14.rész

Szerencsére Ryo jól viselte az éjszakát. Megkértem Hikari-t, hogy inkább menjen haza a lányokhoz, én pedig a fiúnk mellett maradtam. Egy ideig makacskodott, de végül meggyőztem, hogy neki most sok pihenésre van szüksége és azt itt a kórházban nem tudja megtenni. Másnap reggel újabb vendéget kaptunk.

- Sato-sensei? - ő Ryo és a lányok óvónője és egyben a volt osztályfőnököm Sakurai-sensei felesége. A gyerekek imádják őt, amit egyáltalán nem csodálok. Ő egy életvidám nő és hatalmas szíve van.
- Elnézést a zavarásért, de nagyon szerettem volna már látni Ryo-kunt! Az utóbbi időben már nem járt be és már mindenkinek nagyon hiányzik. - igaz is, még nem beszéltünk az óvoda vezetőjével, hogy Ryo többet nem járhat már be.
- Sajnálom, nem említettük még, de Ryo többet már nem járhat be. Az állapota már nem annyira jó, hogy továbbra is járhasson.
- Ezt nagyon sajnálom. Mindenki nagyon szerette őt. Egy igazán életvidám és nagyon cserfes kisfiú! - szóval cserfes? Úgy tűnik alaposan félreismertem a fiamat. Azt hittem nagyon visszahúzódó, de úgy tűnik csak itthon viselkedik így.
- Nos igen, valóban nagyon cserfes tud lenni. Tényleg, egyedül jött?
- Nem, Sho is elkísért, épp az autót parkolja le! - Ryo lassan ébredezett és mikor meglátta az óvónőjét, felcsillantak a szemei.
- Óvónéni, jaj de jó, hogy itt vagy! - szó szerint belecsimpaszkodott Sato-senseibe, ő pedig felkapta az ágyról.
- Már nagyon hiányzol nekünk Ryo-kun! Gyógyulj meg hamar és gyere vissza, jó?
- Hoztál nekem ajándékot, ugye? - persze, egyből rátér az ajándékokra. Hiába, imádja ha elkényeztetik. Sajnos ebben is rám ütött.
- Ryo ne légy udvariatlan! - szóltam rá, mire a fiam ránézett azzal a hatalmas boci szemeivel.
- De hát a vendégek szoktak hozni ajándékot, nem? Mikor Daiki bácsihoz megyünk, te is viszel neki valamit.
- Igen, de az teljesen más. Sato-sensei azért jött, hogy megnézze jól vagy-e, nem pedig az ajándékok miatt. Megérted ugye? - bólintott és igyekezett elrejteni, mennyire csalódott.
- Valójában lenne itt valami! - jelent meg az ajtóban Sakurai-sensei a kezében egy nagy dobozzal. Ryo szeme persze azonnal felcsillant. Hiába, imádja ha elkényeztetik. Sakurai-sensei átadta neki a dobozt, a fiam pedig hangosan felkiáltott.
- Éljen! Nézd papa mennyi sütit kaptunk! - mutatott a dobozra, ami ezek szerint tele volt süteménnyel. A fiamnak egy tökéletes ajándék, ugyanis imádja az édes dolgokat.
- Mit kell mondani?
- Köszönöm szépen! - válaszolt olyan hangsúllyal, ahogyan én szoktam. Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Pont ezért imádom a fiamat. Mert még a legnehezebb pillanatokban is képes megőrizni a humorát és a gyermeki ártatlanságát.
- Mi lenne ha mi ketten beszélgetnénk, Satoko addig vigyázna Ryo-kunra? - kérdezte Sakurai-sensei.
- Persze, szívesen vigyázok rá! Beszélgessetek csak. Már épp indultunk volna, mikor a fiam megszólalt.
- Bácsi, vigyázzon az apukámra rendben? Ryo nagyon szomorú lenne ha baja lenne az apukájának! - biggyesztette le a száját, mire odasiettem hozzá és magamhoz öleltem.
- Ne aggódj picur, vigyázok magamra! - nyomtam egy puszit az arcára, majd Sakurai-senseiel együtt a kórház ebédlőjébe mentünk.
- Már kérdezni akartam, de nem a gyerek. Mi történt a hajaddal?
- Tudja, Ryo kicsit kétségbeesett, hogy haj nélkül majd csúnya lesz, szóval gondoltam megmutatom neki, hogy az nem minden.
- Csodálatos apa vagy! Még erre is képes vagy, csak hogy erőt önts a gyerekedbe.
