te nagy testvér, menj és szólj a nővéreidnek, hogy jöjjenek le ők is köszönni! - nem is kellett neki kétszer mondani, már szaladt is felfelé. Mi leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni. Sakurai-sensei elmesélte, hogy azóta is abban a középiskolában tanít, amibe én is jártam Hikari-val és a srácokkal együtt. A sensei rákérdezett arra, hogy megy az én drága öcsikémnek az egyetem, én pedig büszkén válaszolhattam, hogy nagyon keményen tanul szóval nincs vele semmi gond. Végül a lányok is lejöttek és mikor meglátták Sato-senseit, felcsillantak a szemeik.
- Óvónéni! - szaladtak oda hozzá, ő pedig boldogan ölelte magához a lányokat. Kicsit bosszantott, hogy ő élvez elsőbbséget, pedig én az apjuk vagyok.
- Ugye jól vagytok lányok?
- Mi igen, de Ryo öcsi nem nagyon. Yuya bácsi azt mondta nem is a növés miatt nem bírt felállni hanem azért mert beteg! - a fiam erre ijedten ránk pillantott. Ha megtalálom Yuyat, én esküszöm ki fogom őt nyírni.
- Papa, akkor nem fogok meggyógyulni?
- Dehogyisnem, viszont ahhoz idő kell, mert a gyógyszer nem hat azonnal. Megérted, ugye? - bólintott, én pedig kicsit megkönnyebbültem. - Egyébként lányok, nem felejtettetek el valamit? - mutattattam az arcomra, mire a lányok elengedték az óvónőjüket és szaladtak is oda hozzám. Felkaptam őket és nyomtak egy puszit az arcomra.
- Papa, már nagyon hiányoztatok! Roy öcsi jobban van ugye? - kérdezte Sora előbb rám, majd az öccsére nézve.
- Igen, nézzétek! - kicsit megrázta a lábát, mire a lányok elmosolyodtak. Letettem őket a földre, ők pedig már fogták is kézen az öccsüket és mentek is vissza játszani.
- Milyen édes gyerekek! - áradozott Sato-sensei, amivel egyet kellett értenem. Valóban csodálatos gyerekeim vannak, akikre nagyon büszke vagyok.
- Sato-chan, ti nem akartok kisbabát? - kérdezte tőle Hikari, amibe rendesen belepirult.
- Igazság szerint... - a hasára simította a kezét, nekünk pedig egyből leesett a dolog.
- Satoko, nem mondod hogy...
- De igen, lesz egy kisbabánk! - Sakurai-sensei szinte sugárzott a boldogságtól. Nos igen, valóban örömteli pillanat, mikor egy családba kisbaba érkezik. Miután gratuláltunk nekik, ideje volt ebédelni. Készültem felkiabálni a gyerekeknek, mikor a fiam kiabálására lettem figyelmes.
- Papa! - mind a négyen a fürdőszobába siettünk, ugyanis onnan hallatszott a kiabálás. Mikor kinyitottuk az ajtót, Ryo ott állt a tükör előtt, kezében pedig az egyik hajtincsét szorongatta. - Papa, akkor ez most azt jelenti, hogy le kell vágni a hajamat? - nézett rám azokkal a nagy boci szemeivel.
- Azt hiszem most már igen! - kicsit elszomorodtam, viszont Ryo szemmel láthatóan már nem bánta a dolgot. Végül Sato-sensei felajánlotta, hogy majd ő megcsinálja. A fiam zokszó nélkül elviselte a hajvágást. Hikarin látszott, hogy feszült lett, ezért igyekeztem őt megnyugtatni. Miután Sato-sensei végzett, mind lementünk ebédelni. A nap további része már esemény mentesen telt. A lányok nagyokat csodálkoztak, hová tűnt hirtelen az öccsük haja, Ryo pedig büszkén hangoztatta, hogy most még inkább hasonlít rám és ennek nagyon örül. Miután Sato-senseiék elmentek, lefektettük a gyerekeket és mi is készültünk a lefekvéshez.
- Ryosuke, szerinted a fiúnk nem érezte rosszul magát amiért le kellett vágni a haját?
- Szerintem már nem. Hisz tudta, hogy előbb vagy utóbb el fog ez jönni. Egyébként is, láttad hogy ennek ellenére is milyen boldog volt. Most már inkább nyugodj meg és menj el fürdeni, addig megcsinálom az ágyat, rendben? - bólintott és bevonult a fürdőbe. Közben volt időm átgondolni, amit Sakurai-sensei mondott nekem. Talán tényleg jobb lenne ha mindenbe igyekeznénk beavatni Ryot, nehogy csalódás érje. Már fél óra is eltelt, de Hikari nem jött ki a fürdőből. Kezdtem aggódni, ezért benéztem hozzá. - Drágám, minden rendben? - nyitottam be, ám a kép ami elém tárult a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlta. Hikari ott feküdt eszméletlenül egy vértócsában.

