2018. november 17., szombat

2.évad 13.rész

Az elmúlt napok csendesen teltek. Szerencsére sikerült elmagyaráznom a gyerekeknek, hogy a mellékhatás nem feltétlenül jelent rosszat. Bár lehet, hogy csak ezt akartam bemagyarázni magamnak is. Tény, hogy borzasztó fájdalmakon fog a fiam keresztülmenni, az elkövetkezendő hónapokban és már előre félek ettől. Az egyetlen reményem, hogy Ryo továbbra is jól fogja viselni a kezeléseket és nem akarja majd feladni, ahogyan én is tettem jó párszor, mikor beteg voltam. A másik ami miatt nagyon aggódom, az Hikari állapota. Nagyon félek, hogy a túl sok idegeskedés árthat a babának. Nem bírnám ki, ha el kéne veszítenünk a kisbabát, akit mindenki már nagyon vár. A mai napunk nyugodtan indult. Hikari csinálta a reggelit, míg a lányok az asztalnál rajzoltak. Egyedül Ryo volt az, akit nem láttunk. Furcsa volt, hiszen általában mindig itt sündörög körülöttünk.
- Drágám, mi lenne ha szólnál Ryo-nak, hogy kész a reggeli? - nyomott egy puszit az arcomra Hikari, mire bólintottam egyet.
- Ryo, gyere kész a reggeli! - kiabáltam, de válasz nem érkezett. Eléggé megijedtem, de végül megint szóltam neki. - Ryo, ha nem sietsz, nem kapsz reggelit!
- Megyek, papa! - hallottam meg a hangját. A legnagyobb félelmem vált valóra, mikor megláttam a fiamat. Ryo ugyanis képtelen volt talpra állni és csak húzta maga után a lábait. Tudtam, hogy ez az újabb mellékhatás, mégis alig bírtam a szemébe nézni. Hikari rögtön letette a tányért és felkapta Ryo-t, a földről. - Mama, miért nem mozog a lábam? - nézett szomorú szemekkel ránk. Látszott, hogy nagyon össze van zavarodva. Nem tudtam mit mondani neki, így Hikari segített ki.
- Tudod kicsim, ez csak azért van, mert növésben vagy! De ne aggódj, nem fog sokáig tartani! - hebegte, én pedig csak bólintottam. Talán ez egy időre meg fogja őt nyugtatni.
- Akkor majd velünk is ez fog történni papa? - kérdezte Saya, mire felsóhajtottam. Remek, kellett nekünk hazudnunk.
- Na jó, most együnk szépen és utána elmegyünk a doktorbácsihoz, hogy megvizsgáljon! - átvettem Hikari-tól Ryo-t és leültettem a székére. Reggeli után Yuya is betoppant és felajánlotta, vigyáz a lányokra, míg mi a kórházba megyünk, Hikari is el akart minket kísérni, szóval hárman mentünk. Miután megérkeztünk, bementünk Kuroda-sensei irodájába.
- Nocsak, hogy van a kedvenc betegem? - mosolygott rá Ryo-ra, aki kicsit összébb húzta magát.
- Nem tudom mozgatni a lábamat! A papa és a mama azt mondták azért, mert növésben vagyok. Igaz ez doktor bácsi?
- Igen persze, ne aggódj. Mindjárt kapsz egy kis gyógyszert és meglásd már nem is fog zavarni. - végül Ryo szobájába mentünk, ahol rákapcsolták az infúzióra, az egyik nővér pedig rákötötte a gyógyszereket.
- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztuk! - suttogtam a doktornak.
- Ugyan már, néha jobb nem minden dolgot közölni velük. Nem kell, hogy még jobban megijedjenek. Ne aggódjatok, néhány nap és el fog múlni. - ebben reménykedtem én is. Nem akartam, hogy a fiam, még a kelleténél is jobban aggódjon. Délután egy kis meglepetés várt minket, jobban mondva Ryo-t.
- Hello, mindenkinek! - jelent meg Kei az ajtóban, mögötte pedig Hana-chan volt, aki egy kis csokrot szorongatott a kezében.
- Kei bácsi! - kiáltotta boldogan a fiam, ám mikor meglátta, hogy Hana-chan is ott van, a szemei elkezdtek csillogni.
- Tessék, ezt neked szedtem! - motyogta a kislány és Ryo-nak adta a csokrot.
- De a fiúknak kell virágot adni, nem pedig a lányoknak! - csodálkozott, mire elnevettük magunkat.
- Igen, de a papa azt mondta, hogy attól jobb lesz a kedved, ezért szedtem neked virágot+ Ugye ma ki fognak engedni? - mászott fel a fiam mellé, Ryo pedig megrántotta a vállát.
- Azt nem tudom. Papa, mikor fogok meggyógyulni?
- Nemsokára, csak légy türelemmel!
- De ha nem tudom mikor gyógyulok meg, hogyan fogom feleségül venni Hana-chant? - nézett rám nagy szemekkel, mire a kislány elpirult. A két apróság nagyon jól mulatott együtt és nekünk is volt alkalmunk beszélgetni, Igyekeztem Kei-t kifaggatni Yuya-ról, tekintve, hogy az egyik legjobb barátja, de nem igazán akart elárulni semmit. Sejtem, hogy titkol valamit, csak arra lennék kíváncsi, hogy micsodát. Miután Kei és Hana-chan elmentek, Ryo nekilátott a délutáni csendes pihenőnek. Én addig Hikari-val beszélgettem.
- Drágám, ugye hamarosan tényleg meggyógyul a fiúnk? - nézett rám Hikari, mire felsóhajtottam.
- Fogalmam sincs, de bízzunk benne, hogy igen. Tényleg, szerinted kisfiúnk lesz, vagy kislányunk?
- Hmm, szerintem fiú lesz és akkor majd Ryo biztosan őt fogja ajnározni. 
- Nem is baj az, legalább végre öröm is lesz a családban a sok szenvedés után! 
- bízzunk benne, Ryosuke, bízzunk benne!