- Köszönöm, de azt hiszem ez a természetes. Úgy értem, melyik szülő nem tenne meg mindent a gyerekéért? De néha mégis úgy érzem bármit is teszek, semmi sem elég! - ökölbe szorult a kezem. Eszembe jutott mennyire kétségbeesett voltam, mikor én voltam beteg. Erre ránézek a fiamra, aki ártatlanul és minden zokszó nélkül végigcsinálja, én pedig úgy érzem semmit sem tehetek. Nem tudom megszüntetni a fájdalmát, sem a félelmét azzal kapcsolatban, hogy esetleg meghalhat, mert a fenébe is, én sem vagyok biztos benne! Annyira szeretném azt mondani, hogy a fiam meggyógyul és el fogjuk felejteni ezt az egészet, de sajnos nem tudhatom mi lesz később, hogy mennyire fogja még őt legyengíteni a betegség.
- Hé, előttem nem muszáj erősnek lenned. Ha sírni akarsz akkor csak sírj! - ránéztem a senseire és sírva a vállára borultam.
- Ez nekem már túl sok! Elegem van abból, hogy mindig erősnek kell mutatnom magam, mert mindenki ezt várja el tőlem! Arra senki sem gondol, hogy engem mennyire marcangol a dolog. Elegem van, hogy akármennyire is próbálkozom boldoggá tenni a fiamat, mégsem használ semmit, mert ettől ő nem fog meggyógyulni!
- Ha ennyire zavar az, hogy erősnek mutasd magad, akkor ne tedd! Nem muszáj minden egyes pillanatban erősnek mutatnod magad, hiszen te is emberből vagy. A fiadnak igenis látnia kell, hogy te is félsz, hiszen ilyenkor ez a természetes. A te családod sem mutatkozott mindig erősnek előtted, vagy igen?
- Nem, valóban nem. Ilyenkor úgy éreztem még jobban kell küzdenem azért, hogy ők megnyugodhassanak végre.
- Pontosan erről beszélek. Ha a fiad azt látja, hogy ti is féltek az csak arra fogja serkenteni, hogy ő is kicsit keményebb küzdjön. Amire neki most szüksége van azt nem az, hogy azt sulykoljátok belé, hogy meg fog gyógyulni, hanem az, hogy szeressétek és legyetek mellette. Sokszor a szeretet a legjobb orvosság a problémákra! - teljesen igaza volt. Nem akarom, hogy a fiam féljen, de azt se, hogy azt higgye minden csupa rózsaszín és nincsenek rossz pillanatok az életben, mert igenis vannak. Végül visszamentünk, ahol Ryo önfeledten játszott Sato-senseiel. Meghívtam őket ebédre magunkhoz és legnagyobb örömömre el is fogadták. Szerencsére Kuroda-sensei is megérkezett, majd miután megvizsgálta a fiamat, haza is engedett minket. Már nagyon vártam, hogy otthon lehessek, hisz hiányoztak a lányok és persze Hikari is. Mikor megérkeztünk, én akartam az első lenni aki köszön neki, ám a fiam alaposan beelőzött.
- Mama! - rontott be a házba és rögtön Hikari lábába csimpaszkodott.
- Hogy van az én bátor kis hercegem?
- De mama, én egy szuperhős vagyok! - nyafogott Ryo, én pedig elnevettem magam.
- Hé, én akartam lenni az első! - nyafogtam én is, mire a feleségem csak megforgatta a szemeit.
- Úgy tűnik ő már az ötödik gyerekem lesz! - magához húzott és hosszan megcsókolt.
- Hikari, hívtam vendégeket, remélem nem baj.
- Miféle vendégek? - erre megjelentek Sakurai-senseiék. - Satoko-chan! - Hikari elmosolyodott és megölelte. Sato-sensei Dori legjobb barátnője, így természetesen Hikarit is nagyon régóta ismeri.
- Hikari-chan, lesz még egy kisbabád? - kérdezte elérzékenyülve, Hikari pedig sugárzott a büszkeségtől.
- Igen, ő lesz az én testvérkém, aki segít hogy Ryo meggyógyuljon! - harsogta a fiam, aki Hikarihoz hasonlóan nagyon büszke volt.
- Jól van te nagy testvér, menj és szólj a nővéreidnek, hogy jöjjenek le ők is köszönni! - nem is kellett neki kétszer mondani, már szaladt is felfelé. Mi leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni. Sakurai-sensei elmesélte, hogy azóta is abban a középiskolában tanít, amibe én is jártam Hikari-val és a srácokkal együtt. A sensei rákérdezett arra, hogy megy az én drága öcsikémnek az egyetem, én pedig büszkén válaszolhattam, hogy nagyon keményen tanul szóval nincs vele semmi gond. Végül a lányok is lejöttek és mikor meglátták Sato-senseit, felcsillantak a szemeik.