2.évad 13,5 rész(Yuya szemszöge)

Mondtam már, hogy az egész élet egy nagy szívás? Ott van például az öcsém. Csodás családja van, egy imádni való feleség, plusz három atom cuki kölyök és mégse lehet teljesen boldog, mert a kicsi énje épp azon megy keresztül, amin neki kellett még annak idején. Ha ezek után valaki azt merészeli mondani, hogy az élet nem szívás, az biztosan hazudik. Most is épp itt vagyok az ikrekkel, akik az öccsük miatt pityeregnek. Egyébként is utálom, ha egy gyerek sír valamiért, ha viszont az unokahúgaimnál törik el a mécses, az már tényleg igazságtalan. Ezzel azt hiszem el is árultam kik élveznek nálam prioritást. Talán azért ők, mert nekem csak öcséim születtek, így nem volt esélyem megtapasztalni, milyen amikor az embernek húgai vannak, most pedig van egyből kettő is akit imádhatok.

- Yuya bácsi, ugye Ryo öcsinek nem lesz baja? - kérdezte Saya könnyes szemekkel, mire az ölembe ültettem őket.

- Lányok, tudjátok hogy az öcsétek nagyon beteg. Nem fogok hazudni, amit az előbb láttatok az a gyógyszer egyik mellékhatása volt. Mikor apátok beteg volt, neki is voltak gondjai a járással. Viszont nektek most az a dolgotok, hogy biztassátok az öcséteket, ezért hagyjátok abba a sírást, oké? - meglepő módon abbahagyták a sírást és igyekeztek mosolyogni. Tudom, hogy az öcsém azzal etette őket, hogy ez csak a növés miatt van, de jobb ha a lányok is tisztán látnak. Nem akarok borúlátó lenni, de a saját szemeim előtt játszódott le Ryosuke élete, épp ezért nem akarom, hogy a lányok előtt valami köd lebegne egy olyan dologról, ami nagyon is van és amivel muszáj szembenézniük. Nekik az a dolguk, hogy azt sulykolják az öccsükbe, hogy igenis meg fog gyógyulni, ahogyan azt Daiki és én tettük, mikor Ryosuke beteg volt. 

- Akkor mi lenne, ha rajzolnánk neki?

