2.évad 11.rész(Hikari)

A tegnapi ijedséget szerencsére nyugalom váltotta fel. Ryo kezdett jobban lenni, bár éjszakára bent tartották őt megfigyelésen. Másnap hajnalban feltettek neki egy újabb adag gyógyszert, így már reggel elhagyhattuk a kórházat. Ryosuke-t megkértem, hogy most had maradjak egy kicsit kettesben Ryo-val. Tudom, hogy ő már elmagyarázta neki a dolgokat, de szerettem volna én is beszélni vele, ha felébred. Reggel, Ryo ott feküdt a mellkasomon, így amíg ő aludt én is igyekeztem kipihenni magam.

- Mama, a kisbaba miért van a hasadban? A papa azt mondta sokáig lesz ott, pedig már előbújhatna!

- A baba még nagyon pici, szóval azért, hogy nyugodtam megnőhessen és ne legyen semmi baja, a hasamban kell, hogy legyen!

- Akkor én miért nem mehetek a hasadba anya? Akkor nem lennék beteg se.

- Te már túl nagy vagy ahhoz, hogy bekerülj oda, de ne aggódj, mert a baba majd segít neked meggyógyulni, oké? A kistestvéred majd meggyógyít téged, meglásd! - nyomtam egy puszit a tarkójára, majd egy picit feljebb csúsztam.
- Mama, szerinted a baba hallja amit mondok neki?
- Talán igen. - erre Ryo feltápászkodott és a hasamra hajtotta a fejét.
- Baba, ne haragudj, amiért olyan csúnyákat mondtam rólad, de a papa már elmondta, hogy nem vagy rossz, szóval nőj meg gyorsan és gyere ki, jó? - elkezdte simogatni a hasamat, miközben épp a babához igyekezett beszélni. Elmosolyodtam és egy picit megemeltem Ryo állát.
- Ugye tudod, hogy nagyon jó dolga lesz melletted? nyomtam egy puszit az orra hegyére, mire a nyakamba csimpaszkodott.
- Szeretlek mama!
- Én is téged, picur! Hé, mi lenne ha elmennénk reggelizni? A papa meg a lányok már biztosan lent vannak. - nem kellett neki kétszer mondanom, már szaladt is le a konyhába. Erre kicsit szükségem volt, mert már túlságosan is kifáradtam.
- Nagyon kifárasztott? - jött be Ryosuke a szobába.
- Az nem kifejezés. Mikor lett ilyen fárasztó minden? - felkeltem a ágyból és igyekeztem rendbe szedni magam.
- Sikerült beszélned vele?
- Igen és képzeld már nagyon várja, hogy a kistestvére megszülessen!Ne aggódj, már ennyit Ryosuke! - elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szája szélére.
- Na jó, menjünk le és reggelizzünk, aztán majd kitaláljuk mi lesz később! - lementünk a gyerekekhez, akik már türelmetlenül várták a reggelit. Igazából pont olyan volt, mint minden átlagos reggel. Szerencsére ma hétvége van, így a gyerekeknek sem kell mennie az óvodába, így együtt lehet az egész család. Reggeli után megbeszéltük, hogy én ma Ryo-val, a férjem pedig a lányokkal lesz egy kicsit ami amúgy is ritkaság nálunk.
- Mama, te leszel a hercegnő és én fogok vigyázni rád jó? - harsogta Ryo, miközben felmentünk a szobába.
- Hé, én nem szeretem, ha elkényeztetnek!
- De én most el foglak és kész! - mérgesen karba tette a kezét, én pedig elnevettem magam. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít az apjára. Nem csak a külseje, hanem a viselkedése is egy az egyben az apja. Végül is rábólintottam a dologra, ha ez boldoggá teszi, akkor csinálja csak nyugodtan. Végül megállapodtunk abban, hogy mesélek neki, az legalább kicsit megnyugtatta és már nem volt annyira izgága. A mesélés után Ryo elaludt, vele együtt pedig én is. Nagyon kifárasztó három gyereket nevelni, pláne ha terhes is az ember. Persze nem panaszkodhatok, hisz csodálatos gyerekeim vannak, ráadásul Ryosuke is nagyon sokat segít nekem. Mire felébredtünk, már ebédidő volt, Ryosuke pedig bejött a szobába.
- Na, megcsináljuk az ebédet? - nézett rám azzal a csábos mosolyával, de Ryota-nak ez nem tetszett.
- Apa, most neked kell megcsinálnod az ebédet, mert a mamának vigyáznia kell a babára, hogy Ryo meggyógyulhasson, ugye? - Ryosuke-t meglepte a dolog, de elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Ryo szemei megtelnek könnyekkel.
- Hát persze, hiszen az a legfontosabb, hogy meggyógyulj! - felkapta a földről és nyomott egy puszit az arcára.
- Na, akkor vigyázz a mamára, rendben?
- Jó papa, szeretlek! - végül Ryosuke elment megcsinálni az ebédet, én pedig újfent ki voltam téve a fiúnk kényeztetésének. Az elején még élveztem, de a végén már kicsit kényelmetlen volt. Persze ezt nem mondtam meg neki, mert nem akartam őt megbántani. Ryo elég ragaszkodó típus, szóval mindig kell lennie mellette valakinek akibe csimpaszkodhat. Egyrészt talán egy kicsit elkényeztettük, másrészt elég visszahúzódó, szóval nem igen vannak barátai. Még szerencse, hogy itthon egyáltalán nem ilyen, be nem áll a szája és általában mindig mosolyog. Persze azért neki is votlak rossz napjai, főleg mostanában a betegsége idején. Elég sokszor sír és ingadozik a hangulata. Egyszer még boldog és nevet, máskor pedig sír és fél attól, hogy meg fog halni. Persze ez ilyenkor érthető. Annak idején Ryosuke is ilyen volt, szóval már megtanultam kezelni a dolgot.
- Mama, mikor lesz kész az ebéd? - nyafogott Ryo, mire megráztam a fejem.
- Mi lenne, ha lemennénk és megnéznénk, hogy áll apa? - ennek hallatára Ryo már rohant is előre. Úgy sietett, hogy féltem megbotlik és leesik a lépcsőről. Persze hiába mondanánk neki, ugyanúgy fogja csinálni, mint eddig. Mikor lementünk, láttuk, hogy az asztal tele van süteményekkel és teával, a lányok és Ryosuke pedig a konyhában sürgölődtek. Szóval ötórai teára készülnek?
- Mama, nézd mennyi süti van itt! - Ryo vigyorogva kapkodta a szemét a sokféle sütemény között.
- Hát remélem ezzel majd mindenki jól lakik! - Ryosuke kihúzta a széket, én pedig leültem.
- Papa, ugye mézes kekszet is csináltatok?
- Hát persze, hogy csináltunk!
- Akkor extra adagot kérek! - már nyúlt is volna a sütis tálba, de Saya ellökte a kezét.
- Hé, mi is akarunk enni belőle, ne edd meg az egészet! - duzzogta Sora is, nekem pedig el kellett fojtanom a nevetést. Végül a gyerekek megbékéltek és nyugodtan fejeztük be a sütizést.