- Óvónéni! - szaladtak oda hozzá, ő pedig boldogan ölelte magához a lányokat. Kicsit bosszantott, hogy ő élvez elsőbbséget, pedig én az apjuk vagyok.
- Ugye jól vagytok lányok?
- Mi igen, de Ryo öcsi nem nagyon. Yuya bácsi azt mondta nem is a növés miatt nem bírt felállni hanem azért mert beteg! - a fiam erre ijedten ránk pillantott. Ha megtalálom Yuyat, én esküszöm ki fogom őt nyírni.
- Papa, akkor nem fogok meggyógyulni?
- Dehogyisnem, viszont ahhoz idő kell, mert a gyógyszer nem hat azonnal. Megérted, ugye? - bólintott, én pedig kicsit megkönnyebbültem. - Egyébként lányok, nem felejtettetek el valamit? - mutattattam az arcomra, mire a lányok elengedték az óvónőjüket és szaladtak is oda hozzám. Felkaptam őket és nyomtak egy puszit az arcomra.
- Papa, már nagyon hiányoztatok! Roy öcsi jobban van ugye? - kérdezte Sora előbb rám, majd az öccsére nézve.
- Igen, nézzétek! - kicsit megrázta a lábát, mire a lányok elmosolyodtak. Letettem őket a földre, ők pedig már fogták is kézen az öccsüket és mentek is vissza játszani.
- Milyen édes gyerekek! - áradozott Sato-sensei, amivel egyet kellett értenem. Valóban csodálatos gyerekeim vannak, akikre nagyon büszke vagyok.
- Sato-chan, ti nem akartok kisbabát? - kérdezte tőle Hikari, amibe rendesen belepirult.
- Igazság szerint... - a hasára simította a kezét, nekünk pedig egyből leesett a dolog.
- Satoko, nem mondod hogy...
- De igen, lesz egy kisbabánk! - Sakurai-sensei szinte sugárzott a boldogságtól. Nos igen, valóban örömteli pillanat, mikor egy családba kisbaba érkezik. Miután gratuláltunk nekik, ideje volt ebédelni. Készültem felkiabálni a gyerekeknek, mikor a fiam kiabálására lettem figyelmes.
- Papa! - mind a négyen a fürdőszobába siettünk, ugyanis onnan hallatszott a kiabálás. Mikor kinyitottuk az ajtót, Ryo ott állt a tükör előtt, kezében pedig az egyik hajtincsét szorongatta. - Papa, akkor ez most azt jelenti, hogy le kell vágni a hajamat? - nézett rám azokkal a nagy boci szemeivel.
- Azt hiszem most már igen! - kicsit elszomorodtam, viszont Ryo szemmel láthatóan már nem bánta a dolgot. Végül Sato-sensei felajánlotta, hogy majd ő megcsinálja. A fiam zokszó nélkül elviselte a hajvágást. Hikarin látszott, hogy feszült lett, ezért igyekeztem őt megnyugtatni. Miután Sato-sensei végzett, mind lementünk ebédelni. A nap további része már esemény mentesen telt. A lányok nagyokat csodálkoztak, hová tűnt hirtelen az öccsük haja, Ryo pedig büszkén hangoztatta, hogy most még inkább hasonlít rám és ennek nagyon örül. Miután Sato-senseiék elmentek, lefektettük a gyerekeket és mi is készültünk a lefekvéshez.
- Ryosuke, szerinted a fiúnk nem érezte rosszul magát amiért le kellett vágni a haját?
- Szerintem már nem. Hisz tudta, hogy előbb vagy utóbb el fog ez jönni. Egyébként is, láttad hogy ennek ellenére is milyen boldog volt. Most már inkább nyugodj meg és menj el fürdeni, addig megcsinálom az ágyat, rendben? - bólintott és bevonult a fürdőbe. Közben volt időm átgondolni, amit Sakurai-sensei mondott nekem. Talán tényleg jobb lenne ha mindenbe igyekeznénk beavatni Ryot, nehogy csalódás érje. Már fél óra is eltelt, de Hikari nem jött ki a fürdőből. Kezdtem aggódni, ezért benéztem hozzá. - Drágám, minden rendben? - nyitottam be, ám a kép ami elém tárult a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlta. Hikari ott feküdt eszméletlenül egy vértócsában.