- Ez egy nagyon jó ötlet. Menjetek ls rajzoljatok neki valamit, addig én csinálok nektek valami finomat, rendben? - ők jó kislány módjára bementek a szobájukba, addig én elkezdtem főzni nekik az ebédet. Tulajdonképpen nem is olyan rossz ez a dada szerep, bár tény, hogy szívesebben nevelném a saját gyerekemet. Mikor feltettem főni a rizst, megcsörrent mobilom. Normális esetben kinyomtam volna, de mivel Rei hívott, muszáj volt felvennem.
- Rei, mi történt?
- Yuya, ide tudnál jönni az iskola elé? Muszáj valamit elmondanom! - hallatszott a hangján, hogy nagyon ideges nekem pedig összeszorult a gyomrom.
- Persze, nemsokára indulok! - ő letette, én pedig azon morfondíroztam, kire hagyhatnám addig a lányokat. Először Kei-t hívtam, elvégre ő a legjobb haverom de kiderült, hogy ők épp az unokaöcsémnél vannak a kórházban. Ryosuket nem akartam azzal zaklatni, hogy mégsem tudok vigyázni a lányokra, elég nekik az ami ma történt. Végül Daikit hívtam, aki szerencsére pont ráért. Megvártam, míg ideér és már indultam is az egyetem elé. Rei egyébként az a csaj, aki miatt el kellett hagynom az egyetemet. Egy kicsit füllentettem az öcsémnek, mikor azt mondtam én léptem ki. Valójában Rei apja rúgatott ki, mikor rájött hogy viszonyom van a lányával. Nem értem az öreget. Ha szerinte a szerelem valami halálos bűn, akkor ő még sosem volt az. Mikor megérkeztem leparkoltam a kocsit és siettem is Rei-hez.
- Yuya, úgy örülök hogy el tudtál jönni! - ölelt meg, nekem pedig egyre inkább az volt az érzésem, hogy amit mondani akar az nem feltétlen jó dolog.
- Rei, mi történt?
- Ne haragudj rám jó? - ez jól kezdődik.
- Miért mi történt?
- Kérlek ne utálj meg emiatt, én tényleg nem tehetek róla!
- Rei, mond már mi a baj!
- Terhes vagyok! - bökte ki végül. Kellett pár másodperc mire eljutott az agyamig mit mondott. Elvigyorodtam és szorosan magamhoz öleltem.
- Ha tudnád mennyire boldoggá tettél!
- Akkor nem utálsz emiatt?
- Viccelsz velem? Tudod te mennyire vágytam már egy saját gyerekre?
- Szóval nem kell elvetetnem, ugye?
- Eszedbe se jusson. Ne aggódj minden rendben lesz, oké? - elmosolyodott és megcsókolt. Boldog voltam és gondolatban már azt terveztem milyen nevet adok a kölyöknek. Szerencsére Rei megnyugodott és úgy hagyhattam ott, hogy meg se fordulna a fejében, hogy elvetetné a gyereket. Tudom, hogy majd ketten megoldjuk ezt az egészet ami a gyerekkel jár. Miután visszaértem az öcsémékhez, addigra már az egész banda ott volt: Daiki, Hikka, Kota és még Kei is. A lányok a kanapé előtt rajzoltak, miközben a srácok egy dögunalmas detektív drámát néztek a tévében.
- Ti meg mi a fenét kerestek itt?
- Dai szólt, hogy segítség kell a lányokkal, mi meg jöttünk ahogy tudtunk. Egyébként is tök szívesen vigyázok az unokahúgaimra. - válaszolt Kota, mire megforgattam a szemeim.
- Hiszen nem is azok!
- Igen, lehet hogy nem vérszerintiek mint neked, de én vagyok Dori férje szóval a nagybátyuk vagyok!
- Egyébként jól látom, hogy te most vigyorogsz? - kérdezte Kei, mire a lányok felé fordultam.
- Lányok, vegyétek fel a legszebb ruhátokat és elmegyünk fagyizni, oké? - nem kellett nekik kétszer mondani. Ahogy meghallották a fagyi szót, már rohantak is.
- Mond, neked mi bajod? - nézett értetlenül Daiki, mire kihúztam magam.
- Srácok, a Yamada család legifjabb tagjának apja áll most előttetek!
- Mi van? - kérdezték kórusban, mire én vigyorgva bólintottam egyet. Mind a nyakamba csimpaszkodtak és gratuláltak.
- Na és ki az anyja?
- Rei az, tudjátok! - erre lehervadt az arcukról a mosoly.
- Ugye meg van neked, hogy amiatt a csaj miatt dobtak ki téged az egyetemről?
- Igen, na és? Rei szeret, én is őt és végre lesz egy gyerekem is. A többi csak formaság!
- Az apjának is ezt fogod mondani, mielőtt megöl téged?
- Az öreg ebbe nem szólhat bele, az én gyerekemről van szó nem az övéről. Amúgy meg higgyétek el, megoldom a dolgot. Nem csak Ryosuke az egyetlen probléma megoldó a családban! - kezdtem el duzzogni.
- Az öcsénk sosem volt az.
- Igaz, még ahhoz is noszogatni kellett, hogy kibéküljön Hikari-channal! - vágott közbe Kei. Oké, azt hiszem ő rossz példa volt, de a lényeg, hogy nem ijedek meg semmilyen fenyegetéstől, megvédem Rei-t és a gyerekünket is. A srácok lassan elmentek, én pedig elvittem az ikreket fagyizni.
- Lányok, eláruljak nektek egy nagy titkot?
- Micsodát Yuya bácsi?
- Nemsokára lesz még egy unokatestvéretek! - erre mindketten nagy szemeket meresztettek.
- Akkor lesz kivel játszanunk?
- Igen, de majd később, előtte még meg kell nőnie.
- El kell mondanunk a papának, hogy ő is örüljön!
- Ez még legyen a hármunk titka rendben? - felemeltem a kisujjam, mire ők is és kereszteztük őket. Nem lenne fair az öcsémmel szemben, ha én a boldogságomról regélek, míg ő a beteg fia miatt aggódik. Talán ha enyhül benne az a sok feszültség, neki is elmesélem hogy az élet talán nem is akkora szívás mint amilyennek tűnik.