2018. november 4., vasárnap

2.évad 12.rész

A napok egyre gyorsabban teltek és mire észrevettük volna, már a tél küszöbén voltunk. Persze a gyerekek egyre türelmetlenebbül várják a telet, elvégre jön a karácsony és lesz hó, szóval ez lesz számukra a paradicsom. Ryo persze kivétel. Lassan elérkeznek a mellékhatások, így a kis törpének még nagyobb kihívásokkal kell majd szembenéznie. Félek a reakciójától. Én se reagáltam túl jól, de ő még kicsi és másképp reagál a dolgokra. Szerencsére eddig még minden rendben ment. Ma meghívtuk Yuko-chant ebédre, hogy ne legyen egyedül. Kou-kun nevelése úgyis lefárasztja, meg aztán Hikari-val nagyon megkedvelték egymást. Amíg Hikari-val az ebédet csináltuk, a gyerekek ott teáztak a konyhában. A lányok minden dologba bele tudják vonni az öccsüket, legyen az bármilyen lányos dolog. Ryo nagyon ragaszkodik hozzájuk, ami egy kicsit zavar. Jobban örülnék ha lennének barátai akivel játszhat és akiket át hívhat magához. Persze tudom, hogy ez most a betegség miatt lehetetlen. Miután elkészültünk az ebéddel, vártuk, hogy Yuko-chan megérkezzen. Mikor megérkezett beendegtük.
- Köszönöm a meghívást, remélem nem késtem el!
- Ugyan már, köszönük, hogy eljöttél! Azt hiszem a lányokat még nem ismered. Lányok, gyertek köszönni! - kiabáltam a gyerekeknek, akik már az asztalnál ültek.
- Mi történt papa? Milyen szép a néni! - csodálkozott Saya, mire elmosolyodtunk.
- Ti vagytok Sora és Saya, igaz? - a lányok bólintottak és közelebb jöttek.
- A néni a mama barátja? - kérdezte Sora.
- Igen, de nem vagyok néni! Hivjatok csak Yuko-nak, rendben?
- Papa, mikor eszünk végre?
- Menjetek az asztalhoz és akkor eszünk, rendben? - nem kellett nekik kétszer mondani, már szaladtak is. Mikor Ryo meglátta Yuko-chant, elmosolyodott. Miután leültünk, nekiláttunk az ebédnek.
Nagyban ebédeltünk, mikor Ryo letette a villát.
- Mi a baj picur? - bökte meg a hasát Hikari.
- Mama, miért nem sóztad meg az ennivalómat? - ezt nagyon furcsáltam, így belekóstoltam az ebédjébe, ami nagyon ízletes volt. Azonnal tudtam, hogy mégis mit jelent ezt. Kétségbeesve néztem rá Hikari-ra, amit Ryota is észrevett és lelökte a földre a tányérját, ami ripityára törött.
- Papa, miért nincs íze az ennivalónak! - kiabálta és elsírta magát. - Most meg fogok halni ugye? Hazudtatok a mamával, azt mondtátok hogy a kistestvérem majd segít, de nem is igaz! - ránéztem Ryora majd a lányokra, akik csak kicsire voltak a sírástól.
- Ryo öcsi meg fog halni? De azt mondtátok nem fog! Miért hazudtatok nekünk! - kész káosz alakult ki. Hiába akartuk nyugtatni őket, csak tovább sírtak. Elpattant nálam valami az biztos, mert hangosan rájuk kiáltottam.
- Elég legyen! - a hangomtól a gyerekek összerezzentek. Soha nem emeltem fel a hangomat, de muszáj volt valahogy lecsillapítanom őket. - Gyere ide! - néztem rá Ryo-ra, aki kissé rémülten odajött hozzám. Felvettem és az ölembe ültettem.
- Papa, most haragszól rám? - Figyelj picur, tudom, hogy mennyire félsz, de hidd el az, hogy nem érzed az étel ízét azt jelenti, hogy hat a gyógyszer amit kapsz és ez jót jelent.
- Akkor nem fogok meghalni?
- Persze, hogy nem kicsim.  Nyugodj meg, jó? - bólintott és a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Szeretlek Papa, ne haragudj rám, jó? - nézett rám boci szemekkel, mire nyomtam egy puszit a homlokára.
- Mi lenne, ha felmennétek és pihennétek egy kicsit? - a gyerekek megköszönték az ebédet és Hikari-val együtt felmentek.
- Ne haragudj a kis közjátékért! Általában nem szoktak így viselkedni.
- Ne aggódj, igazából csodállak amiért így meg tudod őket nyugtatni. Remélem majd én is ilyen szülő tudok lenni, mint te! - Yuko-chan elmosolyodott, majd miután elköszöntünk egymástól, hazament. Én felmentem a szobánkba, ahol Hikari feküdt az ágyon, a gyerekek pedig ott aludtak körülötte.
- Látom sikerült elaltatnod őket! - közelebb mentem hozzá és megcsókoltam.
- Nagyon jó apa vagy, ugye tudod? Nálad jobb példaképünk nem is lehetne!
- Csak arra gondoltam, hogy meg kell nyugodjanak. Nem szeretem őket szenvedni látni, ahogy téged sem!
- Nem fekszel ide hozzánk? - bólintottam, majd felvettem Ryo-t és egy kicsit alrébb raktam. Lefeküdtem Hikari mellé és engem is elnyomott az álom.